Mi a fenéért nem lehet elfogadni, ha egy nő nem akar gyereket? – Elolvastuk a Rose Napolitano kilenc életét

–

A Rose Napolitano kilenc élete ajánlóját először Ott Anna Instáján pillantottam meg, és rögtön felkeltette az érdeklődésemet, elsősorban azért, mert annak ellenére, hogy már egészen kisgyerekkoromban is buzogtak bennem az anyai ösztönök, és mindig előszeretettel fogtam a karomba kisbabákat, ahogy idősödöm, egyre többször rémiszt meg, hogy milyen sok esetben futnak zátonyra kapcsolatok, miután egy pár gyereket vállal. Jelzem, szerintem a legtöbb esetben nem azért mennek szét a szülők, mert gyerekük született, hanem mert egy baba érkezése olyan helyzeteket teremt – sokszor és intenzíven –, amelyekre nem voltak párként felkészülve, vagy éppen az olyan problémákat mélyíti el, amelyek már korábban is jelen voltak. Donna Freitas írónő főhőse, Rose Napolitano szociológiaprofesszor, aki – velem ellentétben – már tinikorában is biztos volt abban, hogy soha nem akar anya lenni. 

Ezzel rendre meghökkenti a környezetében élőket, akik mindig késztetést éreztek arra, hogy megpróbálják meggyőzni Rose-t: idővel majd megváltozik a véleménye.

(Ezt még olvasni is rettenetesen irritáló volt, mert ha történetesen én nem akarnék gyereket, kurvára nem lennék rá kíváncsi, hogy kinek milyen jövőbe látó képességei vannak arra vonatkozóan, hogy mikor és hogyan fogok másképp dönteni.) Rose viszont rendíthetetlenül állította, hogy soha nem szeretné feladni a karrierjét, és gyerek nélkül tud majd igazán kiteljesedni. Éppen ezért a fiatal lány, amikor megismerkedik szerelmével, majd későbbi férjével, Luke-kal, már nagyon korán tisztába teszi a játékszabályokat: ebbe a házasságba nem látogat majd el a gólya. Luke látszólag osztja Rose álláspontját, hiszen fotósként amúgy sem lenne ideje az apaszerepre. Idővel azonban ő valóban meggondolja magát. 

De vajon miért?

A regény azzal az alapkonfliktussal indít, hogy a pár azon vitatkozik, Rose miért nem szedi a neki vásárolt terhesvitaminokat, annak ellenére, hogy megígérte. A feleség továbbra sem akar gyereket, és bár azt tudjuk, hogy Luke-ra meglehetősen erős nyomást gyakoroltak a szülei a gyerekkérdés ügyében, nem ismerjük meg az okát, hogy a karakterben vajon miért fogalmazódott meg a vágy, hogy mégiscsak szeretne apává válni. Pedig jó lenne érteni.

Ez a veszekedés a regény origója, innen áll kilenc különböző vágányra a történet, annak függvényében, hogy a kritikus pillanatban

Rose kitart-e az elhatározása mellett, hogy nem szeretne anya lenni, vagy beadja a derekát annak reményében, hogy ezzel megmentheti a kapcsolatát.

Figyelem, a cikk további része spoilereket tartalmaz!

Ahogy említettem, kilenc különböző életút bontakozik ki a sorok között, legalábbis ez volt az alapelképzelés. Egy idő után ugyanis nagyon nehéz követni, hogy éppen melyik életben járunk, a fejezetekben ugyanis a különböző életek között ugrálunk, az olvasónak pedig vagy szuper memóriája van, vagy vissza-visszalapozgat, vagy egyszerűen elengedi annak követését, hogy melyik szál hol ért véget és honnan folytatódik. Egy ponton túl egyébként is felesleges görcsösen ragaszkodni az ívek nyomon követéséhez, mert a negyedik verziót leszámítva – amikor Rose mámorító boldogságban várandós, a férjével megerősödött szerelem közepette, végül meghal egy rosszullét következtében (az nem derül ki, hogy a babát sikerült-e megmenteni) –, az összes többi életben Rose és Luke útjai különválnak, Rose egy új férfi mellett találja meg a boldogságot, és vagy így, vagy úgy, de anyává válik. Ha nem is vér szerint, akkor az új szerelmének gyereke által.

Bár az alapötlet szerintem fergeteges volt,

a téma pedig, hogy egy nő önszántából nem akar gyereket, még mindig tabu, tehát iszonyú fontos beszélni róla,

a regény pont attól vált kontraproduktívvá, hogy egyetlenegy olyan életutat sem látunk, amelyben Rose valóban úgy élte le az életét, hogy nem vált anyává, és az eredeti elképzelése szerint soha nem kényszerült az anyai feladatok ellátására.

Egy olyan forgatókönyvet sem ismertünk meg, ahol Rose életet adott egy babának, és a szíve mélyén egész életében bánta, hogy ekkora hibát követett el, mert nem volt alkalmas a szerepre. Cukormázzal vannak nyakon öntve azok az életutak, amelyekben Rose megszüli a kislányát, és utána teljes szívből szeretni tudja őt. A valóságban ugyanis ez sajnos egyáltalán nincs így. Vannak nők, akik tényleg nem alkalmasak anyának, és nem azért, mert rossz emberek, egyszerűen így alakult. Meggyőződésem, hogy nagyon sok olyan szülő szaladgál a világban, akinek soha nem kellett volna gyereket vállalnia, és akiknek az utódai súlyos árat fizetnek ezért az elhibázott döntésért, még akkor is, ha paradox módon nem is léteznének, ha a szüleik másképp döntöttek volna.

A regény mintha azt üzenné, hogy hiába nem akarsz gyereket, hidd el, az anyaság mégiscsak a világ legcsodálatosabb élménye! Majd meglátod!

Tehát pont arról akar meggyőzni, amiről nem kéne, és pont ahhoz nem ad megerősítést, hogy teljesen rendben van, ha valaki soha nem akar gyereket vállalni. 

Egy olyan életutat sem ismerünk meg, ahol Rose és Luke nem válnak el, és ne mással lelné meg a nő a nagybetűs szerelmet, holott eleinte Luke-ra is élete értelmeként tekintett. Nekem, aki még a házasság előtt áll, ez is végtelenül lelombozó, egyúttal kissé rémisztő is volt. Tényleg soha nincs olyan, hogy akibe fiatalon beleszerettünk, azzal egy életen át élhetünk, még akkor is, ha sok-sok nehézségen kell átverekednünk magunkat?

Ugyanakkor szerettem, ahogy betekintést kaptunk Rose és az édesanyja kapcsolatába, érdekes módon ott egy sokkal többrétű utazást láthattunk a karakterek viszonyának alakulásában. Az anya-lánya kapcsolat sokkal izgalmasabban ki lett bontva, mint Rose és a saját lánya esetében.

A Rose Napolitano kilenc élete könnyen olvastatja magát, hamar ki lehet végezni, és akár egy tengerparton nyújtózkodós délutánra is könnyed szórakozást ígér. Kár, hogy csak ennyit, pedig benne volt a lehetőség a sokkal mélyebb és összetettebb üzenetre.

Krajnyik Cintia