Ennyi remekmű nem is fér el egy életben – 88 éves lenne Mike Nichols

–

Amikor öt évvel ezelőtt, pár nappal a 83. születésnapja után Mike Nichols meghalt, az amerikai nekrológokban sehol nem mulasztották el megemlíteni, hogy egyike volt annak a tucatnyi művésznek a világon, aki megnyerte mind a négy rangos szórakoztatóipari díjat: az Emmyt, a Grammyt, az Oscart és a Tony-díjat is. Ez nemcsak azt jelenti, hogy kivételesen tehetséges alkotó volt, hanem hogy sokoldalú is: éppúgy a legjobbak közé tartozott színházban, mint a filmkészítésben, és a komédiában, mint a drámában. Az egyik díjat (a Grammyt) ráadásul nem is rendezőként, hanem előadóként nyerte, ugyanis a pályáját humoristaként kezdte.

Kívülálló megfigyelő 

Talán ennyit is elég lenne elmondani ahhoz, hogy felmérjük, milyen jelentős alkotóról beszélünk, klasszikussá vált munkáinak minősége és sokszínűsége pedig önmagáért beszél. De Mike Nichols emellett természetesen egy izgalmas ember és New York meghatározó társasági figurája is volt. Közeli barátjának tudhatta Jackie Kennedyt, Simont és Garfunkelt (akiket ő tett világhírűvé azzal, hogy felkérte őket a Diploma előtt filmzenéjére – ennek gyümölcse lett a Mrs. Robinson című örökzöld), Tom Hankset, Meryl Streepet, Emma Thompsont, Candice Bergent és Tom Stoppardot, hogy csak pár nevet említsünk, utolsó felesége és élete szerelme pedig az amerikai televíziózás „nagyágyúja”, Diane Sawyer volt.

Aki ilyen elképesztő karriert fut be és ennyire kihozza a maximumot az életből, mint ő, az általában nagyon erős hajtóerővel érkezik a felnőttkorba. Nicholsnál ezt egy gyerekkori trauma táplálta: menekültként került Amerikába.

A rendező Mihail Igor Peskovszkiként született Berlinben, orosz zsidó bevándorlók fiaként, de mivel a harmincas években ott sem voltak szívesen látott vendégek, fizikus apja korán Amerikába emigrált, és a család követte őt. 1939-ben két kicsi fiát, 1940-ben pedig a feleségét is sikerült kimenekítenie a nácik karmai közül. Nichols nem beszélt erről gyakran – és egy barátja szerint soha nem nyúlt volna holokauszt témájához filmen vagy színházban, olyan bűntudata volt –, de élete vége felé festő barátja, Eric Fischl véletlenül felidézte benne a korai emlékeket.

A New York-i Neue Galerie-ben ugyanis rendeztek egy kiállítást azoknak a művészeknek a munkáiból, akiket a nácik „degenerált művészeknek” tituláltak (pont úgy, ahogy a Mű szerző nélkül című filmben látható, ugyanis a náci hatalom is rendezett egy ilyen kiállítást elrettentésül), és Nicholsszal elmentek megnézni. Fischl arra lett figyelmes, hogy Nichols szinte átszaladt a termeken, mintha nem lenne kíváncsi a képekre. Amikor újra felbukkant, az arcára volt írva a lesújtottság. Mint kiderült, a kiállítás felidézte benne, ahogy gyerekként magára maradt az öccsével és egy óvó nénivel, mert az apukája már elhagyta az országot, az anyja viszont még nem volt elég erős az utazáshoz: kórházba került. Miután őt és a kisöccsét az óvónő sokáig bújtatta, a menekülésük után a nácik letartóztatták, és végül megölték.

Innen hát a bűntudat, és még valami: Nichols ettől fogva Amerikában mindig kívülállónak érezte magát, ami alkotótársai szerint nagyban hozzájárult a művészetéhez – ezért lett olyan jó megfigyelő.

Candice Bergen színésznő (az egyik leghíresebb filmje, a Testi kapcsolatok főszereplője) mondta róla:  „A halála előtti évben mesélt arról, milyen volt, amikor bekerült a Chicagói Egyetemre, hogy az mennyire idilli időszak volt számára. Susan Sontaggal együtt állt sorba, amikor jelentkezett az órákra, és végre úgy érezte, otthonra lelt.”

Mindennek az alapja: a humor

Az egyetemi évek alatt ismerkedett meg a metrón egy Elaine May nevű lánnyal, akivel azonnal, már az első rövid beszélgetésükkor egy hullámhosszra kerültek, végül humoristapárost alkottak. Improvizációs show-ik aztán olyan sikeresek lettek, hogy egészen a Grammy-díjig jutottak, és még televíziós show-juk is lehetett volna, ha úgy nem döntenek, hogy köszönik, abból inkább nem kérnek. Talán jól jellemzi tehetségüket Steve Martin visszaemlékezése:

„Tinédzserként általában a Nichols és May-műsorokra aludtam el. Ahogy hallgattam őket – a különböző ritmusukat –, teljesen magamba szívtam a hangjukat. A kedvenc felvételem tőlük egy olyan műsor volt – az Improvizációk zenére –, amit közönség nélkül vettek fel.” Tegyük hozzá: Steve Martin jó pár évvel később, 1988-ban együtt dolgozott Nicholsszal, méghozzá nem is egy komédiában, hanem a Godot-ra várva Off-Broadway-előadásában.

Szóval így indult Nichols karrierje: humoristából lett először színpadi rendező (eleinte persze vígjátékokban), majd az egyik legkeresettebb rendező: már akkor, 1965-ben Tony-díjat nyert a Furcsa pár színpadra állításért. De mivel most nincs idő, sem hely, hogy részletesen feltárjuk a pályája állomásait, ugorjunk az első filmjéhez, amihez persze a színházi sikerei vezettek, mert így a hollywoodi stúdiófőnökökhöz is eljutott a híre – csakhogy ők rögtön egy gyilkos dráma megfilmesítését bízták rá. Mindössze harmincöt éves volt, amikor a Nem félünk a farkastól mozikba került, és mindjárt tizenkét Oscar-jelölést bezsebelt – amiből ötöt díjra is váltott.

Az egy dolog, hogy egy 34-35 éves fiatalember hogyan tudhatott ennyit a házasság pokláról (még ha maga is túl volt már egy váláson), és hogyan tudta úgy instruálni a világ akkori két legnagyobb sztárját, hogy azok hátborzongató alakítása máig hasson, de Richard Burton ráadásul úgy nyilatkozott utána:

„Nem hittem volna, hogy még tanulhatok valamit a komédiáról, de tőle tanultam.”

Színészek kedvence

Ezek után nem csoda, hogy már azt csinált, amit akart Hollywoodban, és ő épp Charles Webb regényéből, a Diploma előttből akart filmet forgatni. De persze másképp, mint ahogy a könyv szólt, ami mindjárt abban megnyilvánult, hogy Dustin Hoffmannt nézte ki a főszerepre, miközben a karakter eredetileg egy jóképű, szőke, igazi amerikai fiúról szólt – olyanról, akit Hoffman későbbi nyilatkozatai szerint Robert Redfordnak kellett volna eljátszania. Hoffman nem is értette, miért őt keresték meg ezzel, mire Nichols azt felelte: szerinte a figura „belülről” zsidó.

Ezt a sztorit maga Hoffman idézte fel 2010-ben, amikor Nichols átvette az Amerikai Filmintézet életműdíját, és egy másik vicces történetet is megosztott a forgatásról. Az egyik felvételen ugyanis ő merő improvizációból megfogta a Mrs. Robinsont alakító Anne Bancroft mellét a jelenetben, amire Bancroft zavarában úgy reagált, hogy elkezdte dörzsölgetni a pulóverét, mintha egy foltot akarna kiszedni belőle. Hoffman ettől majdnem elröhögte magát, de mivel a színésziskolában azt tanították neki, hogy sosem léphet ki a jelenetből, és nem eshet ki a szerepéből, ezért nem is mert a partnere szemébe nézni, hanem hátat fordított neki, és elindult a díszletfalhoz, amibe beleverte a fejét. Mindezt a kamera rögzítette, és Nichols később be is vágta a filmbe. „Több mint negyven éve filmezem, de sosem találkoztam senkivel, aki így dolgozna” – zárta a sztorit Hoffman a gálán.

„Isten áldja önt, uram. Ön több, mint egy nagy rendező. Ön tetőtől talpig művész, mert őrülten bátor. Esélyt adott nekem, amikor senki más nem tette volna, és felhatalmazott minket arra, hogy magunkból dolgozzunk, ahogy soha senki azelőtt vagy azóta.”

Hát, ilyen rendező volt – és persze a Diploma előttért már a rendezői Oscart is megkapta 1968-ban. És később is, egész életében rajongtak érte a színészek. Meryl Streep például (aki négy produkcióban is dolgozott vele) azt mondta róla: „Szerintem Mike-ot azért szerették annyira a színészek, mert maga is színész volt. Persze, rendezői vénával, mert tudta, hogyan kell egy jelenetet megcsinálni és kamerával felvenni, de amiről az én közösségemben igazán ismert volt, az az, ahogyan felismerte, kiben milyen alakítás lakozik, és hozzásegítette, hogy az kijöjjön belőle. Ha egyszer szerepet osztott rád, akkor megbízott benned. Valójában az egyetlen instrukció, amit hallottam tőle, az volt, hogy »lepj meg!«.”

Julia Roberts (aki kétszer forgatott vele) is hasonlóan nyilatkozott róla: „A legjobb dolog Mike-ban, hogy nála jobban senki sem bátorít téged. Ezáltal minden és mindenki, ami vagy aki körülötte megjelenik, jobbá válik.”

De az is sokat elmond, ahogy Tom Hanks emlékszik a közös munkájukra, a Charlie Wilson háborújára: „Ha be volt tervezve egy négyórás próba, akkor három óra negyvenöt percet biztos, hogy beszélgetéssel töltöttünk, és csak a maradék tizenöt percben olvastuk a forgatókönyvet. És ha egy forgatási nap végén étterembe vagy máshová mentünk megbeszélésre, az is ugyanígy telt: öt és fél órán át ültünk az asztalnál dumálgatva, anélkül hogy érintettük volna a filmet, vagy azt, hogy másnap mi lesz a dolgunk.”

Julia Roberts is beszámol egyébként arról, hogy amikor a Közelebb forgatása miatt Londonba költöztek, Nichols minden este programokat szervezett nekik, és úgy gondoskodott róluk, mintha a gyámjuk lenne. Tom Stoppard drámaíró pedig (akinek Az igazi című darabját vitte színre a Broadwayn) így mesélt róla: „Mindenkitől különbözött abban, hogy ha valakiben megérezte a lehetőséget, akkor totálisan belé fektette minden energiáját, legyen az színész, író, vagy akár egy előadás. Teljes volt a lelkesedése. És körülbelül kéthetente fedezett fel magának valakit, aki szerinte észbontóan jó – sosem fukarkodott a dicsérettel.”

Viszont ha valakinek nem sikerült kihoznia magából azt, amit tőle remélt, akkor Matthew Broderick szerint így kommentálta a teljesítményét: „Oké, fussunk neki újra, de most csináljunk úgy, mintha ez egy igazi film volna.”

Az is elévülhetetlen érdeme, hogy Az ügynök halála című Arthur Miller-darab főszerepét, a 63 éves, nyugdíjba vonuló ügynök Willy Loman figuráját Philip Seymour Hoffmanra osztotta a Broadwayn, amikor a színész mindössze 45 éves volt. Ma már tudjuk, hogy később el sem játszhatta volna. (És tegyük hozzá, ebben az előadásban nagy lehetőséget adott egy olyan fiatal tehetségnek is, mint Andrew Garfield, aki Loman fiát játszotta.) Ezért a rendezésért nyerte el Nichols az utolsó díját: egy újabb Tonyt. (Előtte hét évvel nyert még egy középsőt a Spamalot című musical színre viteléért.)

Mindig a nők közelében

Úgy tűnhet esetleg, hogy Nichols egész élete és pályája egy fáklyásmenet volt – pedig még nem is tértünk ki hosszabban olyan nagy sikereire, mint A 22-es csapdája, a Testi kapcsolatok, a Közelebb, vagy élete egyik utolsó nagy dobása, az Angyalok Amerikában minisorozat –, de valójában a kezdeti és a késői klasszikusai között volt egy hosszú időszak, amikor semmi sem jött össze neki, és ebbe bele is betegedett. Nincs olyan alkotó, akinek ne lennének mélypontjai vagy válságai, és neki ez egyetlen, elnyújtott időszakra esett: a hetvenes–nyolcvanas évekre. Bármibe fogott akkor, az bukás lett, és ennek folytán persze egyre kevesebb lehetőséget kapott. Aggódott az anyagi helyzetéért, bár erre nem volt oka, hiszen addigra nagy vagyont halmozott fel, de ő bevándorlóként sosem érezte az egzisztenciáját biztosnak. Még az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatta, de szerencsére nem jutott el addig, hogy meg is kísérelje.

Ennek a súlyos depressziónak vetett véget a Dolgozó lány című filmje Melanie Griffith főszereplésével, ami végre siker lett, és egy új jelenséget tett közismertté: a karrierista, feminista nőt.

Mert Nichols valóban szerette a nőket, és nem csak gyönyörködött bennük. „Feminista volt anélkül, hogy ezen erőlködött volna” – mondta róla Natalie Portman

(akivel nemcsak a Közelebb című filmjét forgatta, hanem aki Nyinát is játszott az általa rendezett Sirályban). Anjelica Huston pedig azt mondta: „Egy fikarcnyi nőgyűlölet sem volt benne, ami az ő közegében igencsak kivételesnek számított. Tényleg szerette a nőket, és figyelt rájuk. Imádott nők közelében lenni, egy olyan korban, amikor a pasik általában egymással szerettek lógni. Mike szívesen lógott a lányokkal, és nem is véletlenül.”

De mielőtt valaki félreérti: nem a flörtölésért. Bár négyszer házasodott, volt egy nő, aki mellett élete végéig kitartott, aki a legjobb barátja volt: Elaine May. És negyedszerre házasodni is jól tudott, mert Diane Sawyerben megtalálta az igazi társát. Ahogy ő maga mondta: „Újra és újra szerencsésebb voltam, mint amihez jogom volt. Megtaláltam életem szerelmét.” Felesége karja között halt meg hosszú, súlyos betegség után, 2014. november 14-én. Végül is mindent véghez vitt, amit akart, és egy kivételesen sikeres pálya végén búcsúzhatott.

Gyárfás Dorka

Források: ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/Kevin Winter