A saját bizonytalanságunkat leplezzük az ítélkezéssel – Erről mesél a Veszélyes lehet a fagyi – Hamarosan a mozikban
November 17-én érkezik egy új magyar elsőfilm a mozikba, amiben annyi ismerős jelenséget és problémát látunk felbukkanni, hogy alig akadhat néző, aki ne tudna vele azonosulni. Mesél a féltékenységről, a gazdagságról-csóróságról, a kivándorlásról, a családon belüli erőszakról és persze a szerelemről is, de mindenekelőtt arról, milyen könnyű a másik ember felett ítélkezni – mindaddig, amíg a saját boldogtalanságunk, elakadásunk ködén át szemléljük a világot. Gyárfás Dorka ajánlója.
–
Ikergyerekeim vannak – nagy valószínűséggel egypetéjűek –, így pontosan tudom, milyen téves elképzeléseik vannak az embereknek erről a testvérkapcsolatról. Már ez is: gyakran kell magyaráznom, miért nem tudjuk biztosan, hogy egypetéjűek; vagy hogy mennyire más személyiségek annak ellenére, hogy külsőre nagyon hasonlítanak; hogy nem, nincs titkos nyelvük; és hogy bár nagyon szoros a viszonyuk, de időnként nekik is elegük van ebből a szoros kötelékből, terhes lehet számukra.
Az ikerség olyan jelenség – és valaha olyan ritka volt, ma már nem az –, hogy már az ősi mítoszokban is megjelenik, és a művészeket is mindig izgatta. Nem beszélve arról, milyen szimbolikus jelentéseket hordoz, mennyi mindent kifejezhet – gondoljunk csak arra, milyen más képlet, ha egynemű, mintha kétnemű ikerpárról beszélünk.
Szóval Szilágyi Fanni egy réges-régi történettípushoz nyúlt, amikor a „Veszélyes lehet a fagyi” történetét egy ikerpár rivalizálására húzta fel: Adél és Éva párhuzamos sorsára, akik ugyan megszólalásig hasonlítanak egymásra, mégis egész más utat választottak.
Adélt ismerjük meg először a filmből, amikor késve befut Éva gyerekének keresztelő utáni partijára – csapzottan, slamposan, lyukas zoknival, zsíros hajjal (mindre külön utalás történik), miközben a budai villa közönsége csupa kiglancolt, elegáns, látszólag jókedélyű emberből áll. Még Éva sem engedi meg magának, hogy kizökkenjen a kirakatboldogságból, bár láthatóan bántja, hogy a testvére nem tisztelte meg az életének egy ilyen fontos pillanatát. 
De most Adél életét követjük, ő érdekel minket, így vele érzünk együtt, amikor feszeng és frusztrálódik ebben a hamis, álszent közegben, vele együtt lélegzünk fel, amikor inkább megérkezik a maga koszlott, leharcolt környezetébe, a magyar egészségügybe, amiben orvosként dolgozik, és ahol ugyan otthon van, mégis innen is menekülni szeretne, hiszen… nem kell magyarázni, miért, de itt legalább valós emberi kapcsolatok, figyelem és bajtársiasság veszi körül.
Adél meg is találja az egérutat: már megvan az állása Norvégiában, amikor váratlanul betoppan az életébe a szerelem (naná, mikor máskor), és minden tiltakozása ellenére valami boldogság körvonalazódna a horizonton – amit meglehetős magasról, így elég széles perspektívából szemrevételezhet, az udvarló ugyanis egy darukezelő: Ákos.
Már éppen kezdenénk Adél sorsát illetően megnyugodni, hogy ez a mélységesen zárt és gátlásos lány hamarosan kénytelen lesz feloldódni, amikor a film nézőpontot vált: most Évára helyezi át a fókuszt.
Az ugyanolyan adottságokkal rendelkező, mégis sokkal csinosabb és magabiztosabb Évára, csak hogy kiderüljön, nem egészen az, akinek eddig hittük, hanem inkább egy érzékeny, szenvedő lélek, tele súlyos problémával. Csak mivel eddig Adél szemüvegén át láttuk őt, egy másik embert ismertünk meg – most pedig, hogy az ő sorsába helyezkedünk bele, Adél tűnik egy másik embernek.
Vagyis Szilágyi Fanni elsősorban – sok más mellett – azt szeretné elmesélni nekünk, hogy még akikhez a legközelebb állunk, azokat sem látjuk objektíven. Mindig szemüveget viselünk, és a saját szűrőnkön keresztül látjuk a másik embert, gyakran sokkal jobbnak/szerencsésebbnek/boldogabbnak magunknál, ha mi magunk tele vagyunk bizonytalansággal, kétellyel.
Ebben a történetben mindkét főhős – a két tojásként hasonlító – Adél és Éva is úgy éli meg, hogy a másik élete könnyebb, szebb vagy izgalmasabb, és egy krízis révén kell eljutniuk oda, hogy szembesüljenek vele: az irigykedésnél, a rivalizálásnál sokkal hasznosabb, ha összekapaszkodnak, és mindketten felvállalják egymás előtt az esendőségüket.
Itt – vagyis a végén – derül csak ki, hogy az ikerség tulajdonképpen egyetlen személyiség meghasadásának szimbóluma, mert Adél és Éva egymásra borulása mintha azt jelképezné, hogy amíg másokat kívülről szemlélünk, és ezáltal ítéletet mondunk róluk, addig saját magunktól távolodunk el, és ha sikerül önmagunk előtt felvállalni a gyengeségünket, akkor másokban is megláthatjuk az embert, a társat, a testvért.
Mindezeken keresztül a Veszélyes lehet a fagyi még beszél arról is persze, hogy minden csak nézőpont kérdése, vagy hogy az emlékezet milyen csalóka – hiszen amikor ugyanazokat a jeleneteket látjuk a két testvér különböző szemszögéből, akkor teljesen másnak hatnak, még az elhangzott mondatok sem ugyanazok, nemhogy a kicsengésük, de más a szemben álló fél ruhája és kinézete is, nem csupán a viselkedése, mint ahogy ő megélte. Illetve fontos hangsúlyt kap a filmben a családon belüli erőszak témája is, ami egy tehetősebb közegben egyáltalán nem látszik, és nem is feltételezi senki, mert egészen szofisztikált eszközökkel zajlik a négy fal között.
Szóval nagyon mai film Szilágyi Fanni első munkája, számos kurrens témával (ítélkezés, kivándorlás, párkapcsolati erőszak, társadalmi különbségek), és egy olyan történettel, amivel könnyű azonosulni – nem kell hozzá ikres tapasztalat.
Valami nekem mégis hiányzik belőle, amitől szerethetővé is válik, de nehéz megragadni, miért nem hatolt el a szívemig. Hiszen alaposan átgondolt, szépen kidogozott, ízléses munka, a főszereplő, Stork Natasa elsőrangú színészi munkájával (remekül elkülöníthető nemcsak mindkét, hanem mind a négy karakter, akit játszik, mivel nem egy Adélt és egy Évát kelt életre, hanem azt az Adélt és azt az Évát is, akit a másik annak lát), és szép szimbólumok (mint a fa, a csillagok vagy épp a címben idézett fagyi) is segítenek költőivé tenni ezt a hétköznapi történetet.
A többi karakter is helyén van és érdekes – jó egy olyan új, izgalmas arcot látni a vásznon, mint Szabó Máté (aki tökéletesen jeleníti meg, hogy a narcisztikus bántalmazó gyakran milyen megnyerő a külvilág szemében, és csak a négy fal között szörnyeteg), de egy olyan „régi”, ismerős figurának is örülünk, mint Patkós Márton, aki ugyanazt a bumfordi sármot hozza, mint A legjobb dolgokon bőgni kell című filmben. Kiváló a zenei aláfestés, és nagyon találók a helyszínek és díszletek, a rendező testvérének, Szilágyi Gábornak a képei pedig érzékenyek és titkokkal teli világot teremtenek. (Külön pikantériája a filmnek, hogy a legfontosabb alkotói között egy testvérpárt találunk.)
Talán csak nem voltam olyan hangulatban, hogy igazán elkapjon, talán nem jó időben láttam, mindenesetre az egyetlen problémám az vele, hogy érzelmileg nem sikerült kibillentenie, megragadnia. Megnéztem, konstatáltam, hogy szép munka, és az élet megy tovább.
