–

Tizenöt éve tart az AlkalMáté-sorozat, ez az egyedülálló vállalkozás, amiben 14 színész beenged minket az élete legbensőbb problémáiba, fájdalmaiba és legintimebb pillanataiba, hogy a megjelenítés (azaz a művészet) által megtisztuljon tőle, és megtisztuljunk mi is, akik nézzük, mert ráismerünk benne a saját küzdelmeinkre. Nem volt ennek itthon semmilyen hagyománya, és egyelőre nem látni a követőit sem: ez egy kis sziget volt a magyar színházi életben, amit viszont kezdettől kultikus légkör övez: bejutni rá érdem és kiváltság. Még inkább így volt ez a záróepizódnál, amiben Jordán Adél tárulkozott ki, egyrészt, mert tavaly kellett volna lennie, de a Covid miatt elhalasztották, másrészt, mert ezzel véget ér a sorozat, nem lesz soha többé, és végül, mert Jordán Adél egy interjúban meglebegtette, hogy valódi kiállásra lehet számítani, nem fogja elkerülni a kényes témákat.

A tegnap este, a legeslegutolsó alkalom meg aztán végképp különleges élmény volt, még az érezhetően fáradt csapattal is. A fáradtság néha felemel, mert lehántja a sallangot.

Egy mesebeli jelenettel kezdődik a darab, amiben a nehéz természetű királylány kegyéért kell megküzdeni, de ez még a legkitartóbb kérőnek sem megy simán, mert a királylányt behálózzák és gúzsba kötik a félelmei. Rögtön ezután Jordán Adél maga ad elő egy kacskaringós monológot arról, hogy a magánélete hogyan vált kudarcok sorozatává, hányféle segítséget próbált kérni a megoldáshoz, mennyi hiábavaló kísérletet tett rá önerőből is, de valójában mindenki csak kihasználta (ezt jelképezte legalábbis a Dömötör András által játszott „guru”, aki végighallgatja a litániát), és sehol nem sejlett fel a kiút.

Ezt a két jelenetet tekinthetjük prológusnak is az előadáshoz, mert innentől fogva annak lehetünk szemtanúi, hogy egy negyvenéves, vonzó nő hogyan próbálja a nőiségén keresztül megfejteni önmagát. A traumái, sérülései ugyanis valahogy mind ide vezettek: a női mivoltába, ami kívülről egy femme fatale szerepet idézett elő ugyan, de belülről megélve magányra ítélték. 

Divatos, de úgy is mondhatjuk, korszerű szemléletet tükröz az előadás, amiben az élet által osztogatott pofonokat nem a sors csapásaiként értelmezzük (még ha ott vannak a mesei és mitikus elemek is a színpadon), hanem az események törvényszerű kimenetelének – következménynek tehát, amire igenis lehet befolyásunk, ha tisztába jövünk az okokkal. Például azzal, hogy

ha valakire a szülei nem figyeltek eléggé kiskorában, mert sokkal fontosabb dolguk is akadt (színészgyereknek lenni, lám, nem kimondottan áldás), akkor felnőttként is folyton a figyelemre, kötődésre áhítozik, de olyan szituációkban, amikben ez eleve kudarcra van ítélve, hiszen ez a mintája.

Fantasztikus jelenet az, amikor a kis Adél (akit saját maga játszik) ül az autóban a szüleivel, és nem pusztán jelentéktelen és tehetetlen háttérszereplő azok civakodásában, de tulajdonképpen még a lelki bántalmazást is magába szívja, mert ahogy Jordán kioktatja a feleségét, Lázár Katit („Sok hülyeséget mondtál már, de ez… ez mind közül a legnagyobb”, például, de van még), az megint csak bebetonoz egy aszimmetrikus kapcsolati mintát a gyerekbe, hiába látja az anyját hisztérikusan küzdeni. 

De az is hasonlóan elcseszett felnőttkorhoz vezet, ha a gyereket nem csupán magára hagyják az öltözőben vagy a színészházban (ahogy Jordán maga mesélte interjúkban is), hanem kamaszként rábízzák a demens nagyanyját is, így ruházva rá akkora felelősséget, aminek ennyi idősen nem felelhet meg. Végigmegyünk ezeken a stációkon a darabban, és persze csapkodjuk a térdünket, olyan mulatságosak, hiszen az AlkalMáté-előadásoknak egyik legfontosabb jellemzőjük, hogy a legtragikusabb pillanatokat is humorral oldja fel – ezáltal pedig csak még jobban elszorul a szívünk tőle. A Jordán Adél-előadás viszont megfejelte ezt még egy csavarral: a színház és a valóság egybemosásával.

Mindenki színész az osztályban (kivéve Gál Kristófot, akiből időközben rendőrtiszt lett), de csak Jordán Adélnál jön ki ilyen élesen, sőt koncepciózusan, hogy a színész magánéletét is mennyire átszövi a színház, hogy tulajdonképpen sosem teszi le, sosem hagyja maga mögött. A színész minden körülmények között színész, mindig magát figyeli, kontrollálja, memorizálja, a legélesebb pillanatokban is. A nagymama demenciáját és a kamasz lázadását bemutató jelenetből úgy lépünk ki, hogy kiderül, mindez csak színjáték, majd később átlépünk egy másik színjátékba, amiben Adél az osztályfőnökével, Máté Gáborral flörtöl (aki születése óta ismeri), amiből folyton kibeszélnek a közönségnek, és miután csőbe húznak minket a #metoo áthallással, Dömötör András (aki a sorozat szinte össze epizódjában prezentált egy parádés Máté Gábor-paródiát) nyilvánosan kivégzi a figurát, hiszen utoljára játssza.

Aztán pedig, ahogy előkerülnek Adél felnőttkori élményei – házassága Keresztes Tamással, a gyerekszülés és a színészi pálya összeegyeztethetőségének dilemmái –, megint csak azt látjuk, hogy nincs éles határvonal, minden a színház. És minden színház.

És a színház világában ez így van jól: a színház törvényei vannak legelöl. Ami végképp kínzó belső konfliktust idéz elő abban, aki gyerekként maga is ettől szenvedett.

Az is részben színházi kérdés, hogy Jordán femme fatale-sága hogyan kamatoztatható a színpadon (a szexus a színpadon mindig jót tesz – mondja a darabbéli Máté Gábor), de hogyan akadályozza az életben. Femme fatale-nak lenni ugyanis nem pusztán átlagon felüli vonzerőt és erotikus kisugárzást jelent, hanem a beteljesülés lehetetlenségét is. A femme fatale zűrös nő, aki valójában senkit nem tud tartósan boldoggá tenni, és ő sem lehet boldog, mert körülötte mindig feszültség van – amit belső bizonytalansága és az ebből fakadó játszmái táplálnak.

A darabban megjelenik ennek a férfiakra gyakorolt hatása (az egyik legpazarabb jelenet, amiben főiskolai szerelme, Fenyő Iván – Dömötör András alakításában – és Mészáros Béla, aki saját magát játssza összevesznek rajta, miközben baráti érzéseikkel küzdenek). Ez is egy az ellentmondásosságától izgalmas jelenetekből. És megjelenik persze a femme fatale belső magánya és kielégítetlen vágya a harmóniára is, úgy a házassági jelenetekben, mint a szeretőjével történő veszekedésben. 

Ez az, amit egy hexameterben írt jelenetben, mitológiai alakokkal old fel az új szerelem, Székely Kriszta érkezése (akit Kovács Patrícia alakít), akinek szilárd eltökéltsége még a bűntudattal és aggódással küszködő anyát (itt Mészáros Máté játssza Lázár Katit) is meggyőzi.

Bár sikerült a sajtónak (és nem is csak a bulvárnak) mindezt melegkérdéssé degradálnia, az előadásban természetesen ezen van a legkisebb hangsúly: a lényeg, hogy kinek sikerül a főhős lelki sebeit begyógyítania.

Végül, az előadás utolsó jelenetében megismerjük a még régebbi múltat, vagyis a transzgenerációs traumát is. Ebben az epizódban kiderül, hogy a később demenssé vált nagymama színésznői hajlamai (amiket vélhetően sosem élhetett ki) hogyan mentették meg az egész családját a vészkorszakban – ennek révén pedig, hogy hogyan köszönheti Jordán Adél is neki az életét. Az összeolvadást itt Adél színházi öltözői tevékenysége (hogy folyton a tükörben nézegeti magát és az orrát vizsgálja) és a nagymama zsidóságának és hiúságának felidézése adja ki, mint egy filmbeli flashback jelenetben.

A szokatlanul hosszú és komplex jeleneteket pedig most is dalok kötik össze vagy szakítják meg, amiknek talán minden eddiginél jobban átjön a szövege (Máthé Zsolt munkái), vagy talán csak a néző füle kiélezettebb, mert utoljára van lehetősége ilyet hallani. Ez az, ami az utolsó dalban csúcsosodik ki (amit viszont az Idő van című filmből vettek át): mert mi, akik évek óta követjük az AlkalMáté Trupp előadásait, együtt öregedtünk velük, és együtt változtak a problémáink is.

Felnőttünk, és már látjuk, hogy az út nem tart örökké, de ők már nem lesznek velünk, hogy szembesítsenek a hátralévő életünk problémáival, mert itt elengedjük egymás kezét.

Ebből az alkalomból a nézőtéren ott voltak azok is, akik a csapathoz tartoznak ugyan, de a színpadon nem lehettek jelen (akár saját döntésükből, akár kényszerűségből): Fenyő Iván, Száraz Dénes és Gál Kristóf is – ami azt sugallta, hogy bármi történt is velük az elmúlt másfél évtizedben, ez egy valódi közösség volt. És mint ilyen, mint közösség is példát mutattak nekünk abból, hogy konfliktusokkal, mélypontokkal és széttartó célokkal együtt is hogyan lehet egymást tisztelni és szeretni, és végül is kitartani egymás mellett. Úgyhogy a torkunkban lüktető gombóc ennek is szólt: az egymásért tett erőfeszítéseknek és gesztusoknak. 

Lehetetlen volna megmondani, hogy az elmúlt 14 év előadásaiból melyik volt a legjobb, hiszen több is kiemelkedett, de közben mindegyikben voltak emlékezetes jelenetek és alakítások. Ebben az utolsóban mintha mindenkinek jutott volna jutalomjáték: egy-egy olyan epizód, amiben megcsillogtathatta a tehetségét, miközben alázatos maradt a közösségi teljesítmény iránt. Az biztos, hogy Jordán Adél bátorsága és nyíltsága méltó lezárása volt ennek a sorozatnak, feltette rá a koronát. Bárcsak valamit meg tudnánk őrizni belőle!

Gyárfás Dorka

Képek: Dömölky Dániel