Titkolni sem tudnám: Ethan Hawke kamaszkorom óta az egyik idolom – minden érdekel, amit csinál. Eddig is tudtam róla, hogy ír – már fiatalon olvastam az első könyvét, a Hamvazószerdát, és azóta több filmjét láttam, amiben társ-forgatókönyvíróként működött közre, sőt tudtam a színházi munkáiról is (írt három színdarabot) –, mégis meglepett (persze örömteli módon), hogy A sötétség ragyogó sugara milyen nagyszerű regény lett, jóval több, mint „egy színész feljegyzései”.

Bár nyilvánvaló, hogy a saját élményeiből írta – hiszen egy amerikai filmsztár a főhőse, aki életében először színházi szerepet vállal egy Shakespeare-produkcióban, miközben a válásával küszködik –, ez már egy kiforrott, kidolgozott történet, ami nemcsak a 32 éves William Harding szenvedéseit örökíti meg, hanem egyben óda a színházhoz is. Méghozzá olyan alapos ismeretanyaggal és szenvedéllyel, hogy talán még Somerset Maugham Színház című könyvét is túlszárnyalja.

Egyértelmű: aki ezt írta, mindent tud a válásról, és mindent tud a csepűrágók varázslatos világáról is.

Amikor megismerjük a főhősünket, épp összeomlott az élete, mert megcsalta a szintén világhírű feleségét (aki még véletlenül sem hasonlít Uma Thurmanre, mert nem színésznő, hanem énekeső, nem szőke, hanem fekete, és nem egy vagyonos szállodatulajdonossal, hanem egy dúsgazdag divattervezővel vigasztalódik), és az egész világ előtt szégyellnie kellene magát, mivel a félrelépést a bulvársajtó leplezte le. Miután ezzel minden szempontból kívül taszították a komfortzónáján (egy lepukkant hotelbe kényszerült költözni, ami afféle menedék a fenyegető külvilág elől), ezt megfejeli azzal, hogy életében először Broadway-bemutatóra készül, de nem is egy könnyű kis vígjátékkal, hanem egy olyan veretes királydrámával, mint a IV. Henrik.

A próbákkal és az előadásokkal párhuzamosan igyekszik darabonként összerakni az életét: minél több időt tölteni a gyerekeivel, feldolgozni a kudarcélményt, visszahódítani a feleségét, megengedni magának pár futó kalandot, megállni az alkoholfogyasztásban, mielőtt még komolyabb károkat okozna, megállni a fogyásban, mielőtt csonttá soványodna, és rendet rakni a szüleivel való viszonyában, ami 32 éves korára sem nevezhető érettnek. Persze a szerep megformálása – amit valaha egy olyan színész tett legendássá, mint Laurence Olivier – is nagy küzdelmeket tartogat, és az egész társulat tele van izgalmas viszonyokkal és helyzetekkel, amik között William olykor meglepetten csetlik-botlik, máskor vadul keresztül hasít, és van, hogy csak nagyokat néz, hogy mi az isten van.

„Imádkozom a földkerekség minden színházáért, legyenek azok háborús zónában, mecsetek pincéjében, argentin parkokban, a West Enden vagy Tokióban, mert bennük rejlik valami varázslatos, misztikus szentség megidézésének ígérete.

Ahogy a gondolat elvezet a cselekvéshez, úgy vezet el a képzelet a tudatossághoz, és a színház nem más, mint a világ eleven tudata.

A képzelet gyógyító táncát járja a közönség, a világítás, a zene, a gondosan megválogatott szavak ritmusa, az egyik színésznő bal kezének spontán mozdulata. És ez a tánc fennen hirdeti, hogy MA ÉLÜNK, DE HOLNAP MÁR NEM BIZTOS, HOGY ÉLNI FOGUNK. AMI ITT VAN, AZ A VALÓSÁG, AZ A JELEN. Ezért imádkozom én: hogy jelen lehessek ma este.” (Fordította: Szieberth Ádám)  

 

De a nagy vallomásokon túl (mint az iménti) rengeteg olyan izgalmas beszélgetést követünk végig, amiken keresztül William kezdi megérteni önmagát, a magánéleti válságát, és a színészi munka lényegét. Mintha mindenki, aki az útjába akad, tanítana neki valamit, ő pedig, mint a szivacs szívja magába mások bölcsességét, hiszen épp egy vákuumban van, ahol bármilyen fogódzót meg kell ragadni. Ott van tehát a fekete színészkolléga, Ezekiel, akivel az öltözőjén osztozik; a nagydarab Sam, aki profi sportkarriert cserélt le a színpadra; a Királyt alakító vén színházi róla; Falstaff szerepében az előadás szupersztárja; a feleségét játszó csábító színésznő, aki nem ereszti ki a karmai közül; és az előadás mindentudó, erőszakos rendezője, J.C., akinek mindig van egy lényeglátó, kegyetlenül igaz mondata.

És mindezek mögött még ott van a színház atyaúristene, Shakespeare is, meg az ő egész világmindenséget leíró szavai.

William ugyan először játszik a Broadway-n, de a színészetben annyira önazonos, hogy számára ez az egyetlen otthon most a világon: elmerülni egy másik ember karakterében és sorsában. Itt minden fájdalmát, szenvedését és dühét kitombolhatja, és végre férfinak érezheti magát. A színpadon csak egy aggodalma van: hogy bírja a terhelést a hangja, mert azt nem kíméli. De azért benne van a történetben minden színész állandó önmarcangolása is, hogy elég jó-e, amit csinál, és lehet-e mindennap, minden egyes alkalommal maximális teljesítményt nyújtani. Bele lehet-e halni minden nap a játékba? 

William magába fordult, útkereső története mellett ugyanakkor megjelenik egy sor klasszikus színházi helyzet is: a féltékenység, a partnerek egymásba gabalyodása (ami sokszor csak arra a próbaidőszakra szól), a színre lépés előtti pillanatok vérfagyasztó feszültsége, egymás teljesítményének folyamatos méregetése, összehasonlítgatása, szerencsétlen színpadi balesetek (amik olykor mégis jót tesznek az alakításnak), az egészség kockáztatása, a kosztümök és kellékek mágikus jelentősége, a pótolhatóság-pótolhatatlanság dilemmája, a sztárstátusz ambivalenciája, az elismerésre áhítozás és a kritikával szembeni elutasító-vágyakozó viszony. Csupa olyan mozzanat, amit a színházban vagy annak közelében dolgozó emberek élvezettel ismernek majd fel, mert univerzálisak – és Hawke úgy írja meg őket, hogy az ember könnyezik a gyönyörűségtől.

Színházi emberek számára nem tudok olyan olvasmányt, ami ennél hűbben és igazabbul tükrözné vissza az világukat.

Gábor Miklós próbálkozott hasonlóval, de az az igazság, hogy Ethan Hawke-nak talán még nála is jobban megy, mert még feszesebben és kerekebben tudja keretbe foglalni a közös tapasztalatokat. 

Van egy olyan érzésem, hogy a könyv egy részét éppen akkor írhatta (vagy közvetlenül azután), amikor maga is ugyanezt élte meg az életében. Ugyan ő 2003-ban játszotta Hővér szerepét a IV. Henrikben (Jack O’Brian rendezésében), és messze nem ez volt az első Broadway-alakítása (még csak nem is az első Shakespeare-szerepe, hiszen korábban Hamletet is játszott, igaz, modernizált változatban – később meg Macbethet), valamint papíron csak 2004-ben vált el Uma Thurmantől, de azért feltűnően sok az egyezés, és könnyű utánanézni az eredeti szereplőknek, sőt még a könyvben emlegetett kritikának is. (Falstaffot egyébként Kevin Kline játszotta, Lady Percy-t pedig Audra McDonald. És Hawke tényleg ijesztően gebe a korabeli felvételeken.)

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Valószínűleg mostanáig fiókban kellett tartania a szöveget, éppen ezért, mert túl közel volt a valósághoz, és sokakat megbánthatott volna. Mostanra viszont már olyan emberi és színészi tapasztalatokat sűrít, amiken csak egyszerűen átsüt a hitelesség, és bárkivel, bármikor megtörténhetnek.

Mindamellett, hogy milyen nagy kérdéseket feszeget (az élet igazán fundamentális dilemmáit), olyan szórakoztató, hogy alig lehet letenni.

Tipikusan az a könyv, amit csak azért rak félre az ember minden nap, hogy még tovább tartson, aztán már erőszakkal lassít a tempón, hátha akkor sosem ér véget. De ez sajnos elkerülhetetlen… Ám végül olyan szépen, metaforikusan, annyi gondolattal a puttonyunkban zárjuk, hogy Williammel együtt mi is hinni kezdünk a holnapban, amit ugyan senki nem taposott ki előttünk, de éppen ezért tiszta lappal indulhat.

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/Grant Lamos IV/Getty Images for the 2015 Tribeca Film Festival