Leiner Laura: „Én sosem szerettem volna több lenni, mint ami vagyok”

–

Egy egysoros e-maillel kezdődött

Till Katalin a Ciceró Kiadó szerkesztőjeként kapott egy egysoros levelet Leiner Laura édesanyjától 2009 augusztusában, ez állt benne: „Egy ifjúsági könyvsorozattal kapcsolatban szeretnék beszélni a kiadó vezetőjével”.

„Én mindig mindennek utánamentem, bárki jelentkezett, arra reagáltam” – idézi fel Till Katalin a kezdeteket. 

Hamarosan megtörtént az első találkozás. Leiner Laura az édesanyjával és a nővérével ment be a Ciceró Könyvstúdióba. Elmondták, hogy Laura már korábban is írt néhány könyvet, de azok visszhangtalanok maradtak, majd felvázolták A Szent Johanna Gimi (a továbbiakban SZJG) sorozatának tervét, és egy vaskos kéziratot hagytak Till Katalinnál, ez volt az első SZJG-kötet szövege.

„Nem volt ehhez hasonló magyar ifjúsági regény a piacon, ami gimnáziumi környezetben játszódik, és az akkori fiatalok életéről szólt volna. Eleve tetszett az ötlet, a körülbelül 350 oldalas kéziratot gyorsan elolvastam, és nagyon-nagyon tetszett. Rögtön érezhető volt, hogy ez abszolút a mai korról szól, tényleg közel áll a tinikhez, és iszonyú jó a humora.

Sokszor visítva röhögtem az SZJG-n, pedig az ötvenes éveim vége felé jártam. Igazán jók voltak a karakterek is”

– mesélte Till Katalin.

„Azt nem állíthatom, hogy nagyon sok cselekmény lett volna benne, mégis nagyon »elkapott« Rentai Renáta naplója, aki onnantól kezdve, hogy bekerül az új osztályba, leírja a napjait. Ez a napló iszonyúan olvastatta magát. Ifjúsági irodalommal foglalkoztam, kellett is, hogy legyen valami affinitásom a műfaj iránt, de nagyon belelkesedtem. Épp akkor volt nálunk vezetőváltás: a nyolcvanas éveiben járó Szamosi Marianne, aki a kiadót alapította, átadta a vezetést Földes Tamásnak, aki a GABO Kiadó igazgatója volt, ő pedig nagyon hamar beleegyezett abba, hogy kiadjuk a SZJG-t” – folytatja Till Katalin.

Az első kötet kéziratát 2009 augusztusában adta le a kiadónak Laura, a másodikat november végén, gyorsan dolgozott.

Nagyon izgultak mindannyian: vajon hogyan fogadják majd az olvasók az első kötetet, ami végül 2010 áprilisában jelent meg a Könyvfesztiválra. A nyolckötetesre tervezett sorozat második része a következő Könyvhéten került az olvasók kezébe, és a harmadik rész is megjelent még abban az évben.

„Laura nagyon gyorsan írt, én pedig töretlen lelkesedéssel csináltam vele együtt a szerkesztést, amit nagyon élveztem. Pedig négyszer-ötször is elolvastam egy-egy kötetet, mire kiadtuk, és még mindig nagyon szerettem. Annyira jól megtalálta a hangot. Rengeteg humor volt benne, nagyon a máról szólt, remek karaktereket hozott létre. Volt benne szerelem is természetesen, ugyanakkor belecsempészett sok hasznos információt, mert Renáta, a főszereplő nagyon szeret olvasni, és volt egy nagyon művelt szereplő is a történetben. A toleranciáról is fontos mondatokat olvashattunk a kötetben” – idézi fel a mámoros kezdeteket Till Katalin.

A negyedik kötet 2011 tavaszán jelent meg, ez volt az igazi vízválasztó, ekkorra már az L&L Könyvesboltot is megnyitotta Leiner Laura. Ott zajlott a könyvbemutató és a dedikálás is, óriási sorok álltak a Hegedűs Gyula utcában. (Ennek többször tanúja voltam, mert én is ebben a városrészben lakom – a szerző.)

„Amikor majdnem hisztériává vált a dolog, az a hetedik kötetnél történt. Akkor még létezett a Petőfi Csarnok. A nyár végén három napon keresztül tartott egy dedikálás, és három napig csak jöttek-jöttek-jöttek és jöttek a fiatalok. A nyolcadik kötet bemutatóján személyesen nem voltam jelen, de a Magyar Színház környékén annyira kemény volt a helyzet, hogy a rendőrséget is be kellett vonni” – mondta Till Katalin.

Azóta is páratlan ez a sikertörténet a magyar könyvkiadásban. Generációkon keresztül ível át az SZJG, bár eltelt tizennégy év az első megjelenése óta, de az idő igazolta, hogy ma is érvényes ez a történet: bár a technikai környezet változott, de a kamaszok érzelmei ugyanazok. 

„Az SZJG erősen hatott a kortárs ifjúsági irodalom egészére is, megjelent jó néhány plagizálás, amik nem sikerültek túl jól, ez egy irányzattá vált, amit Leiner Laura alapozott meg. 

Büszke vagyok arra, hogy Magyarország legsikeresebb ifjúsági írónője az én szerkesztői munkám segítségével kezdte el a pályafutását, és én elkísérhettem ezen az úton”

– fejezte be Till Katalin a beszélgetést.

Minden nagy sikersztori mögött rengeteg árny van, ami nem tartozik az olvasókra

Most találkoztam először személyesen Leiner Laurával, bár többször is láttam már őt különböző könyves rendezvényeken, amikor kígyózó sorok álltak előtte a dedikálásnál. Mindig mosolygott, nem tűnt fáradtnak. Most is nagy mosollyal fogadott édesanyjával és a nővérével együtt a saját könyvesboltjukban.

Rögtön az elején leszögezte, hogy a magánéletéről egyáltalán nem szeretne beszélgetni, inkább a munkásságával, pályafutásával kapcsolatban várta a kérdéseimet. Így mesélt a kezdetekről, amik cseppet sem voltak sikeresek:

„A »Szent Johanna Gimi« előtt is jelentek meg könyveim, de ezek nem jutottak el a nagyközönséghez. Ez jó öt évig tartott, tizennyolc és huszonhárom éves korom között. Huszonhárom-huszonnégy éves koromban írtam az »SZJG«-t, és huszonöt-huszonhat voltam, amikor berobbant.”

Amikor arról kérdeztem, hogyan sikerült ennyire élővé tennie egy tinitörténetet, így válaszolt:

„Mindenki hasonló élményeket él át kamaszként, csak a technológia változik sokat. Igyekszem nem magamból kiindulni.

Bizonyos témákban elengedhetetlen, hogy távolodjak a mostani tizenévesektől, viszont kevesen gondolják rólam, mivel szórakoztató ifjúsági regényeket írok, hogy elképesztően sok kutatómunka áll mögötte. Rengeteg kommentet olvasok azokon a felületeken, amiket használnak, például a YouTube-on és a TikTokon. Ez mindenképpen szükséges a hitelességhez.”

Amikor megjegyzem, hogy a külsejében lázadónak tűnik, azt mondja:

„Nem nagyon érzem magam lázadónak, csak úgy elvagyok magamban.”

Az írásban viszont nagyon fegyelmezett.

„Ha leülök írni, már megvan a fejemben az egész történet, addig nem kezdek neki. Amikor pedig leülök, akkor meg is írom. Szigorú vagyok, de ezt már akkor is így csináltam, amikor még nem is volt kiadója a könyveimnek.”

Amíg kitalálja a történetet, az egy hosszabb folyamat, a megírása viszont általában két hónapot vesz igénybe.

„Olyankor előre gyártom a tartalmat az oldalaimra. Figyelek, hogy ne tűnjek el hosszabb időre, de el szoktam, csak nem annyira látványos” – mondja nevetve.

Amikor arról kérdezem, hogy mi van, ha nem megy az írás, így válaszol:

„Sokáig nem találkoztam ezzel a problémával, és mindig olyan büszke voltam rá, úgy éreztem, hogy túlzás ez az »írói blokk«, amiket másoktól hallottam. Aztán velem is megtörtént. Meg kellett élnem. Szerencsére, mivel előre dolgozom, nem nagyon látszódott, mert megvoltak már a kézirataim, de tényleg előfordul, hogy nem megy, akkor csak a türelem segít. Nincs rá jó technikám, ám ahogy jön, úgy múlik is. Jó fél év volt a leghosszabb ilyen időszak, nem is erőltettem az írást.”

Tizennégy év alatt harminc regénye jelent meg

A kezdetektől hárman dolgoznak a könyvek körüli munkafolyamatban:

„Az anyukám és a nővérem nagyon sokat segítenek. A könyveket én írom, de minden más csapatmunka. Nagyon büszke vagyok rájuk. Hálás is vagyok azért, hogy az elmúlt tizennégy évben ilyen mértékben támogattak.”

Bár nagyon úgy tűnik kívülről, hogy ez egy tudatosan felépített vállalkozás, én a beszélgetés közben mégis azt érzem, hogy Leiner Laura sokkal inkább ösztönös.

„Mi is sokszor szembesültünk azzal, hogy amit mi csinálunk, azt konkrét üzleti modellnek tekintik mások. Pedig ez számunkra teljesen természetes folyamat. Érezte anyu, meg a nővérem is, hogy szükségem van segítségre, és jöttek. Ennyi. Ez volt mögötte. Ahogy szerintem nálunk ez mindenben így működik, csak ez az egy terület látványos kívülről abból a szempontból, hogy mennyire együtt vagyunk hárman, de egyébként minden másban is így történik.

Amikor a nővéremnek van szüksége valamire, akkor támogatjuk őt anyuval, amikor anyunak, akkor pedig a nővéremmel fogunk össze. Nem akarjuk túlbizonygatni, mert úgy is mindenki azt gondol, amit akar”

– erősíti meg az érzéseimet Laura.

Aki sikeres, azt sok bántás éri. Sajnos ez ma már tény, megkérdeztem Laurát, hogyan éli meg ezeket a fájdalmas tapasztalatokat:

„Tudatosan kerülöm ezeket a helyzeteket, de hogyha tényleg baj van, akkor arról tudok, mert a nővérem interpretálja úgy, hogy meg tudjam emészteni. Soha nem olvasgatok magamról. Tudom, hogy nem szabad foglalkozni a kommentekkel, de azt nem lehet megtenni, hogy valaki teljesen elengedi a füle mellett ezeket a negatív megjegyzéseket. Nem mindig könnyű szembenézni a kritikával, de elfogadom” – mondja.

Sokan még mindig kizárólag az SZJG írójaként azonosítják Leiner Laurát, ezzel is nehezen birkózik meg:

„A legeslegnagyobb problémám, hogy nagyon sokan megpróbálnak beleragasztani az »SzJG«-be, de bízom benne, hogy azon már túlvagyok két másik sorozattal és a szólókönyveimmel is. Amikor bántanak, általában az »SZJG« miatt történik. Azt hiszem, ezt soha nem fogom tudni levetkőzni magamról.

Ahol én az »SZJG« írója maradtam, ott már nem tudok többet tenni. 

De sokan vannak, akik látják, hogy például az »Iskolák versenye« mennyivel érettebb, vagy a »Bexi«-sorozat, aminek nagyjából annyi olvasója van, mint az »SZJG«-nek.”

A maga ura

A legutóbbi könyveit már saját kiadójában jelenteti meg Leiner Laura, amikor ennek okairól kérdezem, így válaszol:

„A magam ura vagyok, jobban átlátom a folyamatokat. És ahogy egy szerző foglalkozik a könyvével, úgy senki más nem teszi. Könnyebb, egyszerűbb, átláthatóbb, kényelmesebb az egész. A marketinget, a gyártást is mi csináljuk. A szerkesztő és a grafikus mindig külsős, de a tervezés minden fázisában jelen vagyunk” – mondja Laura.

Laura soha nem olvas kortárs magyar ifjúsági szerzőket:

„Szeretek kikapcsolódni olvasás közben. Sokakat inspirált az »SZJG«, sokan velem kezdték az olvasást, és íróvá váltak, ilyenekről hallok, ez nagyon jól is esik, hízelgő, de nem olvasom őket.”

Rengetegen megkeresik őt a kézirataikkal, de mindig azt mondja, hogy inkább egy kiadóhoz forduljanak, kérjék ki egy szerkesztő tanácsát:

„Én nem íróként olvasok. Ennek nagyon örülök. Sokkal inkább filmes ember vagyok, inkább a filmnézés jelent számomra munkát. Úgy is dolgozom, mintha filmet írnék, ezért tudok olvasónak maradni, ha mások regényeit olvasom” – mondja. – „Nincs is hozzáfűzni való gondolatom egy könyvhöz. Viszont ha filmet nézek, akkor sokat gondolkodom rajta”.

Bár sok megkeresést kapott már a művei megfilmesítésével kapcsolatban, még nem nem érkezett olyan ajánlat, ami igazán meggyőzte volna, hiszen:

„Egy rossz film miatt a könyv is örökre megbélyegződik. Ha lenne is egy remek ajánlat, és beszállnék a forgatókönyv fejlesztésébe, akkor nagyon át kellene gondolnom, hogy mit veszítek vele. Hány könyv megjelenésétől esnék el közben.”

A következő néhány év tervei megvannak a fejében

Bár kissé megijeszti a kérdésem, hogy vajon az egész további életében ezt szeretné-e csinálni, de az elkövetkező néhány év terve már a fejében van. Pontosan tudja, mikor mit szeretne megírni.

„Igen, látom a következő pár évet a könyvek szempontjából, viszont azt, hogy milyenek lesznek, sosem tudom előre.”

Bár mindig gondolkodik azon, amit ír, de azért igyekszik pihenni, utazni, és a közönséggel való találkozás is feltölti, tudja, hogy nagyon könnyű kiégni az állandó munkában.

„Nekem a pandémia igazi vízválasztó volt. Annyira sokat írtam közben, hogy utána kis szünetet kellett tartanom. Nem volt tudatos, de úgy alakult, hogy papírhiány volt, megoldotta az élet a túltermelést.”

Sok titok lengte körül korábban Leiner Laurát, megközelíthetetlennek tűnt, kevés interjút adott, és nem igazán voltak szakmai kapcsolatai, azonban a pandémia után benne is feltámadt az igény arra, hogy ez megváltozzon.

„Bennem is csak nemrég tudatosult, hogy mennyire zárkózott vagyok, tavaly elkezdtem sokkal jobban nyitni, és jó barátságokat sikerült kialakítanom. Előtte ez valahogy kimaradt nekem, emiatt valószínűleg elég rossz kép is alakult ki rólam, hogy én soha senkivel nem tartom a kapcsolatot, de most már vannak szakmai barátságaim, és ennek örülök.”

Hogyan zajlott vajon ez a folyamat? Én is kíváncsi voltam rá:

„Kimentünk a Könyvhétre L&L könyvesboltként. Én sok éve nem jártam ott a korábbi negatív tapasztalataim miatt. Akkoriban még nem igazán voltak korombeli írók. Kitaszítottnak éreztem magamat egy kicsit a Könyvhéten. De tavaly kimentünk könyvesboltként, és az jól sikerült, sok mindenkit megismertünk. Ez indította el a gondolatot, hogy érdemes nyitni és megismerni másokat, és a Könyvfesztiválra is kimentünk, ott pedig már ismerősként fogadtak. Van persze olyan szerző is, akivel tíz éve alakult ki köztünk jó barátság, de sokakkal csak az elmúlt egy-másfél évben ismerkedtem meg.” 

Trendek, karakterek és rajongók

A történet és a karakterek szempontjából nagyon érdeklik Laurát a trendek.

„Ha van egy olyan szereplő, aki TikTokozik, akkor megyek a TikTokra, és nézem, hogy ott mik a trendek. Ha valaki inkább introvertáltabb, mint a tavaly megjelent könyvem szereplője, akkor nem néztem semmit, inkább csak a monoton hétköznapiságot vittem bele. Mindig annak járok utána, akiről éppen írok.

Nagyon fontosnak tartom, hogy én magam ne legyek benne a könyvekben, nem rólam szólnak. Az, hogy én milyen vagyok, nem is nagyon derül ki. Egyik művemben sem, egy-egy mellékszereplőben esetleg.”

Az eltúlzott rajongói megnyilvánulásokat is nehéz kezelnie:

„Nagyon-nagyon sokan híresek lettek az elmúlt pár évben a közösségi oldalaknak köszönhetően. Régebben én is rosszabbul kezeltem az ismertséget. Tudatos döntés volt részemről, hogy én magam az évi két könyvmegjelenésen kívül nem szerepeltem a nyilvánosságban. Nem szerettem volna a csapból is én folyni, de még így is sokakat zavartam, pedig engem csak a könyvek miatt ismerhettek. Akkoriban voltak olyan helyzetek, amikor a könyveimmel kapcsolatban túl nagy volt a rajongás, de mostanára már ezt szerintem jól kezelem, és hálás is vagyok érte nagyon.

Felnőttem ehhez az egészhez az elmúlt tizennégy évben, de ehhez ennyi idő kellett.”

Jövőre lesz negyven…

„Nem ijeszt meg ez a kor, nagyon régóta szerettem volna már harmincas író lenni. Huszonöt évesen, amikor kezdtem, még nem volt megszokott, hogy a fiatalok nagy sikereket érnek el. Tizennégy év alatt nagyot fordult a világ. Amikor robbant a »SZJG«, én huszonöt-huszonhat évesen rettentő fiatalnak számítottam. Túl sokáig kísért az előítélet, hogy én »írogatok«. Nagyon vártam, hogy harmincas legyek, és a negyvenet is várom, mert akkor még »írósabb« leszek.”

Bár a közönségtől minden elismerést megkapott már, ami csak létezik, azonban a szakmai díjak eddig elmaradtak:

„Nagyon hálás vagyok a közönségnek, az ő visszajelzéseik a legfontosabbak számomra, de nem titkolom, hogy tizennégy év alatt én egyetlen szakmai elismerésben sem részesültem. És ha írnak is rólam esetleg olyanok, akiknek megörülök, az is olyan rossz szájízű lesz végül. Biztos megvan az oka, nem firtatom és nem is áhítom a szakmai sikert, ami érezhetően nincs. Viszont a közönség mindenért kárpótol” – mondja Laura. 

Szeressenek olvasni a fiatalok!

Laurának ez a legfontosabb célja és a leghőbb vágya.

„Ha én egy ugródeszka vagyok ebben a folyamatban, akkor hadd legyek ugródeszka.

Én sosem szerettem volna semmiben több lenni, mint ami vagyok.

Most már tizennégy év távlatából nagyon vegyes a korosztály, amely engem olvas. Sokan velem maradtak, sokan most találnak rám, és érdekes látni, hogy nagyjából ugyanazt mondják, amit mások tizennégy éve. 

Hogy leültek, és egyhuzamban elolvasták a könyvet, és jó volt. Pont. Nekem ennél több nem kell.

Ez minden, amit szeretnék.”

Mi pedig sok olvasó fiatalt, és boldog születésnapot kívánunk Leiner Laurának!

Kiemelt képünk Leiner Laura tulajdonában van.

Both Gabi