–

Kevés dolog tesz engem olyan boldoggá, mint egy jó beszélgetés. Nem csak résztvevője, tanúja is nagyon szeretek lenni annak, ahogy egy értékes-izgalmas-okos ember megnyílik egy figyelmes-felkészült-türelmes és alázattal közelítő (nem kifosztani akaró csak őszintén kíváncsi, ugyanakkor tapintatos) kérdezőnek.

Nézni, hallgatni, olvasni egyaránt szeretek interjúkat. Olyan ez a műfaj, mint a tánc, az egyik vezet, a másik szárnyal – optimális esetben persze, amely csak ritkán adatik sajnos.

Gyakorta nincs „kémia”, nincs őszinte érdeklődés, csak pózok, a beszélgetőtársak csak kerülgetik egymást, manír felel a manírnak, nem jön létre az a szép, kontrollfelejtős állapot, amelyet bizalomnak is nevezhetünk. (Persze nagy egymásnak feszülésekből is létrejöhet csoda ebben a műfajban, amikor csikorognak a fogak és villognak a tekintetek, de ahhoz sem elég az ellentét, ahhoz is kell a szellem, a partnerség.)

Interjúrajongó vagyok tehát, a fontos beszélgetések hű hallgatósága

De bevallom, csak ritkán van részem maradandó élményben ezen a téren. A sajtóban megjelenő interjúk jelentős része számomra érdektelen kérdéseket tartalmaz és sokat szajkózott válaszokat ad. Nincs tánc, legfeljebb valami lötyögés. Vagy dübörgés, vaklárma. Sokszor érezhetően a kényelmi szempontok írják a forgatókönyvet, a felületes szemle, a rohanás. A türelmetlenség, ami lehetetlenné teszi a kibontakozást, a jobb megismerést, a gondolatok születését. Nem csak a kérdező hibája ez, gyakorta a sokat szereplő interjúalanyok is repertoárból nyilatkoznak, ugyanazokat a „sztorikat” hajigálják szanaszét a batyuból, ami meg izgalmas vagy újszerű állítás lehetne, azt jó eséllyel kihúzatják a szövegből utóbb, nehogy megsértődjön valaki. A smúzolás pedig a műfaj egyik halálneme, bármelyik fél is művelje.

E hosszas bevezető lényege az volt, hogy elmondhassam: nagyon hálás vagyok, amikor valódi interjúkat tesznek elém. Hálás vagyok a készítőnek és hálás vagyok a nyilatkozónak is, mert őszinte volt, vagy legalábbis érezhetően törekedett az őszinteségre, és beletett időt, energiát abba, hogy rögzítésre érdemes diskurzus szülessen, nem csak hablaty.

Hálás vagyok az AlkalMáté Trupp című interjúkötetért Gyárfás Dorkának és Somos Ákosnak, valamint az összes nyilatkozónak. 

A beszélgetéseket helyenként ujjongva olvastam

Annak ellenére, hogy bevallom, egyetlen AlkalMáté előadást sem láttam (volt, hogy próbáltam jegyet venni rá, de nem sikerült.) De a szereplőket ismerem azért más előadásokból (illetve van, akit a képernyőről). Vannak köztük bulvárkedvencek, és vannak kevéssé közismert művészek is. És bár az életükbe a színpadon nem pillanthattam be, a kötetet úgy zártam, hogy sok új információt megtudtam ezekről az emberekről, azokról is, akik sokat szerepelnek amúgy a sajtóban.   

A világ hét csodája ma – Ókori és modern toplisták építészeti remekművekről és természet alkotta kincsekről

Kult – 2022. július 6. – DD

 

A könyv alcíme az, hogy Élveboncolás közönséggel. Érthető ez az előadásokra és az interjúkötetre is, bár én túlzónak érzem a boncolás szót. Nincs ugyanis erőszak a beszélgetésekben, nem a nyúl kiugrasztása a bokorból a kérdező célja, hanem tizennégy ember bemutatása, emlékeiknek az összerendezése.

Az interjúk lehetőséget adtak nekik arra (és a tanáruknak, projektjük pár fontos segítőjének is), hogy elmondják, mit jelentett nekik ez az elmúlt majdnem negyedszázad: a közös egyetemi évek, és az azt követő művészi és magánélet, hogyan érintették őket a színházi viszonylatok, a politikai csatározások és a privát problémák.

Miközben születtek az újabb és újabb darabok, ezek az emberek fiatal pályakezdőkből középkorú színészekké (illetve van, aki pályaelhagyóvá) váltak, és történeteiken keresztül részletes képet kapunk egy művészgenerációról. De általános érvényű tanulságai is vannak az olvasottaknak.

Hogyan működik egy közösség, amely évekig szinte összezárva létezik?

Mi történik, ha tagjai kiröppennek a világba? Mit adhat nekik a közös múlt? Hogyan gondolnak vissza a közös évekre, időről időre szembesülve az emlékek (és a személyiség) képlékenységével?

Ki voltam én egy csapatban? Ki vagyok nélkülük? Merre indultam, hova keveredtem, és innen milyen visszatekinteni rájuk? Milyennek látnak engem a többiek ma? Milyennek látnak azok, akik, legalábbis régen, jól ismertek? Mindegyikük kérdései ezek.

Csak keveseknek adatik meg, hogy életük egy pontján kívülről ránézhetnek önmagukra, látva, kik voltak és kik lettek. Az AlkalMáté Trupp tagjainak megadatott, hisz a társaik eljátszották életük fontos jeleneteit. (Sőt, a tanáraik, kollégáik, családtagjaik, egykori szerelemeik is szükségszerűen szembesültek egy sor emlékkel, amelyek esetleg az ő narrációjukban egészen máshogyan hangzottak volna…)

Felemelő érzés lehetett, úgy képzelem, és brutális.

Igazi dráma!

Az interjúkból kiderül, kire milyen hatással volt az önként (vagy legalábbis a közösségért) vállalt szembesítés. És a jelen mögül be-bevillan a múlt, az emlékek új címkét, jelzőket, értelmezést nyernek időnként, máskor úgy hullanak vissza a kútba, ahogy kihalászták őket onnan. 

Kockázatmentes finálé a lekerekített súlytalanság jegyében – Megnéztük a Stranger Things 4. évadának utolsó két részét

Kult – 2022. július 5. – DD

 

A nosztalgia édes, a nosztalgia ragacsos. Az őszinteség viszont néha keserű, de nemcsak kiábrándító lehet, hanem felszabadító is. Hallunk szép, nemes érzésekről, elfogadásról, összetartozásról, megtartó közegről, egymásért való kiállásról, de párhuzamosan kirekesztettségről is, amelyet sokan megéltek valamilyen formában ebből a csapatból, aztán tanári önkényről, intrikáról, magányról, egymásnak okozott sebekről, megalázó helyzetekről is. Korántsem csak a szépre emlékeznek a szereplők, és így születnek valódi beszélgetések. 

Szokás őket „legendás osztályként” emlegetni, de ők nem a legendát hizlalták ezekkel az előadásokkal és ezekkel az interjúkkal, hanem azt mutatták be épp, mennyire esendők, nemesek és gyarlók egyszerre, tehát egészen hétköznapiak, törékenyek, és az olykor lehengerlő magabiztosság vagy kacér delnőség mögött milyen szeretetre méltóak.

Ajánlom neked a könyvet, ha ott voltál az AlkalMáté előadásokon, és kíváncsi vagy, milyennek látták magukat a szereplők egymás tekintetében. De ajánlom az interjúkat akkor is, ha nem láttad a produkciókat, ám érdekel a színház világa. Ha tudni szeretnéd, milyen nehézségekkel küzd ma egy színész Magyarországon. És nem utolsósorban, ha érdekel ennek a 14 színésznek az útja. Ha érdekel 14 mélyen emberi történet napjainkból.     

Kurucz Adrienn