–

Utólagos eredettörténet

A kisbabás időszak elteltével azért már nem látogattam annyit a Kisrigók blogot, mert közben velem is zajlott az élet, de néha elővettem újra, így jutottam el a meséhez, amit a szerző, Viki írt a gyerekeinek, a gyerekeiről, elemelve a fájdalmas valóságtól az életük első éveit, azt az időszakot, amikor még nem velük éltek. A blogon eleinte kevésbé volt meseszerű a tartalom –

a gyerekvédelem hiányosságai, ennek a három gyereknek a nagyon nehéz első pár éve, és a családdá válás nehézségeinek csupa kisbetűvel leírt története nagyon magával ragadó volt, és időnként kontextusba helyezte az ember saját problémáit.

Viki a blogon is elmesélte, hogy azért vág bele a Kisrigók mese megírásába, mert úgy érzi, a rendszerben megtépázott gyerekeknek jár egy új, egy jobb „eredettörténet”. Akkor még egyáltalán nem értettem, hogy ez miért olyan fontos – alig beszélő, pici gyerekeim voltak. Azóta viszont tökéletesen megérintett, mivel az elmúlt években 234 359 384 alkalommal meséltem a saját gyerekeimnek arról, hogy ők mikor mit csináltak „kiskorukban”, hogyan vártuk őket, hogyan születtek, és mi minden történt velük, amire nem vagy nem pontosan emlékeznek. Mert ha belegondolunk, mi magunk is fotók és a szüleink történetei alapján mozaikokból raktuk össze a saját gyerekkorunk szerintünk valós verzióját, ami valamennyire nyilván torzít.

A mesébe azért kell egy kis varázslat is

A blog nagyon-nagyon sokat tanít szülőségről, emberekről, gyerekekről, arról, hogy mindenről szabad és mindenről kell beszélni, minden kérdést fel kell tenni. Szerintem minden szülőnek – akárhogy lett az – el kellene olvasnia. Akkor is, ha neki nem az a története, hogy beszélnie kell a gyerekével a cigánykérdésről, és nem az útlevéligénylés anyja neve rovata a szülésélménye, és nincsenek olyan dilemmái, hogy a gyerekei eleinte nem akarják megbántani (bár ilyet az enyémek is csináltak, de bőven a kamaszkoruk előtt elmúlt). Szóval nagyon ajánlom a blogot, mert a szülőség kérdései és tabui úgy is nagyon hasonlók, hogy az indulás nagyon más.

De a mese még ennél is több. A mese varázslat, és nemcsak azért, mert egy porszívó és egy hajszárító segítségével beszélgetnek a testvérek egymással, meg van benne beszélő galamb és varázsborsó-főzelék, hanem azért, mert úgy beszél az örökbefogadásról, a gyerekotthonokról és a nevelőszülőkről, hogy a gyerekeknek érthető, a felnőtteknek meg szívfacsaró. 

A mese alapján készült színházi előadás tele van nyomasztó pillanatokkal, mert az élet sokszor nyomasztó, 

ha nem így, mint Szaszkának, Csabónak és Giginek, akkor másképp. De 

az előadásban (az élettel ellentétben) mindig érkezik egy vicces feloldás, 

lehet nevetni Kukrún (aki a személyes kedvencem), a Macskatanítónőn, Csabó világlátásán, a távirányítós mentőautón… Sok mindent bele lehet látni abba, ahogy a bábgyerekek fordulatosan, lassan (néha túl lassan) eljutnak a hús-vér ember szülőkhöz, valahogy reménykedve, hogy ezek a dolgok, bármilyen mesések is, csak a bábgyerekkel esnek meg, igaziakkal sosem. Vannak benne olyan pillanatok, amikor a nézőtéren ülő gyerekek bekiabálnak a színpadra, mert segíteni akarnak a bábgyerekeken. De aztán ez is feloldódik, és a bábgyerekeken végre segít a rendszer (mondjuk), és hazatalálnak. És akkor még a gyerekek is meghatódnak picit, figyeltem őket. De ahhoz nem eléggé, hogy ne lepődjenek meg a taps alatt is a könnyeit törölgető felnőttön (lásd cím).

Vannak kérdések, amikre nincs jó válasz

Bár én tényleg szuperlaza vagyok a tartalomfogyasztásban (a gyerekeim látták az első három Harry Potter-filmet… igazából az első négyet, de a negyedik már szerintem is necces volt, és amúgy mindegyiket olvasás után), ez az előadás nem véletlenül hat éven felülieknek ajánlott. Tényleg kell ennyi idősnek lenni ahhoz, hogy fel tudják tenni a megfelelő kérdéseket, és meg tudjuk adni rájuk a megfelelő válaszokat családokról, születésről, nehéz élethelyzetekről és döntésekről. És ha elmentek erre az előadásra (amit nagyon ajánlok) vagy a Jézuska, Mikulás, angyalok meghozzák ezt a könyvet (amit szintén ajánlok), akkor készüljetek fel arra, hogy ezekről a dolgokról beszélgetni kell. Mert a témák csodálatosan és tényleg érthetően fel vannak dobva, de érvényesíteni ezt a találatot csak utóbeszélgetéssel lehet.

Az előadáson részt vett több iskolás csoport is – remélem, ők is megbeszélték utána az élményeket. Mert a gyerekeknek nem az örökbefogadás a nagy dolog ebben – azon a legtöbben viszonylag hamar túllendülnek –, hanem az, hogy van egy ember, akinek az a munkája, hogy vigyázzon egy kisgyerekre, és nemhogy nem vigyáz rá jól, de egyenesen bántja is. Ez mélyebb nyomot hagy bennük. A nagyobb lányom azt mondta erről (csak hogy visszakanyarodjak kicsit a Harry Potterhez): 

„Azt hittem, hogy olyat, mint Petunia néni meg Vernon bácsi, csak kitalálni lehet, de mondtad előtte, hogy ez egy igaz történetből készült. Akkor tényleg vannak ilyen emberek? 

De miért? És miért adnak nekik gyerekeket? Ennél még az intézet is jobb, ahol Csabó volt!” Hát igen. Vannak kérdések, amikre kicsit hosszabb és bonyolultabb a válasz. De éppen ezért jó, hogy újabb és újabb generációk teszik fel őket. 

Tóth Flóra

Képek: Éltető Anna