–

Azon gondolkodom, miért nem úgy tekintünk Robert Redfordra ma, ahogyan, mondjuk, Clint Eastwoodra – Hollywood élő legendájaként, akinek az új munkái legalább annyi figyelmet érdemelnek, mint a fiatal filmesekéi? Miért van, hogy vele kapcsolatban nem tudtunk túllépni a hősszerelmes imidzsen, és a ’60-as, ’70-es, ’80-as években forgatott filmjein, amik klasszikussá váltak? Miért, hogy kilenc saját film és két Oscar-jelölés sem avatta rendezővé a szélesebb közönség szemében, az meg, hogy megalapította Észak-Amerika legrangosabb filmfesztiválját, a Sundance-t, végképp csak egy szűk, filmrajongó közönség számára jelent valamit?

Nem tudom a választ, de az az érzésem, hogy nem Robert Redfordon múlott.

Ő folyamatosan dolgozott és alkotott az elmúlt években is, és – Eastwoodhoz hasonlóan – elkötelezett bizonyos értékek mellett.

Az alábbi három példa, amit megtaláltok a Netflixen, igazolja, hogy most is van mit adnia a világnak.

1.

Minden odavan (All is lost)

Idős, de jó erőben lévő férfi ringatózik a tengeren a vitorlásán, amikor egyszer csak ömleni kezd a víz a kajütbe. Vége a gondtalan hajókázásnak, azonnal cselekedni kell. Meg kell nézni, mi a gond (a hajó egy hatalmas konténernek ütközött, ami felhasította az oldalát), és azonnal helyrehozni a kárt. A férfi szerencsére gyakorlott vitorlázónak tűnik: tudja, mi a dolga, hová nyúljon a megoldásért. Rutinos mozdulatai és magabiztossága minket is megnyugtat. Tévesen. A bajok ugyanis csak itt kezdődnek ebben a filmben, hogy aztán mindig egymásra licitáljanak. 

Robert Redford 76 évesen forgatta a Minden odavant, ami önmagában hihetetlen teljesítmény, mert elképesztő fizikai megpróbáltatás lehetett számára. A hatáshoz azonban rengeteget hozzátesz, hogy nem egy életerős fiatalembert látunk küzdeni az elemekkel (mint például Tom Hankset a Számkivetettben), hanem valakit, akinek már leépülőben van az izomzata. Ezzel párhuzamosan persze a tapasztalata, tudása is nagyobb, de vannak helyzetek – különösen a nyílt tengeren – ahol mégiscsak az erő dönt a túlélésben.

Ebben a filmben a természet adja a pofonokat egy idős embernek, és annak nincs is más választása, mint mindegyikből felállni, mert az életösztön ezt diktálja. (Lehetne akár Az öreg halász és a tenger parafrázisa is…)

Robert Redford egyik legnagyobb filmje ez, akármilyen kevesen ismerik

(érthetetlen módon, pedig Cannes-ban volt a premierje). Olyan szuggesztíven vívja a csatáit teljes némaságban (hiszen szólni nincs kihez), hogy ezzel az egész emberiséget, pontosabban magát Az Embert szimbolizálja, míg a tenger Az Élet csapásait.

Mindannyiunk életében vannak időszakok, amikor a határainkat alaposan próbára teszik, és ahhoz, hogy legyűrjük az akadályokat, sok mindent fel kell adnunk.

A filmbéli férfinak is szép fokozatosan le kell mondania minden eszközről, ami a birtokában volt, amire támaszkodhatott, és el kell jutnia oda, hogy átadja magát a sors (vagy nevezzük bárhogyan) akaratának, mert nem maradt semmije. 

J. C. Chandor hatalmas feladatot, és egyben csodálatos ajándékot adott Robert Redfordnak, amikor rábízta a filmje főszerepét – és nekünk, nézőknek is, mert nem könnyű kaland végigkövetni ezt a történetet, de aztán azzal az érzéssel állhatsz fel belőle, hogy megtanított a végsőkig küzdeni.

2.

The Discovery

Ez a film is a legfontosabb egzisztenciális kérdéseket feszegeti, de Robert Redford szerepe jóval kisebb benne – viszont annál különlegesebb. Egy olyan tudóst alakít, aki feltalálja a szerkezetet, amivel bizonyítani lehet, hogy a halál után az agyunk egy része tovább működik, és leválik az immár élettelen testről – vagyis egyfajta tudományos bizonyítékot talált a túlvilág létezésére. A film kiindulóhelyzete az, hogy ez a felfedezés – mely pillanatok alatt végig söpör a világon – arra készteti az embereket, hogy öngyilkosságot kövessenek el, abban a biztos tudatban, hogy valami sokkal szebb és jobb vár rájuk utána.

A tudós, akit Redford játszik, nem vállalja ezért a felelősséget, viszont önkéntesekkel (és két fiával) tovább kutat a rejtély után, hogy mi is pontosan az a film, amit az agy abban a pillanatban lejátszik, amikor „kirepül belőlünk a lélek”.

Önmagát is feláldozza a kísérletben, és persze az emberi kapcsolatait is, ahogy egy igazi megszállott teszi.

A többit nem árulom el, nézzétek meg – még akkor is, ha nem ez lett Redford pályájának legcsillogóbb gyöngyszeme. 

3.

Milyen hosszú az éjszaka (Our Souls at Night)

Nem vicc, ötven évvel a Mezítláb a parkban után Jane Fonda és Robert Redford újra romantikus filmet forgatott, és milyen jól tette. Először is, mindjárt az első pár percben bebizonyítják, hogy ők tényleg nem átlagemberek. Átlagembereket alakítanak ugyan egy poros kisvárosban, de c’mon, mindketten inkább úgy néznek ki, mint az olimposzi istenek kicsit éltesebb korukban, akik egyszer csak rájönnek, hogy még nem lehet őket leírni, mert adnának maguknak egy utolsó esélyt a boldogságra.   

És hogy ez hogy megy? Hát úgy, ha az ember tesz érte. Ebben a történetben a nő, Addie az, aki megteszi az első lépést, Louis, a szomszédja pedig igent mond rá, és elindulnak egy közös úton, bár eleinte semmi közük egymáshoz.

A két özvegy megállapodik abban, hogy időnként egymás mellett fognak aludni az ágyban, mert éjszaka viselik legnehezebben a magányt.

Eleinte nincs mit mondaniuk egymásnak. Aztán rákényszerülnek arra, hogy felvállalják ezt a képtelen kalandot. Aztán kénytelenek bevonódni egymás családi életébe, gondjaiba, és kiderül, hogy még támaszt is jelenthetnek egymásnak. Végül meg kell küzdeniük a környezetük ellenállásával.

A „Milyen hosszú az éjszaka” az a fajta film, aminek a végkimenetele az első perctől fogva nem kérdéses, és addig sincs benne az égvilágon semmi meglepő, csak egyszerűen bámulatos a két főszereplője, és értelmesek-érzékenyek a párbeszédei, így örömmel tartunk velük.

Iszonyatosan fontos látnunk bármely életkorban, hogy mindig van lehetőség megújulni és újrakezdeni, csak az a kérdés, hogy az ember nyitott-e arra, hogy észrevegye a lehetőséget, és van-e benne bátorság arra, hogy belevágjon egy ismeretlen kalandba. Jane Fondából és Robert Redfordból ugyan csak egy van, de becsüljük meg őket, és lessük el tőlük, amit csak lehet, amíg itt vannak, és fáradhatatlan vitalitással tanítanak bennünket élni.   

Gyárfás Dorka