A múlt hétfői értekezleten még messze nem számítottam arra, hogy a hét második felében az ágyat fogom nyomni, és két lázmérés között az lesz a napom legizgalmasabb programpontja, hogy kiválasztom, melyik évadot pörgessük a Jóbarátokból. (Tudom, tudom, van, aki szerint nem is vicces ez a sorozat, szerintem az, így ezen most lépjünk túl.) Az eredeti tervekben még Duna-parti strandolás szerepelt a családdal, de már akkor felajánlottam, hogy a Netflixen július 22-én debütáló A szürke emberről mindenképp írni szeretnék, ha kell, hát majd éjszaka ledarálom. Az indíttatást – kár tagadni – a szkepticizmus szülte: vajon képes-e a Netflix egy olyan produkcióval előrukkolni, amilyennel csak nagyon ritkán. A futószalagon gyártott filmek között akad-e végre egy, ami nem lesz nézhetetlenül gagyi, ha már minden eszköz adva van ehhez. Ha ugyanis jelentkeznék egy Hogyan készítsünk fasza akciófilmet? gyorstalpaló kurzusra, és kézhez kapnám a tuti receptet, szerintem valahogy így nézne ki:

  • Végy két Russo fivért, Anthonyt és Joe-t, akik a Marvel-univerzum négy olyan produkcióját jegyzik rendezőként, mint az Amerika Kapitány – A tél katonája (ami túlzás nélkül önálló akciófilmként is megállná a helyét, olyan briliánsra sikerült a fifikás fordulatokkal és lélegzetelállító harcjelenetekkel), az Amerika Kapitány: Polgárháború, a Bosszúállók: Végtelen háború és a Bosszúállók: Végjáték!
  • Kaparj össze 200 millió dollárt, ami a Netflix legköltségesebb alkotásává teszi a filmed, hogy annyi akciójelenetet forgathass, annyi helyszínen, annyi CGI-jal, amennyit nem szégyellsz, ne sajnáld, mehet bele ízlés szerint, érzésre!
  • Csábíts a filmbe olyan arcokat, akikért megőrül a fél világ, nem hátrány, ha szerethetők, szépek, és tehetségesek. Legyen, mondjuk, Chris Evans (ha már Amerika Kapitány), Ryan Gosling, és az utóbbi évek nagy felfedezettje, Ana de Armas, aki már a James Bondban is bizonyította, hogy a legharcosabb színésznők egyike!
  • A Bridgerton-fanok kedvéért adj a produkcióhoz egy csipet Regé-Jean Page-et is!
  • A nosztalgia jegyében, hintsd meg az egészet egy kis Billy Bob Thorntonnal!
  • Gyúrd össze a hozzávalókat, majd az eredményt told fel a kínálatba a nyári 40 fokos hőség közepén!

Na, eddig pipa

Ahhoz, hogy A szürke emberből egy igazi szuperprodukció legyen, már csak egy kicsit kellett volna beleadni. Nem ártott volna legalább egy közepesen izgalmas, és nem halálosan, végletekig elcsépelt sztori, aminek minden egyes momentuma kiszámítható.

A gyilkos fogoly (Ryan Gosling) története ugyanis kimerül abban, hogy miután kiemelték a börtönből, hogy beépüljön a CIA-ba, egyszer csak azt a feladatot kapja, hogy mentse meg a beszervezője pacemakerrel élő kislányát – akihez tehát semmilyen rokoni vagy érzelmi szál nem fűzi –, és ő készséggel fel is teszi az életét erre. Mit mondjak, minden, csak nem eredeti.

Az meg, hogy ellenpontként ott egy pojácaként viselkedő elmebeteg (Chris Evans), akivel hősünknek meg kell küzdenie egy bájos bajtárs (Ana de Armas) oldalán, miközben teljesen értelmetlenül szétlövik egész Európát – ahol a film tanúsága szerint, akkora távolságok vannak, hogy Berlinből Bécsbe elfurikázni annyi, mintha egy kicsit forgalmasabb délutánon Budáról Pestre akarnánk átjutni –, egy ponton túl inkább csak nevetséges, mint érdekfeszítő. Ha jól számoltam, összesen kettő poén volt, amin legalább elmosolyodtam, a helikopteres jelenet pedig annyira abszurd és hiteltelen volt, hogy maximum szegény megboldogult Leslie Nielsen valamelyik Csupasz pisztolyában fért volna csak el.

Jót tett volna a történetnek legalább egy-két váratlan fordulat, vagy legalább a karakterek meglephettek volna minket egyszer-egyszer. A legnagyobb meglepetésre viszont az adta az okot, hogy milyen bántóan hosszú volt a 122 perces játékidő.

Ryan Gosling egy, a film kapcsán vele készült BBC-interjúban viccesen megjegyezte, amikor arról kérdezték, mit árulhat el a Greta Gerwig rendezésében, 2023-ban mozikba kerülő Barbie-ról, hogy szerinte A szürke ember lenne Ken kedvenc akciófilmje.

Szegénykém, akaratlanul is summázta, hogy A szürke ember csupán annyira elég, hogy egy plasztikbaba kedvét feldobja.

Kár érte.

Krajnyik Cintia