Az örökösnő, aki hol csirkevérrel, hol gyémánttal borította a testét – Luisa Casati hatalmas vagyonát csak botrányai múlták felül
A mérhetetlenül gazdag textilmágnás, Alberto Amman lánya, Luisa Adele Rosa Maria Amman 1881-ben született. Már tizenévesen árvaságra jutott, ezzel pedig Olaszország egyik legnagyobb ipari vagyonának örököse lett. Fiatalon férjhez ment egy Camillo nevű férfihoz, aki hiába volt Casati Stampa di Soncino márkija, egy nagy múltú család sarja, címe ellenére igen csekély vagyonnal rendelkezett. Luisa és férje mégis pazar, de viszonylag unalmas életet éltek lányukkal – egészen addig a sorsdöntő pillanatig, amikor a nő megismerkedett a legendás, extravagáns arisztokratával, Gabriele D'Annunzióval, aki regényíró, politikus, költő, újságíró és pilóta volt. Mózes Zsófi írása.
–
D'Annunzio sokoldalú és tehetséges ember volt, aki minden nőt elcsábított, akivel csak találkozott. Annak ellenére tette mindezt, hogy nem volt egy férfiszépség, ráadásul arrogáns és állítólag hihetetlenül ellenszenves személyiség jellemezte.
Kettejük találkozása azonban mindent megváltoztatott
Luisa és Gabriele szeretők lettek, a hírhedt D'Annunzio pedig bevezette új múzsáját a dekadens partik világába.
A nő hamar eldöntötte, hogy a századforduló tiszteletreméltó hölgyének csendes élete nem neki való, eldobta a fehér csipkét és a Gibson-lány frizurát, helyette rövid bubit vágatott, és vörösre festette a haját, jóval azelőtt, hogy ez divatos – vagy akár társadalmilag elfogadott – lett volna.
Luisa szerette a drámai sminket: hét centi hosszú műszempillákat viselt, tintával feketére festette az egész szemhéját, és sötétzöld szemét nadragulyával tette még nagyobbá. Az arca hófehér volt a rengeteg púdernek köszönhetően, az ajkát pedig mindig sötétvörösre festette.
De a sminkje csak a jéghegy csúcsa volt
Évtizedekkel azelőtt, hogy a Met-gála ötlete egyáltalán megfogalmazódott volna, Luisa teljes mértékben megtestesítette annak szellemét. 1913-ban egy bálon egy pórázon tartott páva és két meztelen, aranyszínűre festett fekete inas kíséretében jelent meg. A párizsi operában pávatollakból készült óriási fejdíszben parádézott, csupasz karján egy frissen levágott csirke vére csöpögött – a közönség pedig elborzadt.
Egy másik eseményen Szent Sebestyénnek öltözve jelent meg, tucatnyi világító elektromos nyíllal átszúrt páncélban – amitől gyorsan meg kellett válnia, amikor a hibás vezeték miatt majdnem áramütést szenvedett. Egyik este néhány hölgy a meglehetősen szokatlan nyakláncáról kérdezte, majd rémülten hátráltak meg, amikor rájöttek, hogy az valódi, élő kígyókból készült, amiket az alkalomra aranyszínűre festettek. A szettjei mindig emlékezetesek voltak: volt, hogy szökőkútnak öltözött, hosszú gyöngysorok csörögtek körülötte, máskor pedig ezernyi gyémánt borította a ruháját.
Amikor Maurice de Rothschild francia politikus meghívta egy partira, aranyozott kosszarvakkal a fején jelent meg, a Ballets Russes egyik előadásán pedig kócsagtollakból készült ruhát viselt, amely az este folyamán folyamatosan hullott, és a végére Luisa félmeztelenül maradt.
Gyakran azonban egyáltalán nem viselt semmit
Velence lakói egy idő után már meg sem lepődtek azon, amikor Luisa testét csak egy szőrmekabát borította, gyémántokkal kirakott pórázon tartott gepárdjai és egy fáklyákat tartó, a jelenetet megvilágító szolga kíséretében rótta az utcákat. Bármennyire is szerette a különc (és drága) ruhákat, sosem okozott neki gondot, hogy megváljon ezektől. Gyakran pózolt meztelenül művészbarátainak: Giuseppe Baldini, Arturo Martini, Van Dongen, Man Ray, Romaine Brooks, Cecil Beaton mind megörökítették őt – de Luisa számára még az akt is csak egy jelmez volt.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Óriáskígyókat, leopárdokat, egereket, fehér pávákat, papagájokat, majmokat és agarakat festett gyakran a ruháihoz illően, Cartier-től pedig hatalmas bársonydobozokat rendelt, amelyekben a kígyóit szállította.
Állandóan estélyeket és álarcosbálokat rendezett
A Casati által szervezett partik extravagáns, gondosan megrendezett események voltak, ahol Európa minden tájáról összegyűltek a művészek, akik kíváncsian várták, hogy a háziasszony épp mivel rukkol majd elő.
Egy robotpárduc, ami érkezésükkör a vendégekre támad? Megvolt. Különböző színűre festett albínó feketerigók? Mi sem természetesebb. Luisa életnagyságú viaszmásolata, ami a valódi mellett ül, ugyanazokat a ruhákat és Luisa saját hajából készült parókát viseli? Pipa, pipa, pipa.
Luisa élő műalkotássá akart válni, erre pedig egyáltalán nem sajnálta a pénzt. Mint egy női Jay Gatsby, hatalmas vagyonának minden fillérjét partikra, régiségekre, autókra, ruhákra, ékszerekre, utazásokra és művészetre költötte. Sokatmondó különcségei legendásak voltak: például minden szezonban egyik házából a másikba szállította fekete-fehér márványpadlóját. Omladozó palotákat gyűjtött Velence-, Róma-, Párizs- és Capri-szerte, botrányos partikat rendezett, amik inkább voltak orgiák, mint konzervatív események, a szállodai személyzetet az őrületbe kergette hatalmas mennyiségű poggyászával és állataival, és az 1920-as években sajtószenzációt okozott egy amerikai látogatása során.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ahogy az lenni szokott, Luisa őrült költekezése végül megbosszulta magát
Az 1930-as évekre óriási, 25 millió dolláros adósságot halmozott fel – ezt az összeget pedig még ő is képtelen volt visszafizetni. A napi bevásárlásait gyémántkarkötőkkel vagy smaragd brossokkal rendezte, ám hamarosan minden vagyonát árverésre bocsátották. Az aukción többek között Coco Chanel is részt vett.
A saját maga által teremtett fantáziavilágában elmerülve Luisa teljesen közömbös volt új státusza, a szegénység iránt. Miután eladta palotáit, Londonba költözött lányához. Minden számláját neki továbbította, és utolsó éveit olcsó albérletekben, bérelt szobákban töltötte. A lenyűgöző öltözködést viszont még akkor sem engedte el, amikor már piszkosul szegény volt, és egyre inkább az alkohol és a drogok rabjává vált. Fekete fátyollal az arcán, kopott bársony vagy leopárdmintás, rühes szőrmével díszített ruhákban sétálgatott Londonban. Bársony- és csipkedarabokat halászott ki a színházak előtti szemetesekből, szemfestéknek pedig cipőkrémet használt.
Amikor 1957-ben meghalt, kedvenc leopárdruhájában temették el, a sírkövén pedig ez állt:
„A kor nem hervaszthatja el, sem a szokás nem fakíthatja végtelen változatosságát.”
Mózes Zsófi
Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT
Kiemelt kép: Getty Images/Mondadori; Hulton Archive