Örüljetek, ha megállom, hogy ne egy káromkodással kezdjem – minden önuralmamra szükségem van hozzá. (Szerencsére régóta pallérozom.) Pedig de jól is esne először is elküldeni Malkovichot a p.ba. Frusztrált vagyok, igen, a végletekig, de minden okom megvan rá. Elmondom, hogy történt – rém banális eset.

Nagyjából két hónapja jegyet vettem John Malkovich vendégjátékára, nem olcsón. (Ötszámjegyű összeg). Mellesleg ajándékba is vettem egy jegyet a legjobb barátnőmnek a szülinapja alkalmából, gondoltam, „hú, de emlékezetes ünneplés lesz”. Malkovich pár éve már járt Magyarországon, a Vígszínházban lépett fel, és aki ott volt, mind áradozott róla. Én kimaradtam belőle, most nem fogok – ujjongtam magamban.

Nyilván ennek tudható be, hogy nem is nagyon néztem meg, mit ad elő. Egy argentin író novelláját, nagyzenekari kísérettel. Nem gondoltam bele mélyebben.

Malkovich lesz az, – hát, nem mindegy? Felőlem felmondhat egy étlapot is.

Repesve vártam a nagy napot, amikor élőben láthatom minden idők egyik legjobb filmszínészét, aki híres a színházi munkáiról is. Alapítója a chicagói Steppenwolf Theatre-nek, és Dustin Hoffmannal játszott Az ügynök halálában. A filmjeit nem sorolom, úgyis emlékeztek (remélem), ha másra nem is, a Veszedelmes viszonyok felejthetetlen Valmont-jára. Egy állandóan kísérletező művészről van szó, aki az utóbbi pár évben divattervezőnek is felcsapott.

Az a fotókiállítás is csak a tehetségét és a sokoldalúságát bizonyítja, amit a Műcsarnokban lehet látni, és amin Sandro Miller fotóssal a világ legismertebb portréit idézték meg – mindegyiket Malkovich arcával. Az előadás előtti nap el is látogatott oda, és tárlatvezetést tartott a maroknyi szerencsésnek, aki tudott róla. Én erről is lemaradtam – dohogtam. Másodszor szalasztom el. De harmadszor ott leszek!

Hahaha! Ott is voltam. De minek? Az első felvonásban meg sem jelent.

Képzeljétek el azt a nagyjából másfélezer balekot, aki ott ült a Kongresszusi Központ nézőterén, és várta, hogy csoda történjen vele, ehelyett egy közepes színvonalú magyar szimfonikus zenekar, az Óbudai Danubia hakniját hallgatta. Lement az első két darab, oké, bemelegítés. De nem akart véget érni. Még mindig csak ők játszottak, és a háttérben már vetítettek is, majd tangótáncosokkal kábítottak, ha mégis unatkoztunk (nem sikerült megakadályozni). Szünetben lecsekkoltuk: megmondták előre. A műsor részletes ismertetőjében ott állt feketén-fehéren, hogy az első felvonásban Malkovich színpadra sem lép. Én voltam a hülye.

De akkor még reménykedtünk, hogy a másodikban majd mindenért kárpótolnak. Végre meg is jelent Malkovich, egyszerű sötét nadrágban és fekete ingben, kopaszon, fehér kecskeszakállal. Valóban előadott egy novellát, pontosabban egy novella egy részletét (!), amit Ernesto Sabato írt On Heroes and Tombs (Hősökről és sírokról) címmel. Közben a zenekar Alfred Schnittke XX. századi német-orosz zeneszerző művét játszotta egy csodálatos zongoraművésszel, Anastasya Terenkovával.

Az egész legalább húsz percig tartott. Kezdett valami megszületni a színpadon, bár nem volt könnyű befogadni, mert elég bonyolult a szöveg, ezért is feliratozták. (Nem a szavakat kellett megérteni, hanem a gondolatokat.)

A húsz perc tíznek sem tűnt, épp csak elkezdtük megszokni Malkovich hangját és a zenekari szólamok játékát, és máris jött a meghajlás, elköszöntés. Malkovich vidáman és elégedetten, könnyed léptekkel kilibegett a színpadról. Ennyi volt, értitek?

Mert én nem értettem, nem akartam elhinni. Ezért jött Magyarországra. Ezzel turnézik szerte a világban. Ezt tudja ma nyújtani.

Egyetlen kibaszott novella egyetlen fejezetét. Aztán tipli, mindenki mehet a dolgára. Ő láthatóan boldog, kielégült, úgy érzi, megdolgozott a pénzéért. Nem fáradt el túlzottan, még előtte az este, juhéj! Nem szégyelli magát. Nem nyílt meg alatta a föld. A közönség – valószínűleg udvariasságból – füttyögött, és többször visszatapsolta, mintha lenne mit köszönni.

Mi meg a barátnőmmel ültünk a szülinapi esténken, és kínunkban röhögtünk, olyan rohadtul megalázva éreztük magunkat.

Mire körbenéztünk, mindenki felállt a székéből, és elhagyta a tett színhelyét.

Kint a fák bódító illata próbált vigasztalni. Sovány vigasz. Végül tartottunk egy nosztalgikus csajos estét otthon, a régi, felszabadult dőzsölés nélkül, de arról ábrándozva. Gumicukrot ma már nem töm az ember magába este tíz után. Meg előtte sem, sajnos. Közben kifestettem a körmöm. Az legalább hasznos időtöltés volt.    

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images