Nehéz örökség és humanizmus

Lazarovits Katalin 1948. december 14-én jött világra Nagyváradon egy zsidó polgári családba koraszülöttként, Lazarovits Andor főorvos és Eron Paula színházi súgó szerelméből. Rossz tanuló volt, de tehetséges gyerek. Anyja maga is színésznőnek készült, de végül csupán a súgói pálya adatott meg neki, és – nem mellesleg – egy végtelenül tehetséges kislány, akit később Lázár Katiként ismert és kedvelt meg a színházba és moziba járó közönség. Kiskamasz volt, amikor áttelepültek Magyarországra.

Apja némiképp csalódott volt, mert fiúnak várták. Ennek megfelelően kissé fiús nevelést és komoly kritikai érzéket kapott főorvos apjától, aki

azt tanította a négyéves Katinak, hogy „egyetlen izmus létezik, az pedig a humanizmus”.

Lázár Kati élete és pályája mindig ennek a tudásnak a birtokában telt. Apja, a híres focista, Bozsik József után Cucunak becézte, mert gyerekként folyton a labdát kergette a fiúkkal. Így idézte fel apját korábban: „Állati szomorú kórházi főorvos volt.”

Lázár Kati ezt mesélte egy interjúban gyerekkoráról: „A rendszer, amiben ma élünk, emlékeztet arra, amikor öt–hat éves koromban Nagybányán a templom előtti téren együtt játszottunk a gyerekekkel, de volt ott egy csapat, amelyik közénk rontott, terrorizált, fölényeskedett, elvette a boldogságunkat, a játék önfeledtségét.”

Anyja színésznőnek szánta, és ő maga sem mondott le arról, hogy színpadra lépjen. Egy alkalommal sikerült is neki. Lázár Kati így mesélt erről: „Anyám kizárólag a színészetet képzelte el nekem hivatásnak, hiszen ő maga is színésznő akart lenni. Halász Péter feljárt hozzánk, anyám 82 évesen kijött a szobájából otthonkában, Szabó Lőrincet meg Szép Ernőt szavalt, kuplékat énekelt. Halász egyszer fel is léptette őt a Kamrában, amikor éppen újságcikkekből készített előadásokat.”

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Tehetségmágnes

A Kossuth-díjas színésznő úgy vonzotta magához a tehetséget, mint a mágnes. Alkotó- és élettársa volt Jordán Tamás, akivel a mámoros kaposvári színházi éveket és a Merlin Színház alapítását csinálta végig. Lányuk, Jordán Adél szintén nyomdokaikba lépett, és maga is érett, erős színpadi jelenléttel bíró színésznő. Adél kisfiának apja pedig a karizmatikus erejű színész, Keresztes Tamás.

Ez a négy ember olyan tehetségcsomagot kapott, ami ritkán adatik meg egyetlen családon belül.

A Merlin Színészképző Műhely tagjai 1991-ben
A Merlin Színészképző Műhely tagjai 1991-ben (A kép forrása: Bozó Andrea)

„Nem csinálok presztízskérdést a színészetből”

Lázár Kati leginkább olyan színházakban szerepelt, amelyek túlmutattak a művészet határain. A szocializmusban a 25. színház és a kaposvári Csiky Gergely Színház is a szabadságot jelképezte, a rendszerváltás után néhány évvel pedig megalapította Jordán Tamással a Merlin Színházat és a Merlin Színészképző Műhelyt. Színházi és filmes alakításait hosszan sorolhatnánk, de nem tesszük, mert biztosan mindenkinek megvan a maga kedvence. Gazdag és színes színészi pálya áll mögötte, és reméljük, még előtte is. Akár ars poetica is lehetne a következő mondat, amit idézek tőle:

„Mindenképpen feladata a színháznak, hogy a hatalomról őszintén szóljon”.

„Az emberi részem ki van szolgáltatva a színpadi létnek, ami számomra mindennél fontosabb” 

Lázár Kati számára a színpad valóságos mentsvár, de míg eljut egy-egy szerep megformálásáig, addig nehéz utat jár be. Így nyilatkozott  erről: „Játszani csak boldogan lehet, a magam boldogságát tudom csak megosztani másokkal. Ha nem vagyok boldog, ha szorongok, akkor bárki megalázhat. (…) Addig nem nyugszom, amíg rá nem jövök, hogy azt miért nekem kell eljátszanom, hogy annak mi a lényege, mit akarok csinálni vele. Amíg ez nincs meg, addig egy elviselhetetlen boszorka vagyok, mindenbe, mindenkibe belekötök, sértek, sértődöm, nem lehet elviselni engem, holott nem a világgal, hanem magammal van bajom. Amikor viszont megtaláltam, legyen az akár egy hangsúly, egy fintor vagy egy mozdulat, attól kezdve aranyalmává válok, kedves vagyok, türelmes, mosolygós, toleráns”.

Maga is tisztában van azzal, mennyire nehéz ember, nem tud smúzolni, nem vág jó pofát ahhoz, amivel képtelen azonosulni. Valósággal megbetegszik az ilyen helyzetektől. „Az a fajta színjátszás viszont nem érdekel, amiben önmutogatás, felületesség, kamu van. Fizikailag beteg vagyok tőle. Szerencsére ritkán voltam ilyen helyzetben. Általában értékes feladatokat kapok” – mondta egy interjúban.

Az Idő van című filmben Zala Márkkal (Hunnia Stúdió, 1984)

„Mindig zsigerileg érzem, ha valami hamis”

Jelenleg öt különböző előadásban játszik szabadúszóként. Nagyon nyitott a fiatalokra és a másképp gondolkodókra is. Ezek közül az egyik a Krakken művelet című előadás, melyet Bodó Viktor rendezett, a másik pedig a Szkéné Színház produkciója, Háy János Nehéz című darabjában az anya szerepében látható. A TÁP-színházzal is fellépett többször, Vajdai Vilmos alternatív/profi alkotói közegében remekül érezte magát.

Nemrégiben játszotta óriási sikerrel Kripli Mari címmel a Jászai Mari életéből készült monodrámát, amit azóta levettek a műsorról, de ezzel az előadással megmutatta, mennyi szeretet és fájdalom gyűlt benne össze hosszú pályája során.

Először vejének, Keresztes Tamásnak mutatta meg, mit is szeretett volna ezzel az előadással kifejezni. Így nyilatkozott Keresztes Tamásról a színésznő: „Tomi nem egyszerűen színész vagy rendező, hanem színházi lény. Egy különleges színházi lény.”  Az Erzsike című Lengyel Nagy Anna élettörténet-monodrámát egyébként Keresztes Tamás állította színpadra, és Lázár Kati játszotta benne Erzsikét. 

Mindig is a legjobb színészekkel és rendezőkkel dolgozott együtt, gyakorlatilag a legnagyobbak hittek és bíztak benne, és borultak le a lábai előtt.

Spiritualitás

Lázár Kati többször szenvedett depresszióban, és ízületi gondjai, valamint a csípőműtétje miatt pokoli fájdalmakat kellett/kell kiállnia a mindennapokban. Talán a sok szenvedés miatt fordult a spiritualitás felé. Az AlkalMáté Trupp idei előadásán, melynek Fenyő Iván volt a témája és egyben a címe is, a saját lánya, Jordán Adél alakította a spiritualitásba kissé belecsavarodott Lázár Kati szerepét. Lenyűgöző volt! A gesztusai, a hangja, még a tekintete is „megkatisodott” – tökéletesen hozta a bolondos vénasszony figuráját, miközben semmiféle bántás nem volt benne. 

Lázár Kati az interjúiban is csak őszinte tud lenni, így mesélt például a spiritualitásról: 

„(…) Nem láttam a kiutat. Nem értettem azt, hogy hiába vagyunk nagyon jóban a lányommal, mégis éles pengeváltások vannak közöttünk, egy morzsán is egymásnak tudunk feszülni. Most már jó irányba változtak a dolgok. Így hetvenévesen már kezdem másképp látni a dolgokat, jobban szeretem magamat is, kezdem látni a jót, és mindenért hálás vagyok. Fontos állomás volt az életemben a csípőműtétem. Éppen átalakították a kaposvári kórházat. Járókerettel mentem ki a vécére, ahol nem volt se ajtó, se fal. A mellettem lévő vécében a combnyaktöréses Lajos bácsinak kellett vécépapír, átnyújtottam neki. Először megrökönyödtem, aztán rájöttem, ez az élet.”

A lényeg az egyszerűség. Minél tovább csupaszítjuk a dolgokat, annál nagyobb valószínűséggel juthatunk az igazság közelébe” 

Idén szeptemberben életműdíjat vehetett át a Színházi Kritikusok Céhétől, pedig nem is olyan régen még arra sem volt pénze, hogy befizesse a számláit. Az egész életére jellemző, hogy egyszer fent van, és akkor nagyon magasan szárnyal, máskor pedig lent, és akkor a pokol legsötétebb bugyraiba ereszkedik. Mégis annyi remény sugárzik például ebből a mondatából:

„Nekem valamennyire szerencsém van, mert együgyű vagyok. Mármint olyan tekintetben, hogy valójában egyetlen dolog érdekel, egyetlen dologra tettem fel az életemet, akörül forog minden. A színház, a színház, a színház.”

„A magány is sok mindenre megtanított. Ha egyedül van az ember, másképp lát, értékel”

Visszatérve a humanizmusra, melyre szomorú édesapja tanította, igen jó példa rá egy hajléktalan férfi, akit hosszú évek óta támogat. Így idézte fel a megismerkedésüket:

„Nem tudom, mikor kezdtem. Volt két kutyám, velük barangoltam. Felmentünk a hegyre, sütött a nap, közben hullott a hó, és úgy éreztem, hogy a világ legboldogabb embere vagyok. Egyszer csak láttam a padon egy férfit, akit szinte betemetett a hó. Csaba volt az, aki tizenhárom éve az utcán él. Megveszem neki a kötszert, és amiben tudom, segítem őt. Csaba az egyik legnagyobb tanítóm. Ültem depressziósan, a lányom kamasz volt, Jordántól szétmentem, anyám meghalt. Azt hittem, vége a világnak. Nagyon sajnáltam magam. Egyszer a nyitott ablakon át látom, hogy Csaba baktat a két mankójával a padjához, s közben fütyörészik. És akkor megkérdeztem magamtól: mi bajod van, Katikám?”

A Magyar Narancs november végén megjelent számában egy hosszú interjúban így nyilatkozott magáról: „Szörnyű tanár voltam”. A tanítványai azonban másképp emlékeznek, legalábbis azok, akiket elértünk az egykori Merlin Színészképző Műhelyéből.

A Két veronai nemes előadásán a Merlinben 1992-ben, az előtérben Pető Fanni, a háttérben Somos Ákos (Fotó: archív)
A Két veronai nemes előadásán a Merlinben 1992-ben, az előtérben Pető Fanni, a háttérben Somos Ákos (Fotó: archív)

Pető Fanni:

Fanni ma már a színházi szakmán kívül dolgozik, az egyik első magyar televíziós sorozat Juhász Gabijaként ismerhette meg az egész ország.

„A Petra von Kant keserű könnyei című előadásban Petra (Kati) lányát játszottam. Volt egy jelenet, amire úgy kellett bemennem a tök sötét takarásból, hogy előtte Kati tört-zúzott a színpadon, a színpadi járás telis-tele volt üvegszilánkokkal. Féltem, hogy valamelyik elvágja a harisnyába bújtatott talpamat. Szólni nem akartam, csak csendben rettegtem. Kati az egyik próbán odasúgta: „Ne félj, a Jóisten vigyáz a színészekre!”

Igaza volt, sosem történt baj. Kati ilyen volt. Olyat játszott ebben az előadásban, hogy a lélegzet is megszakadt, de közben képes volt egyetlen mondattal megnyugtatni. És egyáltalán, hogy észrevette a félelmemet! Fantasztikus tanár volt, nemcsak a színházról, de az életről is rengeteget tanultam tőle.”

Somos Ákos:

Vendégszerzőnk, a ma már sportriporter Somos Ákos egy évig járt a Merlin Színészi Műhelyébe, ő így emlékszik vissza arra az időszakra:

„Kati tyúkanyóként, vajákos boszorkányként, házsártos tanítóként terelgetett, dédelgetett és kritizált minket, gyerekkorból alig kinőtt, öntudatos színészpalántákat. A vesénkbe látott, és sosem tagadta le, hogy mit. Egyszer kíméletlenül kiparodizálta röhejesen maníros mozgásomat a színpadon: röhögtünk, de csak addig engedte, ameddig nem volt belőle poénkodás.

Máskor, miután tudta, hogy a foci a mindenem, az egyik jelenetet úgy instruálta, hogy a gólörömhöz hasonlóan robbanjon ki belőlem a boldogság a színpadon.

Minden esetlenséget, természetesen suta gesztust megdicsért – és minden előre gyártott panelt pallossal irtott. Mindent lehetett a színpadon, a próbán, ami őszinte volt: egyszer előadás közben jött rám a köhögés, pont amikor a szerepem szerint felindultan be kellett rontanom a színre: nagyon tetszett neki, azt mondta, köhögjek máskor is bátran… Ilyen volt.

Lázár Kati a mai napig bennem van: amikor »sutaságot«, keresetlen egyszerűséget látok, köhögést hallok a színpadon, színházban, amikor a színészi jelenlét kiüti a falakat, mindig eszembe jut, amit tanultam tőle, tőlük. Hogy a színészet »nem nagy dolog«, csak őszintének kell lenni hozzá. És hogy emiatt a legnehezebb és legszebb munka a világon.”

Pető Fanni és Bozó Andrea a Cervantes: Don Quijote átváltozásai című előadásban (A kép forrása: Bozó Andrea)
Pető Fanni és Bozó Andrea a Cervantes: Don Quijote átváltozásai című előadásban (A kép forrása: Bozó Andrea)

Bozó Andrea

Andrea, az egykori tanítvány ma már Jászai-díjas színésznő, sok helyen játszik

„A mai napig abból táplálkozom a színpadon, úgy is mondhatnám az én színházi neveltetésem az, amit a Merlinben tanultam. A hozzáállásom a színpadi létezéshez, ahogyan egy szerepet megközelítek, onnan gyökerezik. Ebben nagy szerepe volt Katinak, aki az egyik »osztályfőnökünk« volt.

Ez a megközelítés pedig nem más, mint az, hogy alapvetően a szerep igazságát kell megkeresni, hogy mit akar a figura, mi az, amit érez, gondol egy szituációban, és ha ez megvan, akkor ennek a kifejezőeszközei maguktól is megszületnek.

Kati a színházat és a magánéletet elválaszthatatlan egységként kezelte. Úgy is mondhatnám, hogy a színésznek nincs külön magánélete, minden pillanata a színház, ahol a magánélet eseményei a színpadi igazság kutatását, megtapasztalását szolgálják. Ennek az igazságnak a keresésében pedig rendkívül szigorú volt. Amikor próbáltunk vagy játszottuk az előadást, ő a nézőtérről vagy a takarásból együtt élte velünk át a szerepet, sírt és nevetett, szó szerint együtt lélegzett velünk. És önkéntelenül csettintett vagy krákogott, ha túl nagy szünetet tartottunk a szövegben. Az anyukánk is volt. Szigorúan, de nagy szeretettel nevelt minket.

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei, rendező: Ács János – Lázár Kati mellett Bozó Andrea látható a képen (Forrás: Bozó Andrea)
Muszorgszkij: Egy kiállítás képei, rendező: Ács János – Lázár Kati mellett Bozó Andrea látható a képen (Forrás: Bozó Andrea)

Én néha féltem is ettől a szigorúságtól. De amikor a Petra von Kant keserű könnyeiben Karinként együtt játszottam vele, teljesen egyenrangú partnerként kezelt. Óriási élmény volt az ő színészetét tanítványként testközelből megtapasztalni, magamba szívni. Most is mindig nagyon izgulok, amikor eljön megnézni egy–egy előadásban, de persze nagyon örülök neki. A Kripli Mari előadása után pedig zokogtam, olyan katartikus hatással volt rám. Kati óriási színésznő, boldog vagyok és büszke arra, hogy tőle tanulhattam.”

 Both Gabi

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Wikipedia/Stekovics Gáspár felvétele