„A film volt a legfontosabb számára, mindent ennek rendelt alá” – Emlékezés Agnès Vardára, az újhullám anyjára

–

Vannak az ultracelebritások, akiknek a nevét, arcát a világon mindenhol ismerik. És vannak az olyan világhírességek, akik a nagyközönség számára közömbösek, viszont a sztárok bálványozzák őket, és rendszeresen hivatkoznak rájuk, inspirálódnak a munkájukból. Agnès Varda az utóbbi csoportba tartozott. 

Ha csak az életrajzát nézzük, nem történt vele semmi extra dolog: se erőszak, se koncentrációs tábor, se más szélsőséges méltatlanság, saját bevallása szerint eléggé átlagos élete volt, amelyből aztán merített. Az ő szempontjából valószínűleg így is tűnt, de azért helyezzük el gyorsan, honnan jött, és hogyan, hová érkezett. 

Kezdetek

Görög szármasású apa és francia anya Arlette nevű gyermekeként született Brüsszelben, 1928-ban, gyerekkorát egészen 1940-ig a belga főváros Ixelles nevű részében töltötte. A háború elől családja a dél-franciaországi Sète-be menekült, ahol egy ideig egy lehorgonyzott hajón éltek. Varda számára ekkoriban a cserkészek kirándulásai jelentették a nyaralásokat – csak később jött rá, hogy ezek kiváló alkalmat adtak a vezetőiknek arra, hogy zsidó származású társaikat Svájcba menekíthessék. 1943-ban Párizsba költöztek, és Varda – aki 18 évesen hivatalosan is Agnèsre változtatta nevét – itt érettségizett, majd itt tanult fényképészetet és művészettörténetet. 

Állóképek

1949-től kezdett dolgozni fotósként. 1951-ben a Daguerre utcában megvett két, szinte romos állapotban lévő, villany és víz nélküli üzlethelyiséget, amelyet aztán szép lassan felújított, a lakásán kívül fotólabort és stúdiót is kialakított benne. Haláláig itt lakott, dolgozott,

otthona forgatási helyszínként, szomszédjai pedig – a pék, a szerelő, vagy éppen a szobrász Calder, a magyar származású fotós, Brassaï, és a festő Hantai Simon – olykor szereplőként tűnnek fel filmjeiben vagy modellként fotóin.

Még Sète-ben barátkozott össze a három Schlegel lánnyal, akik közül Andrée a kiemelkedő színházi szakember, Jean Vilar felesége lett. Vilar alapította a rangos színházi fesztivált Avignonban, hívására 1949-től Varda lett az rendezvény fotósa, majd később a szintén Vilar vezette színházé (TNP) is. Varda lánya, Rosalie, 1958-ban szültetett. Az apa, a színész Antoine Bourseiller, még a szülés előtt elhagyta Vardát, aki egyedül, majd később férjével, Jacques Demyvel nevelte fel a gyereket. 

Mozgóképek

Agnès Varda egyre inkább úgy érezte, hogy a képhez szöveget is illesztene. A finanszírozás gondot jelentett, de forgatókönyve befejeztével gondolkodás nélkül belevágott, és barátai – többek között Alain Resnais mint vágó – segítségével 1954-ben leforgatta első filmjét, a Pointe courte-ot fiatalsága helyszínén, Sète-ben, a főszerepben két színésszel, és leginkább a helyi lakosokkal.

A tapasztalatlan, 25 éves rendezőnő filmje – ami az akkori általános költségvetés tizedéből készült – nem hozott kasszasikert, viszont az utókor szerint csírájában magában hordja a francia filmes újhullám minden jellegzetességét (amatőr szereplők, minimális büdzsé, 35 mm-es film stb.), és Vardát azóta az újhullám anyjának tekintik.

Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a Nouvelle Vague többi más alkotója – François Truffaut, Jean-Luc Godard, Claude Chabrol, Éric Rohmer vagy éppen Jacques Demy – elkészítette első jelentős filmjeit, és e hullám hatását azóta is érezni a filmtörténetben. Varda 1958-ban találkozott Jacques Demyvel, 1959-ben összeházasodtak és összeköltöztek. Frigyükből 1972-ben született fiuk, a ma már színész Mathieu Demy. Jacques Demy 1964-ben leforgatta Catherine Deneuve főszereplésével a Cherbourg-i esernyőket, a film bezsebelte a cannes-i filmfesztivál Arany Pálmáját, a legjobb külföldi filmnek járó Golden Globe-ot és az Oscar-díjat: a rendező és múzsájává váló színésznője pedig egy csapásra elindult a világhír útján. 

Végigvehetnénk még Agnès Varda életét és karrierjét: 12 játékfilm, 21 dokumentumfilm, 14 rövidfilm, 4 tévéfilm őrzi keze munkáját, ha valakit érdekel, megéri elmélyülni benne. Az egyszerűség kedvéért én azonban inkább kiragadtam néhány időszakot és alkotást – és közben még az is újra bebizonyosodott, hogy kicsi a világ.

Cléo 5-től 7-ig – és a magyarok

Egy csinos énekesnő szorongva vár egy orvosi vizsgálat eredményére. Délután öttől hétig követjük őt Párizs különböző negyedeiben, a frivol kalapvásárlástól a drámai, de rövid összeomláson át egy kurta, de érzelmes flörtig egy éppen kimenőn lévő katonával. Vardának ez az 1962-es rendezése számít az új hullámos filmjének. A korabeli párizsi hangulatért, a mesteri – és kicsit csúsztatott, mert a film valójában csak másfél órás – ritmusáért, amelyben az órák és percek adják az ütemet, a fotózásból származó kivételes kompozíciójú képekért is érdemes megnézni a filmet, aki azonban figyel, magyar szót is hallhat benne. Cléo a Dôme kávéház teraszán ül, amikor egy férfi érkezik két, gyerekkel lévő asszonyhoz, és így üdvözli őket: „Szervusztok, szervusz, Mártika! Tud már magyarul? Ideje, hogy megtanuljon.”

Tudható, hogy Vardának több magyar származású ismerőse is akadt, a már említett művészeken kívül például a szobrász-festő Pierre Székely és felesége, Vera.

Nem sikerült kinyomoznom, konkrétan ebbe a filmbe hogyan került bele a magyar részlet. Ha valaki tudja, árulja el nekünk!

Amerika (és Jim Morrison)

Jacques Demy csábító ajánlatot kapott Hollywoodból, így a házaspár 1968 és 1970 között Kaliforniába költözött, és Varda később egyedül is visszatért (1979–1981). Amerikai időszakaiból több rövid- és dokumentumfilm (például a Fekete Párducok mozgalomról, a hippikről vagy a falfestményekről) és természetesen jó pár barátság is származik.

A ma már filmistenségeknek számító rendezők, Scorsese, Coppola, akkoriban fiatalként bálványozták a francia újhullám alkotóit, ahogy Varda fogalmazott: „…akkoriban egy kicsit lenyűgöztük őket, ők pedig később minket nyűgöztek le nagyon.”

Varda ekkor barátkozott össze Jim Morrisonnal is. Amikor meghalt, akkori barátnője, Pamela Courson nekik telefonált kétségbeesésében. Varda hívta a mentőket a Doors énekeséhez, majd a helyszínre siettek Demyvel – sajnos már nem találták életben barátjukat. Agnès Varda egyébként nem díjazta (nagyon helyesen), amikor ebből az eseményből valaki szenzációt próbált kreálni. 

A társadalom peremén

Agnès Vardát alkotóként és emberként egyaránt az egyszerű figurák, a marginális helyzetűek érdekelték, azokat próbálta megmutatni, akiket ritkán látunk a filmvásznon vagy a divatlapok borítóján. Legnépszerűbb – és megrázó – filmje talán az 1985-ös Sem fedél, sem törvény. Ez Sandrine Bonnaire hiteles alakításában egy hajléktalan fiatal nő életének utolsó heteit mutatja mozaikszerűen, a vele kapcsolatban lévő ismeretlenek visszaemlékezéseire támaszkodva – nem véletlenül kapta meg érte a César-díjat és a velencei Arany Oroszlánt. A guberálók és én című, 2000-ben, már digitális kamerával készült dokumentumfilmjében egyszerre feszegeti a társadalmi egyenlőtlenségek, a túlfogyasztás és az ökológiai problémák témakörét. Idesorolhatjuk még a JR-rel közösen jegyzett, 2017-es Arcélek, útszélek című alkotásukat is – ha jót akarunk magunknak, nézzük meg egyszer (Gyárfás Dorka lelkes ajánlója ITT olvasható róla). 

Szereplőihez mindig jóindulattal, valódi érdeklődéssel, ítélkezés nélkül fordult, próbálta őket megérteni – de jó lenne, ha sokan követnék a példáját! 

Személyesség

A kisemberek mellett Varda más filmjeiben személyes élményeket dolgozott fel. A tény, hogy családtagjai, ismerősei rendszeresen felbukkannak az alkotásaiban, csak részben vezethető vissza anyagi okokra (noha ez sem volt érdektelen). Készített filmet Jane Birkinnel (róla és lányáról korábban ITT írtunk) a negyvenes nő életközepi gondolatairól, férje gyerekkoráról (Jacquot de Nantes. Demy 1990-ben halt meg AIDS-ben). Nyolcvanéves korában megérett az idő önéletrajzi filmjére (Les Plages d’Agnès) is, amelyben a számára jelentős tengerpartok (Belgium, Sète, Noirmoutier, Kalifornia) tagolják életének szakaszait. Ha mást nem, megnézhetjük ezt is: intelligensen, szórakoztatóan, érzékenyen és őszintén kapunk áttekintést a rendezőnő addigi munkáiról. 

Feminizmus, még több személyesség, egy kis csavarral

1976-ban a rendező két nő barátságán és párhuzamos élettörténetén át a női egyenjogúságról, a nők saját testével kapcsolatos jogáról és a törvénytelen terhességmegszakítás tragikus voltáról készítette elő Az egyik énekel, a másik nem című moziját. A filmben szerepelt volna egy csak nőkből álló együttes is, a forgatás előtt kevéssel azonban még nem találta meg őket, így Varda kétségbeesetten keresett mindenfelé. Valaki javasolta neki az Orchidée zenekart, ami éppen másnap lépett fel egy nagyszabású feminista happeningen Párizsban. Varda felhívta egyik tagjukat, Joëlle Papineau-t, és a másnapi koncertjük után szerződtette is őket. Odaadta nekik a dalszövegeket, és közölte: írjanak hozzájuk zenét, amit egy hét múlva stúdióban rögzítenek. 

Hogy honnan tudom mindezt? A cikkre készülve rábukkantam Joëlle nevére, majd a filmben az arcára is, és rögtön tudtam, hogy beszélgetni fogok vele az élményeiről. Az egykori Orchidée-tag ugyanis nem más, mint a lányom zongoratanárnője, egy jóságos tündér, és a közelünkben él. 

Joëlle így emlékezett vissza a forgatásra: „Agnèsnek mindenről nagyon határozott elképzelése volt, tudta, mit akar. A film volt a legfontosabb számára, mindent ennek rendelt alá. Kreatív volt, kitartó, hihetetlenül energikus és erős. Ha valakit meg akart győzni valamiről, olyan kedvesen tette, hogy elérte, amit szeretett volna – mi például olyan dalszövegeket is elfogadtunk végül, amelyek kezdetben távol álltak a stílusunktól.

Ugyanakkor nyitott volt a mások ötleteire is, és ha tetszett neki egy javaslat, szívesen változtatott, legyen szó szövegről, játékról, vagy cselekményről. Néha a véletlen eseményeket is beépítette.

A forgatás egyszerűen varázslatos volt. A stábban mindenki nagyon kedves volt, figyelmes, nem késtek, és a lelküket is beleadták a munkába. Nagyon sokat nevettünk, nagy poénkodások is voltak. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy sokszor nehéz volt Agnès dolga. Kevés pénz állt a rendelkezésére, minden egyes forgatási vagy stúdióban töltött óra számított, hiszen ki kellett fizetnie. Volt, hogy egy erdőben játszódó jelenetet két alkalommal vettünk fel, és a második alkalomra »megtisztították« az erdőt – egészen megváltozott a helyszín, és sürgősen ki kellett találnia egy pótmegoldást. Nyáron forgattunk Franciaországban, Párizs környékén kezdtük, és szépen haladtunk dél felé, egészen Hyères-ig.

Amikor Iránban forgatott, mi a férjemmel éppen akkor haladtunk át az országon, autóval utaztunk Afganisztánba. Eltöltöttünk egy kis időt velük, láttuk, milyen körülmények között dolgoztak. Nem is hotelban szálltak meg, hanem valamiféle irodákban, ott aludtunk velük együtt, az íróasztalok között. Noha a film promóciója alatt volt némi nézeteltérésünk zenei dolgokban Agnèsszel, egyszer egy rövidebb mosolyszünetre is sor került (mi a közönség előtt is elmondtuk, ami nekünk nem tetszett, és ezt ő kevéssé értékelte), a barátságunk végig megmaradt, rendszeresen telefonált nekünk. Emlékszem az arcára, amikor a nyolcvanadik születésnapi buliján megkapta a családjától és a barátoktól az ajándékot: nyolcvan feldíszített seprűt [a balais (seprű) a francia szlengben az évet is jelenti – a szerző].”

Idős filmesből fiatal képzőművész

Agnès Varda önmagát definiálta így, némi derűs öniróniával. Bőven elmúlt hetvenéves, amikor fotótárlatok után más jellegű kiállításokra is felkérték. Itt sem kispályázott: 2003-ban a Velencei Biennálén, 2006-ban a párizsi Cartier Alapítvány (Fondation Cartier pour l’art contemporain) kortárs kiállítóhelyén, 2018-ban a Nathalie Obadia galériában láthatták alkotásait, installációit a látogatók.

Diszkrét világhír

Végeláthatatlanul lehetne sorolni, kik méltatták eddig eredetiségéért, szabadságáért, humoráért, fáradhatatlan kísérletezőkedvéért, jóindulatáért Agnès Varda munkásságát, amelyben az élet és az alkotás soha nem vált szét igazán. Álljon itt csak két tény.

Amikor közel 90 évesen átvette az életművéért kapott tiszteletbeli Oscar-díjat Angelina Jolie-tól, a színésznő így köszöntötte: „Engem [Varda] személyesen arra emlékeztet, hogy milyen fontos az öröm, a játékosság, a kreativitás, és a pillanatban létezés öröme.”

Ezután a két nő táncra perdült egy szolid kis dzsesszre, majd szeretettel átölelte egymást. A másik vallomás pedig Martin Scorsese-től származik, aki Agnès Varda 2019-es halálakor így emlékezett meg róla: „Nagyon sokszor inspirált, tudják? Mert magasról tett mindenre – nincsenek szabályok! Ez a kulcs a munkájához.”

Az örökifjú szemű, meghatározhatatlan korú kicsi asszony a maga pöttyös és színes ruháiban, aki az őszüléséből napkorongot, vagy éppen fordított fekete lyukat csinált jellegzetes, kétszínű gombafrizurájával, nagy űrt hagyott halálakor a filmvilág univerzumában.

Kis Zsuzsa

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT

Kiemelt kép: Getty Images / Michael Kovac / Getty Images for AFI