Kezdjük azzal, mert így fair: imádom Jennifer Lawrence-t. A Napos oldal az egyik kedvenc filmem, az Éhezők viadalát kívülről fújom, nem is tudom, hányszor néztem végig, és ez csak a beugró. Minden bárdolatlanságával és túlzásával együtt is üdítő jelenségnek tartom a mai popkultúrában, olyan karakternek, amilyenre óriási szükségünk van, ha nem akarjuk időről időre teljesen rendszeridegennek érezni magunkat.

A lényeget tekintve az is mindegy, előre megkoreografált módon esett-e orra több nagy díjátadón, vagy a saját ügyetlenkedése miatt: ilyesmit látni a tizedmásodpercre beosztott, égig tupírozott, agyonpolírozott gálákon rendkívül jót tesz a lelkünknek.

Ők is eleshetnek. Akkor nekünk is szabad.

A 2013-as Oscar-gálán – Fotó: Getty Images / Kevin Winter

Álságosnak tartottam a felhördülést amiatt, hogy részegen mennyire bunkó volt egy-egy szórakozóhelyen – én, az az ember, aki mindig józan, most akkor elárulom nektek: sokkal többen vagytok bunkók becsiccsentve, mint ahányan gondolnátok magatokról. (Vagy ahányan emlékeznétek rá másnap.)

Csinált-e olyasmit (és aztán mesélt-e róla nyilvánosan), ami gáz? Igen. Van köztük olyan is (például a vállalhatatlan viselkedése egy őslakos szent területen), ami szerintem nem oké? Van. Ja, persze, elhiszem, hogy te soha, semmilyen körülmények között, pláne nem részegen… Értem. Elhittem. (Nem.)

A magam részéről még mindig jobban díjazok egy, a saját kreténségeit nyíltan és egyenesen vállaló embert, mint valakit, aki kifelé teljesen mást mutat, mint ahogyan egyébként viselkedik.

Épp a minap írtam arról, milyen sokat köszönhetünk Serena Williamsnek a sportteljesítményén túl. Az egyik legfontosabb dolog az ő vonatkozásában az, hogy a hírnevét mindig arra használta – akár a saját imázsának kárára is sokak szemében –, hogy kényelmetlen, de annál fontosabb ügyeket toljon a képünkbe.

Jennifer Lawrence nem mindig volt ennyire tudatos (ahogyan például a ma feminista- és LMBTQI+-ikonnak számító Beyoncé is csak a Lemonade lemezzel vált igazán nyíltan közéletivé), ugyanakkor a Vogue-interjú tele van olyasmikkel, amikről nagyon, de nagyon fontos beszélnünk.

És ez már maga is üzenet: itt az idő, hogy kihúzzuk a fejünket a seggünkből homokból. Nincs olyan, hogy a politika nem hat az életedre, nincs olyan, hogy elszigeteled magad, és kimaradsz a játszmából. (Lásd még: Magyarország.)

Jennifer Lawrence nemrég szült, a világon semmi sem indokolja papíron, hogy az abortusztilalom, a női önrendelkezés megcsonkítása ellen szónokoljon. És pont ezért olyan fontos, hogy megteszi.

Egyrészt, mert közösséget vállal és épít a nőkkel, másrészt mert megmutatja, hogy egy ügy mellé állni nem a jelen és a saját helyzetünk tükrében, hanem a nagyobb, hosszú távú jó érdekében kell. 

Évtizedeken át plántáltak szorongást a friss édesanyákba azzal, hogy a bulvármagazinok lapjain minden kismama full sminkben, fülig érő szájjal, tónusos izomzattal pózolt rendezett lakása közepén. Jennifer Lawrence elmondja, mekkora szerencséje volt, hogy a barátnői felkészítették arra, nem biztos, hogy minden könnyen megy majd. Például a gyerekhez való kapcsolódás sem azonnal alakul ki olykor, és ez is rendben van, meg az is, ha nála ez másként lesz.

Ismerek olyat, nem egyet, aki alaposan megszűrt információkat kapott csak a szülést megelőzően az előtte álló hetekről, hiszen mindenki kizárólag a csodáról hablatyolt neki, és a saját érdemeit kidomborítva mesélte, minek mi az egyetlen megfelelő módja. Mondanom sem kell, nem lett könnyebb ettől senki első néhány hete… Azzal viszont, hogy elmondják neki: „figyi, ez nem lesz mindig kéjutazás, és tökre egyedi, mi történik majd”, mázsás súlyt vesznek le a válláról.

Ha pedig ehhez egy ilyen profánul őszinte interjú kell a Vogue-ban, hát akkor isten áldja a divatmagazinokat, amelyek a sok, nők ellen elkövetett csalárdság után végre törlesztenek kicsit.

És – a jelek szerint távol áll tőle a papolás – J. Law tovább is megy ennél: keresetlen őszinteséggel meséli el a cikkben, miként tépázta meg a viszonyát konzervatív családtagjaival a Trump-éra, és az az alatt történtekről folytatott diskurzus. Ó, ismét egy olyan dolog, ami nem csak az Egyesült Államok lakossága számára olyan ismerős.

Eszembe jut erről a párhuzamról egy, még a Trump-érában lezajlott, meglehetősen komikus beszélgetésem egy amerikai házaspárral, amelynek tagjai egy focimeccsre szállítmányoztak engem megismerkedésünk után alig fél órával. Hogy ne kelljen teljes kussban üldögélnünk, a közélet híreiről kezdtünk elmélkedni. Még az elején jártunk, amikor elhangzott az utána sokat emlegetett válasz és reakció az „és a te országodban mi a helyzet?” kérdésre:

– Gyűlöletkeltés, gazdasági problémák, a vezetőnk meg egy seggfej.
– Nahát, nálunk ugyanez!

Lassan nincs olyan köztünk, akinek ne zuhant volna barátsága, rokoni kapcsolata abba a mélységes szakadékba, amelyet a jobb- és baloldal közé vájtak az utóbbi években. És nem csak itt, nem csak Amerikában.

Épp ezért fontos, hogy a sok különbség és a földrajzi, anyagi, stb. távolság ellenére tudjuk: rohadtul ugyanez zajlik máshol, másokkal is. Hogy nem mi rontottuk el, reagáltuk túl, hanem ez egy jelenség. Amit fontos felismernünk és kezelnünk. Akkor is, ha nem könnyű.

Lawrence beszél a terápia jelentőségéről – méghozzá úgy, hogy azt az élet természetes velejárójának, az önmagunkkal való foglalkozást, a mentális egészséget pedig alapvető dolognak tekinti. Nem didaktikusan, nem szájbarágósan, hanem tényszerűen. Anyaseb, szülés utáni érzések, transzgenerációs traumák – a színésznő úgy fűzi ezeket a mondanivalójába, hogy azt sugallja: nekünk is épp így kellene végre belefűznünk ezeket a témákat (pontosabban az ezekkel való munkát) az életünkbe.

Már eleve az is milyen mókás, s egyben fontos üzenet, hogy a Vogue riporterét egy wellnesskezelésre invitálja, és ott ad neki interjút (már legalábbis az első körben itt találkoznak), mondván, ez az interjú a tökéletes indok, hogy az újdonsült kismama végre kicsit kiszakadjon a szoptatás–pelenkacsere mókuskerekéből.

(Aztán kiderül, hogy mellszívót visz a wellnessbe, ami, hogy ezzel a szép angol kifejezéssel éljek, szintén elég komoly power move.)

Ez még csak a cikk felvezetője amúgy, de máris mennyi szuperfontos üzenet:

  • jogod van kiszakadni;
  • jogod van anyaként szakmailag is létezni;
  • jogod van kiszakadás közben a szükségleteidhez (leszívni a melled vagy épp szoptatni);
  • igenis kell arról őszintén beszélni, ha ki vagy merülve.

Visszakanyarodnék az elejére:

ha engem kérdeztek, teljesen mindegy, ez egy profi sajtós/PR-os műve, aki jó előre átvette a fentieket Lawrence-szel. Nem számít, az újságíró mennyire okosan kanyarintotta úgy a beszélgetést, hogy empowering legyen a végeredmény. Mert csakis a végeredmény számít.

És akkor is számít, ha ebben oly sokan kételkednek. 

A világ mindig is ugyanarra a metódusra épült ugyanis: vonzó tulajdonságú emberek vonzóvá tettek valamit számunkra, mi pedig követtük őket és/vagy fogyasztottuk, megvettük, amit ajánlottak.

Akármit. Bármit.

És legyen akármilyen tuskó, harsány, irritáló néha, Jennifer Lawrence még mindig olyasvalamit tesz vonzóvá számunkra, aminek fontosságát túl sokáig akarták eltagadni előttünk: azt, hogy nem vagyunk makulátlanok, de lehetünk jobbak, bölcsebbek, felelősebbek – akár úgy is, hogy időről időre orra esünk.

Kiemelt kép: Getty Images / Gotham

Csepelyi Adrienn