A címbeli, beláthatóan igencsak offenzív és soviniszta kérdés lehetne akár az új Netflix-dobás, a Bíbor szívek tételmondata is, ami egyszersmind azt is jelzi, nem egy teljesen sablonos romantikus filmmel van dolgunk. (A Purple Heart egy fontos amerikai katonai kitüntetés, innen a szójáték.) Az alapsztori akár egy klasszikus romkom alapja is lehetne pedig:

két, egymást utáló, de a másikat legalábbis fenntartásokkal kezelő ember kénytelen összeházasodni. Ahelyett azonban, hogy már ezen elhasalna a produkció, tulajdonképpen több elgondolkodtató kérdéssel is szembesít.

Fiatal voltam, és kellett a pénz

Az alapsztori ugyanis nem egy lottónyeremény vagy örökség köré épül, hanem a nagy amerikai valóságra. Jelesül, hogy a cukorbeteg énekesnő (Cassie, Sofia Carson játssza) és a drogfüggőségéből a hadseregbe menekülő, de hatalmas tartozást felhalmozó katona (Luke, Nicholas Galitzine alakítja) a közös anyagi haszon jegyében érdekházasságot köt egymással.

Előbbi így ingyenes egészségügyi ellátást kap, az utóbbi pedig rendszeres havi juttatást, amiből törleszthet a dílernek. Két önérzetes fiatal feszül egymásnak az első perctől, és a film tulajdonképpen arról szól, hogyan győzik le a büszkeségüket, és miként tanulnak meg gondoskodni egymásról.

Ami egyébként nagyon nem egyszerű: a kőkemény feminista, liberális Cassie és a konzervatív, hazájáért épp Irakba induló Luke karaktere kölcsönös lenézéssel és gúnnyal viszonyul egymáshoz. Erre olyan nagy műgonddal figyeltek oda a készítők, hogy sokszor már kicsit túlzás is talán ez a nagy egymásnak feszülés.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Mindketten viaskodnak a szégyennel, a kiszolgáltatottsággal, de elsősorban azzal, hogy képtelenek konstruktív társalgást folytatni a nézeteikről. És ez az, ami miatt érdemes végignézni a Bíbor szíveket: mert akadnak pillanatok, amelyek őszintén elgondolkodtatnak. Hogy például hányszor utasítottuk vissza mások segítségét, gondoskodását, gyengédségét azért, mert féltünk megnyílni és sebezhetők lenni.

Hogy vajon hányszor szabotáltuk magunkat amiatt, mert a múltban megsebeztek bennünket, és a cinizmusunkba kapaszkodtunk megküzdési mód gyanánt. Meg hogy nem lehet-e, hogy minden elvi különbségünk ellenére jóval több közös van bennünk, mint amennyit hajlandók vagyunk bevallani?

Gondolom, nem lövöm le a poént, ha elárulom: a film végére kisebb leckét kapunk mindezekből. Persze nem nagyot és nem töményet, nehogy nagyon fájjon, vannak gyönyörű képek is meg két főszereplő, akik közül legalább az egyikért garantáltan könnyű szurkolni. Ezek azonban végső soron mégiscsak fontos és érvényes felvetések.

Az már megint más kérdés, hogy hol áll meg a Bíbor szívek: itt-ott belekap a lényegbe (például az ordítozásig fajuló veszekedésnél, amelyben a bevándorlásról esik szó), máshol meg érthetetlenül felszínes és hiányos (érdekházasság ide vagy oda, nem reális, hogy Cassie több hét alatt egyszer sem látta még a férje Irakban szerzett sebeit, vagy rezzenéstelen arccal veszi tudomásul, hogy az ember, akivel amúgy lefeküdt, épp félig bénultan fekszik előtte). 

A cukorbetegség vs. egészségbiztosítás például nagyon is realista szál: az inzulinadag beosztása, amíg megjön a következő adag, az ájulás, a kiszolgáltatottság sajnos túl sokaknak ismerős vagy konkrétan, vagy áttételesen a jelenlegi helyzetben akár itt, Magyarországon is.

Disney-hercegnő flegma fejjel

Jó ideje izgalmas figyelni, a Netflix micsoda energiát és pénzt fektet a sztárjai felépítésébe: Noah Centineo, Lana Condor vagy Laura Marano akkora publicitást kap, hogy azzal lényegében nem is lehet nem élni.

Most adom írásba, hogy Nicholas Galitzine (a Camila Cabello-féle Hamupipőkéből is ismerheted) ezzel a filmmel megérkezett ebbe a sorba, sőt előkelő helyre lépett elő benne. A színészet mellett énekes-dalszerző is, okosan a premierre időzítette új kislemeze, a Comfort megjelenését – szóval padlógáz.

Sofia Carson is úgy tűnik, hogy erre az ösvényre lép. A színésznő a Disney-művek üdvöskéjeként indult (az Utódok című sorozatban szerepelt, aztán a Két bébiszitter kalandjai című filmben, majd cameózott a Soy Luna-szériában is), azok a Netflix-függők pedig, akik nem bírtak megálljt parancsolni énjük romantikus oldalának, a Táncra fel! című moziban láthatták.

Carson kifejezetten izgalmas jelenség egyébként: már az utóbbi filmben is távol állt a karaktere a mézes-mázos Disney-hősnőkétől. A meghallgatáson végzetesnek tűnő hibát elkövető sikeres táncosnő, aki hazakényszerül a Broadwayről a poros kis szülővárosába, elsőre minden, csak nem szimpatikus. Fennhordja az orrát, láthatóan elszállt egy kicsit a sikertől, pasiját otthagyta a karrier érdekében – ehhez pedig olyan mesteri resting bitch face-t párosít, hogy az embernek kedve lenne néha megkérdezni: „Neked meg mi az isten bajod van?”

A Bíbor szívek-beli karakter nem esik túl távol ettől, igaz, itt legalább indokolható a keménység és a dac: a létfenntartásért vért izzadó fiatal lány élete teljességgel kilátástalannak tűnik, és ebbe valóban könnyű belekeseredni.

Zenés dráma nagy ívű hazafias balladával

A filmhez párosuló dalok (amelyek Carson előadásában meg is jelentek) profin hozzák azt a fajta hangulatot, amikor az ember kicsit dühös magára azért, mert a másik egyáltalán bejön neki: mintha a főszereplőnek derogálna beismerni, hogy érzelmeket kezd táplálni hites ura iránt.

No, ne mentsük fel a tisztelt férj karakterét se: az egyébként valószerűtlenül romantikusra sikerült nászéjszaka után ő az, aki úgy csinál, mintha mi sem történt volna, szóval szépen vagyunk.

Két kötődési zavarral küszködő, jókora csomaggal érkező embernek kellene valamiféle kapcsolatot kialakítania a másikkal szimplán gazdasági okokból. Bizarrnak is mondható alaphelyzet, ugyanakkor a jelenlegi válság küszöbén tulajdonképpen egyáltalán nem tűnik annak…

Mindehhez vegyünk egy, a hadseregért élő-haló apát meg a másik oldalon Amerikába illegális bevándorlóként érkező édesanyát, aki maga is küzd a tisztes megélhetésért – és hopp, máris tudunk kapcsolódni ahhoz a mélységes szakadékhoz, amely a két oldal élettapasztalata, megélése és politikai nézete között tátong.

A máris slágerré vált Come Back Home című dal pedig – film ide vagy oda – nyilvánvalóan minden amerikai katonacsaládban megpendít valamit, úgyhogy legyen akármilyen hatásvadász is, nyilvánvalóan eléri a célját.

A szokásosnál egy fokkal mélyebb

Nem fogok spoilerezni – azt megteszi az előzetes is. A hepiend nem igazán hepi (nem lepődnék meg a folytatáson), de legalábbis nem tökéletesen simul ki minden, van jó pár veszteség, és közben azért marad a fejünkben is pár kérdés.

Például a címbeli: kit kell kitől megvédeni, és ez mire jogosítja fel azt, aki önként bevonul? Vagy: biztos-e, hogy mindenki ostoba, aki pont az ellentétét gondolja valamiről, mint mi? 

Vagy a legfőbb, ami bennem motoszkált: vajon tényleg ennyire kiszámíthatóan viselkedünk, „álljunk” bármelyik oldalon? Tényleg ennyire sablonosak vagyunk, ha egyébként frankón magunkra ismerünk egy-egy nem túl cizellált jelenetben?

Valójában tehát a Bíbor szívek akkor is többet tesz, mint egy sor más romantikus dráma, ha nem képes megugrani azt a szintet, hogy egy lehetőségekhez mérten tényleg mély közönségfilm legyen. Fontosakat mond (vagy inkább sejtet) az elfogadásról, a gondoskodásról és a sebezhetőségről. 

Csepelyi Adrienn

Képek: Netflix