„A disztópia lánctalpakon idemászott, bele a képünkbe” – Megnéztük Pálfi György Mindörökké című filmjét
Amikor néhány héttel ezelőtt Érsek-Obádovics Mercédesz barátnőm meghívott legújabb filmjének díszbemutatójára, még elképzelésünk sem lehetett arról, hogy mire beülünk a moziba, Putyin megtámadja Ukrajnát, és ezzel a Mindörökké alaphelyzete távoli disztópia helyett olyan valóságos eshetőséggé érik, hogy a szó valamennyi értelmében rosszul leszek a nézőtéren. Egy film, amit látni kell – és egy film, amit remélem, hogy csak a vásznon kell látnunk. Csepelyi Adrienn írása.
–
Pálfi György Mindörökké című filmje ugyanis eredetileg disztópia:
hat évvel járunk azután, hogy az oroszok megtámadták Európát, a frontvonal Salzburgnál húzódik, tehát Magyarország már hátország, magán viselve a pusztítás nyomait – és az azt követő anyagi és érzelmi nyomort.
Ott járunk, ahol a Wellhello Apu vedd meg című dalát már nem lehet végső elkeseredés és egyben csontig hatoló fekete humor nélkül énekelni, a Magna Cum Laude Pálinkadala pedig az egyetlen megmaradt célról szól: a felejtésről.
Még sohasem láttam olyan disztópiát, amely a mozi falain kívül is zajlani kezdett.
Egy magyar település fölött lelőnek egy utasszállító gépet. Ocsenás, a főszereplő (Polgár Tamás), a helyi hadikórházban segít – maga is sebesült –, ápoló, beteghordó, halottakat borotvál, mikor mire van szükség. A kórház fő- és egyben egyetlen nővére (Érsek-Obádovics Mercédesz) emberfeletti munkát végez, kettejük különös kapcsolata próbál megkapaszkodni ebben az ép ésszel kibírhatatlan közegben. Ocsenás szabad idejében a lezuhant gép maradványai közt kutat használható, alkoholra cserélhető tárgyak után.
A kocsmában haverkodik össze Béressel (Menszátor Héresz Attila), akit részegen hazaszállít egyik éjjel – a településen ugyanis egy őrült fegyveres lesből lövöldözi a civileket, gyerekeket, nőket, időseket… mindenkit.
Ocsenás döbbenten látja, hogy Béresnek lakótársa van: Margitka (valódi nevét nem tudjuk), a repülőszerencsétlenséget túlélő, ám koponyasérülése miatt egy kisgyerek szintjén létező, beszéd- és járásképtelen légiutas-kísérő, akit Béres szexuálisan kihasznál.
(Ubrankovics Júlia döbbenetes alakítása máig kísért. És nem, nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy erre sokfelé szerelmi háromszögként utalnak. Az egyik ember ugyanis magatehetetlen, nincs döntési helyzetben.)
Nem árulnék el többet a történetből, de az, gondolom, ebből is sejthető, hogy a Mindörökké a legalját mutatja be mindennek. Az emberi szubminimumot, a létezés alatti létezést.
A holtak lábáról lehúzott cipőket, a temetetlen halottakat, az eszméletvesztést a zavaros pálinkától, amit egy szörnyethalt család fényképezőgépéért cseréltél a kocsmában. Azt mutatja meg, hogyan fojtja meg az utolsó emberi érzelmet is a kilátástalanság és az agresszió, ami beleeszi magát a mindennapokba.
A túlélését annak, hogy nincs miért túlélnünk.
Amikor kedden este Pálfi György azt mondta a Puskin mozi színpadán, hogy hét éve, a forgatás kezdetén ez még egy távoli disztópiának tűnt, mára viszont sokkal közelebb jött, Putyin vélhetően már felvette azt a videót, amelyben bejelenti Ukrajna lerohanását.
Ott ültem a vörös bársonyszékben a vetítővászon előtt, és úgy néztem végig a filmet, hogy tisztában voltam vele: gyakorlatilag bármelyik pillanatban bekövetkezhet a forgatókönyv alapjául szolgáló Tar Sándor-novella (El, valahová) alaphelyzete. A háború.
Nem tudom, képes vagyok-e összeszedetten írni egyáltalán erről az egészről. Ott nőttem fel az ukrán határ mellett, kárpátaljai magyarokkal és ukránokkal körbevéve, ők tanítottak az iskolában, szobatársaim voltak a kollégiumban. Akadt, akivel együtt ünnepeltük, amikor sokévnyi várakozás után megkapta az állampolgárságát, mások hazatértek Kárpátaljára. Nem akarom, hogy bajuk essen. Nem akarom, hogy félniük kelljen a saját országukban. Nem akarok félni a sajátomban. Senkinek, de senkinek nem volna szabad átélnie ilyesmit.
Az írást folyamatosan megszakítják az üzenetek: szatmár-beregi barátaim küldik a videókat, fotókat. Namény főterén páncélozott csapatszállítók sorakoznak. Nézem, látom, nem tudom érteni.
A Mindörökké gyötrelmesen kemény film, és most mégis látnia kell(ene) mindannyiunknak. Mert a disztópia lánctalpakon idemászott, bele a képünkbe, és többé nem tehetünk úgy, mintha ez csupán egy novella lenne, az író képzeletének szüleménye.
A település, amelyen játszódik, lehet az én szülővárosom, a tied, az unokatesódé vagy a barátnődé. A gépen ülhetünk mi, de fekhetünk a kórházban magatehetetlenül, és kiterítve a földúton.
Ha esetleg lett volna bármilyen kétségem afelől, hogy a film túloz, péntekre elszállt volna az is. Nézem a videót a személyautón lendületből áthajtó tankról, és nem tudom, mit érzek. Új szavakat kellene találnom a rémületre, döbbenetre. Egyelőre nem lelem őket.
Dobos Tamás operatőr képei belenyomakodnak az agyunkba, fogják az összes naiv elképzelésünket, és úgy lövik szét mindet, mint a boltba igyekvő gyerekeket az önjelölt mesterlövész. Ezeknek a képeknek szaguk van. Valóságszaguk.
A Mindörökké látványtervezője, Nyitrai Anna, a rangos Tallinn Black Nights Filmfesztiválon elnyerte a legjobb látványért járó díjat. Nem csoda: olyan valóságos minden képkocka, hogy gyakorlatilag képtelenség nem beleéreznünk magunkat a filmbe.
Hamarosan megnézhetjük az HBO GO-n. Adja Isten, hogy csak ott, és ne a valóságban.
Csepelyi Adrienn
Képek: Vertigo Média
