A szenvedés mindenkié – Megnéztük Kulka Jánost az Árvácskában

–

Szinte mindig  elviselhetetlen kívülről nézni a szeretetlenséget. Olyankor koncentráltan, sűrítve és felnagyítva látjuk, mit jelent a magány, a kiszolgáltatottság és a kirekesztettség. Milyen rideg és kegyetlen a világ, ha nincs kihez kötődni. Különösen megrázó ezt átélni, ha gyerek az elszenvedő, mint idén az Oscar-díjra is jelölt libanoni filmben, a Kafarnaumban. Ott egy nagyjából tizenkét éves (de tulajdonképpen meghatározhatatlan korú) kisfiú állt egyedül a farkastörvényekkel szemben, és próbált jó emberré válni, miközben erre semmiféle mintája nem volt. Már akkor az Árvácska jutott eszembe, mert számunkra ennek az archetípusnak (ha létezik ilyen) Árvácska a legplasztikusabb megtestesítője, a kultúránk része. Ezután láttam az Árvácska új, színházi feldolgozását a Trafóban, a Dollár Papa Gyermekei társulatának előadásában.

Az új színdarab arról híresült el, hogy Kulka János először lép benne közönség elé a három évvel ezelőtti sztrókja óta. A kritikák, beszámolók legalább felerészben erről szólnak, ha meg is említik, hogy az esemény hírértéke ellenére az előadás fókuszában nem ő áll. Az Árvácska végtére is Csibéről (azaz Csöréről), Móricz Zsigmond pártfogoltjáról, az egykor bántalmazott gyerekről szól, bárhogy fogalmazzák is újra. A gyermeki kiszolgáltatottság és szeretetéhség drámája ez, nem egy idősödő férfié.

Bár lényegi eleme az új produkciónak Kulka megfigyelői, néma, támogató jelenléte is (szövege nincs, de végig a színpadon van), de a fókuszban mégis a címszerepet alakító Simkó Katalin áll, akinek teljesítménye olyan elementáris és tiszteletet parancsoló, hogy minden egyéb másodlagossá válik mellette.

Árvácska alakja még sokunkban él úgy, ahogyan a gyerek Czinkóczi Zsuzsa játszotta Ranódy László filmjében. Az is egy olyan alakítás volt, mint amit a Kafarnaum főszereplőjétől, Zain Al Rafeeától láthattunk: nem lehet csupán szerepnek tekinteni. Egy gyerek nem tudhat így játszani, ennyire önazonosan maximum létezni képes. Ha egy szenvedő gyerek a főhőse egy filmnek, nem is jöhet szóba más, mint egy olyan szereplő, akinek az élettapasztalata a lehető legközelebb áll az eljátszandó karakteréhez, és az arca önmagában is hordozza ezt.

Egész más a helyzet színpadon. Ott muszáj játszani, de lehetőleg úgy, hogy az mégiscsak valóságnak hasson. Ezt már nem lehet gyerekre bízni, túl nagy teher lenne. Bár az új Árvácskának is vannak gyerekszereplői, de nem véletlenül csak a kisebb szerepekben. (Még azokban is teátrálisnak hatnak, hiszen ők játszanak. Szemben a felnőtt színészekkel, akik létezni próbálnak.) A főszerepet, a gyerek Csörét tehát egy felnőtt nő játssza – ugyanúgy jórészt meztelenül, ahogy egykor Czinkóczi Zsuzsa a filmben, csak hát, ez egy érett felnőtt testtel nem ugyanazt jelenti.

Az Árvácskában a meztelenség megkerülhetetlen. A történet szerves része, hogy a nevelőszülők még a ruhát is sajnálták a kislánytól, nemhogy a falatot. A nincstelenséget, védtelenséget semmi sem ábrázolja jobban, és ez itt nem csak szimbólum.

De egy női test pőresége mindig magában hordozza az erotikus tartalmat. Hogy lehet ezt elkerülni? Az első percekben sehogyan. Később meg csakis a személyiség erejével, a dráma súlyával, az alakítás hitelességével. És megtörténik: Simkó Katalin eléri, hogy a teste egy idő után megszűnik látványosságnak lenni. Csak a hordozójává válik belső emberi tartalmaknak. Amikor a nevelőapja mégis a szexualitás lehetőségét látja meg benne, már nemcsak azért rendülünk meg, mert tudjuk: ezek itt pedofil vágyak, hanem azért is, mert addigra mi már semmilyen erotikus kisugárzást nem érzékelünk.

Árvácska szenvedéstörténete azt a fajta dramaturgiát követi, ami a rettenetesből indul, és azt fokozza az elviselhetetlenségig. Aztán az utolsó pillanatban mégis kap valami kegyelmet. De csak akkor, amikor már nem látszik semmi remény, amikorra a ridegség normává lesz. Ehhez az kell, hogy a körülötte lévő összes szereplő megtalálja és megmutassa a legsötétebb oldalát, a szeretetlenség mérgező hatását. Sok mindenben láttam már Török-Illyés Orsolyát és Terhes Sándort, de ilyen szörnyetegnek még sosem – miközben azt is látjuk, mitől ilyenek. De a többiek is (Messaoudi Emina, Georgita Máté Dezső, vagy a társulatvezető-rendező Ördög Tamás) is úgy gonoszak, hogy valójában nem tudják, mit cselekszenek. Mindenki csak az elnyomást ismeri.

Fantasztikusak egyébként a jelzésértékű jelmezek is. Olyan kevéssel elmondanak olyan sokat. Kulka például egy kopott, csíkos köntöst, alatta klottgatyát, atlétatrikót visel. Egy Balthus-festmény ihlette a fizimiskáját, nyilván nem véletlenül. Balthusnak ez a képe az 56 éves, meglett André Derain festőt ábrázolja egy fiatalkorú modellel, akinek a fél melle kilóg a pendelyből – láthatóan nem önszántából húzta le a válláról a ruhadarabot. Hogy mi történhetett abban a szobában a festmény által ábrázolt pillanat előtt vagy után – könnyen el lehet képzelni. Balthus egyike volt azoknak a festőknek, akiket ma másképp ítélünk meg erősen pedofilnak tekinthető hajlamai miatt – pár éve vissza is vontak egy kiállítást, ami a műveiből és fotóiból nyílt volna. (A hozzá hasonló nagy festőkről nemrég írtunk cikket, amit ITT olvashattok.)

Kulka János jelmeze pedofil hajlamokra utal, ami annál is valószínűbb, mivel elsősorban mégis Móricz Zsigmond alakját próbálja megidézni, aki ugyan megmentette Árvácskát az öngyilkosságtól, de ugyanakkor íróként profitált is a történeteiből, és a szeretőjévé is tette. (Csibe addigra nem volt gyerek, de még fiatalkorú volt.) Egyébként Móricz pontosan ugyanabban az évben karolta fel Csibét, amikor Balthus festette az ominózus képét.

Kulka azonban nem Móriczot játssza el, mert a többiekhez hasonlóan nem is játszik. Sőt, mivel a szerepe nincs megírva, nincsenek szavai, így végképp csak a létezés marad neki. És ha Kulka színházi térben létezik, az ma mindenképp – elsősorban –Kulkát jelenti, önmagát.

A legnagyobbnak tartott ma élő színészt, akivel tragédia történt, aki megjárta a poklot, majd visszajött a halálból, és mára mindent tud a szenvedésről, a veszteségről, a magányról. Árvácska éppen ezért olyan értő és (együtt)érző fülekre talál ebben a változatban, amilyenre talán a valóságban sosem. Nem véletlenül tárulkozik ki épp neki, nem véletlenül bízza éppen őrá a történetét.

És a végén, amikor a lelke után a testét is felkínálja neki, az már nem más, mint két ember vigasza egymásban. Két meggyötört, elárult, magára maradt emberé, akik közül az egyik szavakkal mondott el mindent erről, a másik pedig a hallgatásával és a figyelmével.

Ha Kulka nem azt jelentené ma, amit a személyes történetével jelent, hanem még mindig az a színész volna, aki öt évvel ezelőtt volt, akkor azt írhatnánk ide zárásként, hogy „méltó partnert kapott Simkó Katalin személyében”. De így azt kell mondanunk: Árvácska talált méltó partnerre Kulkában.  

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Szigetváry Zsolt