„Mindenki olyan lehetett mellette, amilyen valójában” – 30 éve halt meg Déri János

–

„Ember nem hiszi azt, hogy én ezt túlélhetem, én ezt pontosan érzem”

„Mindenki vigasztal, mindenki mosolyog, mindenki mondja, hogy ezt túl lehet élni… de hát én látom a szemüket, nekem ez a szakmám. A kórházban is három perc alatt vettem észre, hogy az orvosok nem mondanak nekem igazat. Tizenöt évig abból éltem, hogy leültem valakivel beszélgetni, és látom rajta, hogy hazudik” – mondta abban az interjúban, amit már a betegsége előrehaladott stádiumában adott a barátjának, Fodor Jánosnak, és amit meg lehet nézni a YouTube-on. Ezen a napon, a születése évfordulóján rendre elő is veszik, és minden alkalommal beleremeg az ember. 

Nem gyakran látni ilyen kendőzetlen, szinte nyers (mégis kifinomult) önreflexiót és őszinteséget – mert már nincs miért félrebeszélni. Nem lehetett könnyű ott ülni vele szemben, és a szemébe nézni. Nem is volt az, inkább az ellenkezője annak, amit úgy hívunk: hálás feladat – mondja ma Fodor János. 

„Tulajdonképpen Vágó (István) és Wisinger (István) biztatott, hogy készítsem el ezt az interjút, mert ha valaki szóra tudná bírni a Jancsit, akkor az én volnék – egyfelől azért, mert jóban voltunk, másfelől meg azért, mert olyan riporter hírében álltam, aki jó a mélyinterjúkban (akkoriban ment a tévében a Csevegés című sorozatom).

Addig rágták a fülem, míg felhívtam a Dérit, és azt mondtam neki: figyelj, nekem ehhez baromira nincs kedvem, de ha te akarod, én megcsinálom, és majd csak akkor adjuk le, amikor erre felhatalmazást adsz. És először tulajdonképpen lerázott.

Aztán elutazott Heidelbergbe egy műtétre, amit egy utolsó esélynek tekintett, és egyszer csak felhívott onnan, hogy: na, gyere ki. Fogtuk magunkat Stenszky Gyulával, akkor az egyik legjobb operatőrrel, felültünk a repülőre, és kimentünk Heidelbergbe. Ez már alapból lehetetlen helyzet volt, mert én sosem voltam az az ember, aki egy balesethez odaáll és mikrofont dug az emberek orra alá. Ez rám nem volt jellemző. Itt pedig mindenki tudta – ő is, én is –, hogy az esélyei nem túl nagyok. Meg is fogalmazta aztán a beszélgetésben, hogy nagyjából annyi, mint Szálasinak a főtárgyaláson.”

Azért, amit Déri János ezzel vállalt, ma talán rákaktivistaként tekintenénk rá, még akkor is, ha a beszélgetés nem rögtön került adásba. De abban a korban a rák még abszolút tabutéma volt, az orvosok sem feltétlenül mondták meg az érintetteknek, hogy ez a diagnózis – ahogy az interjúban is elhangzott. Ő pedig nemcsak arról beszélt, hogy mi mindent tett meg és próbál még ki a gyógyulásért, de arról is, mi mindent ismert fel közben. Déri Bea, János lánya szerint azonban mégsem az volt a célja ezzel, hogy tabukat döntögessen.

„Mindig ő volt az igazság bajnoka, és mindig kiterítette a kártyáit – ha azok nem a családját vagy a saját érzelmeit érintették –, de ezzel az interjúval nem volt különösebb célja. Nyíltan beszélt a betegségéről, és arról, hogy soha nem adja fel, de csak azért, mert ez róla szólt, nem akart semmiféle aktivista lenni.

Soha nem szerette volna, hogy úgy emlékezzenek rá, mint a rákos betegre, ennél sokkal nagyobb dolgokat vitt véghez.

Viszont mindig kiállt a véleménye, személyisége és a családja mellett, miközben mindenkire és mindenre kíváncsi volt, mindennek utánajárt. A Nulladik típusú találkozásokat sem azért csinálta, mert azzal népszerű lehetett, hanem mert nagyon érdekelte a tudomány, de imádta a politikát is elemezni. Azt akarta, hogy erre emlékezzenek az emberek, mert ez volt az, amiért tizenöt éven keresztül élt-halt, és amiért nagyon sok mindent feláldozott. Nem pedig a rák, amit csak azért vállalt fel nyilvánosan, mert mindig mindent felvállalt, még ha ezért meg is szólták egyesek.”

„Halálom után felbontandó…” 

„Végül tehát kimentünk Heidelbergbe, és eljutottunk a kórházba, bár nem volt egyszerű, mert akkoriban nálunk még nem volt bankkártya, anélkül meg nem lehetett kocsit bérelni… na, mindegy” – folytatja Fodor János a történetet. „Odaértünk, beléptem a szobájába, és az az igazság, hogy nekem már ez is sokk volt, borzasztóan nézett ki. Amikor utoljára láttam, még sokkal jobb állapotban volt… Aztán átöltözött utcai ruhába, beállt a tükör elé, és próbálta összeborzolni a haját, sápadt volt…

Kimentünk a társalgóba, ahol Stenszky már felállította a kamerát, és kezdetét vette ez a lehetetlen beszélgetés, amit már akkor is nehezen éltem meg, utólag pedig azt gondolom, hogy ha valamiben rossz voltam, akkor ebben – bár azt hiszem, ilyenkor nem is lehet jónak lenni. Nem lehetett jót kérdezni.”

Ezt pedig úgy hidalta át, hogy mindjárt átdobta a labdát a másik térfélre, és megkérdezte Déritől, hogy ő mit tenne a helyében.

„Végül is a mi életünk erről szólt, hogy szerepeljünk – többé-kevésbé a halálunk is erről szól. Azt hiszem, én is megkértelek volna egy ilyen beszélgetésre”

– válaszolta.

„Így lett ez a nagyon rossz interjú, setesuta beszélgetés olyan hatású, hogy később egyetemen oktatták” – folytatja Fodor. „Pedig az ember riporterként nyilván nem egy ilyennel akar kitűnni. Viszont, ha már ott vagy, akkor nem teheted meg, hogy álságos beszélgetést készíts, bár – sok szempontból – ezzel együtt is az volt. Pedig ez nem kierőszakolt, hanem inkább kért beszélgetés volt, amiben János volt annyira nyitott és professzionális – majdnem azt mondtam, hogy magamutogató –, hogy nyomot akart hagyni. El akarta mondani az embereknek, hogy mi a fontos és mi nem. Ez nagyon bonyolult helyzet, amihez saját magát is le kellett győznie.”

„Attól féltem, hogy most milyen szerepet fogok eljátszani:”

„A halállal szembenéző, picit gunyoros, bátor, intellektuális fiút – ez nem egészen így van –, aztán lehet még a lírikus, aki meghatódik, és megcsillan a szeme sarkában a könny. (…) Tizenötféle szerepet el tudtam képzelni magamnak ebben a beszélgetésben, de nem tudom, milyen lenne, ha nem szerepelnék. (…) Mindegyik szerep én vagyok, de szerep nélkül nem létezem” – mondta Déri az interjúban. 

Bea szerint azonban éppen abban állt a személyisége ereje, hogy sosem játszotta meg magát, nem voltak pózai:

„A magánéletben ugyanaz az ember volt, mint akit a televízióban lehetett látni – legfeljebb annyi volt a különbség, hogy televíziósként sokat nyelt, és nem küldött el mindenkit melegebb éghajlatra, pedig impulzív ember volt.”

Rengetegen szerették, és a betegsége idején egy ország szorított érte. 

„Elgondolkodtató, hogy miért emlékeznek rá még ma is olyan sokan” – töpreng Bea. „Szerintem azért, mert olyan szuggesztív egyéniség volt, emellett iszonyúan tehetséges, és semmi sallang nem volt rajta. Mindenhez hozzá tudott szólni, mert zseniálisan forgott az agya – nem volt olyan téma vagy beszélgetés, amiből rosszul jött volna ki. Mindemellett jó humora is volt. Ez az, ami nagyon átjött a képernyőn, és ami egyedülállóvá tette. Manapság már nem ismerünk ilyet a képernyőn – de hát a televíziózás nagyon megváltozott azóta –, de a maga korában sem volt még egy ilyen. Bár könnyen lehet, hogy én elfogult vagyok vele…”

Nyilván Bea nem elfogult, mert Fodor János is hasonlóképp emlékszik rá – meg persze azok is, akik csak a képernyőről ismerték.

„Ezt a pasit nagyon lehetett szeretni. Ő is szerette az életet: szeretett focizni, szeretett ölelni, szerette a sikert. A szó szoros értelmében a televízió jolly jokere volt: ha kellett szórakoztatott, ha kellett mélyen beszélgetett, okos volt, finom, elegáns, vicces. 

Egyszer megkérdezték tőlem, hogy mi lenne vele ma – akkor azt mondtam: nem lett volna könnyű dolga a mai világban. Nem hiszem, hogy meg tudott volna változni, hiszen egyikünk sem tudott változni – és hol van ma már az a finom elegancia, az a humor, amivel ő rendelkezett? Ez a társadalom és morál, ami ma uralkodik, nem hiszem, hogy esélyt adott volna neki. Ő sem hagyta volna, hogy celebnek építsék fel, és a hálószobájában turkáljanak. Álljon már meg a menet! Ez a pasi profi volt a szakmájában, ezt nem hagyta volna. A tehetsége, a virtuozitása és a humora nyilván egy ideig még megtartotta volna, de nagy kérdés, hogy nem vált volna-e hetvenéves korára kiábrándult emberré, akit a pálya szélére sodortak.” 

Annak a bizonyos interjúnak viszont épp az volt az egyik fő üzenete, hogy Dérit a betegség ráébresztette: nem a hivatásáért kellett volna élni, nem az az igazán fontos az életben. Ha megadatik neki a gyógyulás, talán ezzel a szemlélettel élt volna tovább. Akkor azt mondta:

„Nem vagyok képes egy siralomházban élni, nekem ez nem megy. Csak hát, erről szól az egész élet, semmi más nincs. Az elején ennek a dolognak próbáltam tervezgetni, hogy bármennyire is beteg vagyok, azért a tévében csináljak műsorokat. De annyira nem érdekes, hogy elképzelni nem tudod. 

„Nekem teljesen ez volt az életem, és hellyel-közzel ebbe is döglök bele”

Kicsit később hozzáfűzte:

„Semmi más nem, csak emberek fontosak. Nincs más. Nincsenek eszmék meg elvek meg tárgyi dolgok. Vannak, természetesen, de ilyenkor megszűnnek… vannak emberek, akikhez ragaszkodsz, semmi más.”

A lánya, Bea szerint egy igazi küzdő volt, „kemény pasi”, ahogy ő fogalmaz.

„Nem fogadta el a betegséget, mert küzdő típus volt, és sportos fickó, aki rengeteget dolgozott, ahogy az interjúban is elmondta, és az élete nyolcvan százalékát a hivatása tette ki. Ez nekem is nagyon tanulságos, főleg, amióta gyerekem és családom van: hogy ami abban a pillanatban olyan fontosnak tűnik – hogy »úristen, mit gondolnak majd rólam, vagy mi van, ha nem ugrok meg egy feladatot« –, az semmit sem számít. De persze én sem tudom mindig megvalósítani, én is mindig arra gondolok, mi lesz akkor… ahelyett, hogy az »itt és most«-ban élnék. Ez nagyon nem jó.” 

Fodor János szerint éppen ezért kellene minden évben megnézni ezt az interjút: hogy erre a tanulságra újra meg újra emlékeztessük magunkat:

„Déri a legvégén meg is fogalmazta – amit mi, akik itt maradtunk, mindennap elfelejtünk –, hogy »fölösleges dolgokba ne fektessünk túl sok energiát. Nem vesszük észre, milyen jó, hogy egy nadrágot fel tudunk húzni. Nem vesszük észre, hogy nincs fontosabb, mint hogy a gyerekeink fejét megsimogassuk.« Ő sem simogatta meg elégszer. Fontosabb volt neki a televízió. De a végén rájött – pont ez volt az utolsó beszélgetésünk drámája. Csak hát, mindig akkor válunk bölccsé, amikor már késő…” 

Bea ugyanakkor, Déri János gyerekeként más útravalót is kapott tőle, persze. Egy olyan világnézetet, ami az egész életet meghatározza:

„Szabad szellem volt – mind a munkájában, mind az emberekhez való hozzáállásában. Soha nem erőltetett ránk, a gyerekeire semmit. Ez az, amit leginkább átadott nekünk, és ez hatalmas érték.

Mindenki olyan lehetett mellette, amilyen valójában. Nekem mindig azt mondta: »Nyuszikám, arra vigyázz, hogy magatartásból soha ne legyél ötös, mert az nem te vagy«. A társadalmi normákat persze be kell tartani, de azon belül mindenki hadd legyen önmaga, és próbálja meg magát függetleníteni attól, hogy ki mit gondol róla – ezt vallotta.”

„Az idegesíti az embert – hogy egész őszinte legyek –, hogy percek alatt el fognak felejteni. Ez egy disznóság…”

Ezt mondta, de szerencsére ebben nem lett igaza. Bár a televízió nem az a műfaj, ami az utókorhoz szól, Déri Jánost mégsem felejtették el a halála óta eltelt csaknem harminc évben sem.

Ahogy Fodor János fogalmaz: „Méltatlanul korán halt meg, igen, de amit tudott, azt véghez tudta vinni abban a rövid életében. Nem hiszem, hogy ha még harminc évig élt volna, akkor sokkal többet tudott volna letenni az asztalra. Janis Joplin sem lenne több ma, mint amit a nagyon rövid életében megmutatott magából. Vagy mit tudott volna még mondani József Attila, ha élhet a Földön hetven évet? Felesleges kérdés. Dériről ugyanezt gondolom: amit tudott, megtett – egy életművet hagyott hátra. Csak ez egy más világ már, amiért nem sírni kell, hanem tudomásul venni.”

Örüljünk, hogy itt volt, és az öröksége, a lénye, a tehetsége egy szeletéhez ma is hozzá tudunk férni a YouTube-on.

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Fortepan/Szalay Zoltán