Jane Fonda: A jó kislányoknak nincsenek ambícióik – 10 kedvenc gondolatunk Hollywood legbátrabb asszonyától

–

Mindig is lenyűgözött ez a nő, még akkor is, ha itt-ott kevésbé értettem vele egyet. Egészen egyedülálló az a spiritusz és bátorság, amivel beleveti magát a vitás ügyekbe, nem törődve azzal, hogy a PR-osok és a publicistek által a nagy stúdiók elvárásai szerint irányított hollywoodi farkasvilágban mit fognak szólni az épp aktuális véleményéhez, választásához, a hangosan is kimondott mondataihoz, meg úgy egyáltalán: hozzá, úgy, ahogy van. De persze, nyilván neki sem ment azonnal ez a fene nagy önazonosság. 

Az utóbbi években nagyon sok mindent olvastam, láttam tőle és róla. A következőkben ezeket az élményeket gyúrtam össze és rendeztem tíz eredeti Jane Fonda-gondolat köré. Egyáltalán nem titkon azt remélem, hogy a végére összeáll a kép, és ti is ugyanannyira fogtok rajongani ezért az egyedülálló nőért, mint én. És nemcsak a fényes, hanem az árnyékos oldaláért is.

1.

„Egy nemzeti emlékmű árnyékában nőttem föl. Masszív, amerikai értékekkel körülvéve: becsület, minőség, igazságosság. Állj ki a gyengébbekért. Apám a filmjeiben el tudta mondani azt, amit szemtől szembe, szavakkal sosem. Az emberek abban az Amerikában akartak hinni, amelynek ő volt az arca. Én pedig Henry Fonda lánya voltam, ami persze azzal járt, hogy udvarias vagyok, és kedves. A lány a szomszédból. Mindaz, aminek nem éreztem magam legbelül.” 

Jane Fonda gyerekkora kívülről, felszínesen szemlélve egészen kiváltságos volt. Ő volt a sikeres, mindenki által imádott színész apa és a csodaszép, előkelő anya nagyobbik gyermeke. Jómódban éltek, a családot rajongás övezte. Henry Fonda még „az év híres apukája” címet is megkapta egyszer, amiért olyan hitelesen alakította a boldog családfő szerepét.

A valóság azonban nem csodálatos volt, hanem mérgező.

Az Oscar-díjas apa, akit olyan filmek emeltek a legendák körébe, mint a Volt egyszer egy vadnyugat vagy a Tizenkét dühös ember, igazi hollywoodi nárcisz volt. Egy a munkában érzékeny, megnyerő művész, aki csak magával foglalkozott, a körülötte élők életében nem volt jelen, a szeretetét képtelen volt kimutatni.

Jane és az öccse, Peter Fonda Henry második házasságából született (összesen ötször nősült). Jane 12 éves volt, amikor az édesanyja öngyilkos lett. Ezután nemsokkal apja bentlakásos iskolába küldte, és újranősült. Jane pedig egy magazinból tudta meg, hogy az anyukáját nem valamilyen titokzatos betegség vitte el, hanem egy otthonról becsempészett borotvával felvágta az ereit a pszichiátrián, ahol kezelték.

2. 

„A szülőknek az volna a dolguk, hogy a gyereket visszaadják önmagának, sok-sok szeretettel felvértezve. De ha a saját narcizmusuk miatt szigetelőszalaggal van leragasztva a szájuk, akkor a gyereknek később kínkeserves lesz megtalálni a ki nem mondott szeretetet.”

Jane abban a hitben nőtt föl, hogy nem szeretik, mert  – hiába próbál megfelelni és jó kislány lenni – nem érdemes rá. Gyerekként elsősorban az apja szeretetéért harcolt, anyjával távolságtartó volt, furcsának, gyengének tartotta, nem értették meg egymást. Ahogy a nyolcvanadik születésnapja alkalmából készült HBO-dokumentumfilmben mondta: „Apám volt az erő, a siker. Én pedig a nyerő csapatba akartam tartozni. A férfihoz.” Csaknem fél évszázaddal később, egy családfakutatás során döbbent rá az igazságra: arra, hogy nem ő az oka a szeretetlenségnek. Anyukájának súlyos bipoláris személyiségzavara volt, amit elhallgattak a gyerekek elől. Az apai nagyszülők közül pedig volt, akit gyerekkorában szexuálisan zaklattak, és az élmény hatása generációkon át gyűrűzött a családban; saját szülőségükbe továbbvitték a szeretethiányt, így már Jane apja is sérült lélekkel érkezett a házasságába – és az apaságába. 

Jane-ben nagyjából hatvanéves korára kerültek helyükre a toxikus családi viszonyok, akkor értette meg az okokat és okozatokat, és lett képes megbocsátani a szüleinek… és saját magának. 

3.

„Azt hittem, a bulimia csak az ókori rómaiakat érinti, meg a szobatársamat és engem. Ez a mi ügyünk. Az evészavarok hátterében gyakran az anyákat keresik a szakemberek. De nálam az apám miatt volt. Szégyellt engem, amiért nem úgy néztem ki, ahogy szerette volna. Kövérnek látott. Nem akart a közelemben lenni, zavarba ejtettem. Ezt másoktól tudom, akiknek elmondta. Azok a pillanatok, amikor hallottam, ahogy az apám megjegyzéseket tesz a testemre másoknak, örökre megsebezték az életemet. Az sem véletlen, hogy mindegyik feleségének szintén evészavarai voltak, az anyámat is beleértve.”

Az egyik legsúlyosabb sérülés, amit Henry Fonda a lányán ejtett, az egész életét végigkísérő testképzavar.

Jane Fondát a szobatársa ismertette meg az önhánytatás módszerével a bentlakásos lánygimnáziumban. A gyerekek akkoriban tanultak az ókori görögök és rómaiak hedonisztikus életmódjáról, amelynek része volt az is, hogy az oppulens lakomák után néhányan saját kézzel könnyítettek magukon. 

Írhatnám, hogy így kezdődött Jane evészavara… de nem így kezdődött. Hanem úgy, ahogy a fönti idézetből is kiderül: toxikus, megbélyegző, önbizalom-romboló mondatokkal egy olyan embertől, akinek támogatnia, elfogadnia és szeretnie kellett volna.

Jane testképzavarai és étkezési rendellenességei végül – rá nagyon jellemző módon szűntek meg. Évekig tartó lelki vizsgálatok és terápiák során fölfejtette ugyan a probléma gyökerét, de igazi áttörést a nyolcvanas évekig nem tudott elérni az önsanyargatás kapcsán. Akkoriban Tom Hayden emberi jogi aktivista, mozgalmár felesége volt. A közéleti aktivizmushoz a vietnámi háború kapcsán közel kerülő Jane Fonda Tom mellett hollywoodi sztárból politikai sztárrá vált, férj és feleség együtt járta az országot, és képviseltek meglehetősen hevesen olyan ügyeket, mint a feketék egyenjogúsága, a bennszülött amerikai polgárok megbecsülése vagy a háborús veteránok megfelelő rehabilitációja.

A turnékra magukkal vitték Jane első házasságából származó lányát, Vanessát és közös gyereküket, Troyt is. Amikor nem utaztak, akkor puritán módon éltek, mosógép, mosogatógép és egyéb, a fogyasztói társadalom adta kényelmi eszköz nélkül, egyfajta baráti kommunában. Jane, saját bevallása szerint, hosszú és fizikailag-pszichésen nagyon intenzív időszakokat csinált végig úgy, hogy egész nap mindössze egy főtt tojást és egy maréknyi spenótot evett, amit aztán egy Dexedrine nevű gyógyszerrel öblített le (ez gyakorlatilag a speed kábítószerhez hasonló ajzó hatást vált ki). 

A mozgalom anyagi forrásai az évtized elejére megcsappantak, annak ellenére, hogy Jane minden a filmjeivel keresett pénzt beleöntötte az ügyekbe. A házaspár valamilyen vállalkozásba akart kezdeni, és miután a kávézó és az autómosó ötletét elvetették, Jane-nek eszébe jutott, hogy mennyire szeret tornázni. Úgyhogy pár száz dollárból elkészítették a Jane Fonda’s Workout című videót.

Ami ezután történt, arra senki sem számított: az 1982-ben megjelent felvételből 17 millió példányt eladtak – máig ez a legnépszerűbb VHS-kazetta a világon –, Jane-ből egyik napról a másikra fitneszguru lett, azóta is nők tízmilliói követik az életmódját, a gyakorlatait, a diétáját.

Őmaga számára pedig elhozta végül a felismerést, hogy a teste igenis szerethető. Jane a  videó megjelenése után eldöntötte, hogy nem sanyargatja többé magát. És ezt a fogadalmát – állítólag – azóta is betartja.

4.

„Anyámat mindig áldozatnak láttam. Nő egyenlő áldozat. Nő vagyok, tehát meg fogok sérülni. Össze fognak törni. Anya öngyilkossága után megtanultam elrejteni minden érzésemet, felraktam a maszkot. Ez lett a működési módszerem.”

Jane Fondának otthon olyan hatékonyan sikerült magáévá tennie a jó kislányságot és a szülei párkapcsolatában tapasztalt mintákat, hogy mind a filmes világban, mind pedig első házasságában automatikusan magára öltötte az alárendelt szerepet. Huszonegy éves korára rászánta magát, hogy követi apját a szakmában, és villámgyorsan, már a színiiskolában kiderült, hogy örökölte is Henry rendkívüli tehetségét. Ráadásul szép volt, karcsú, szőke, és kiválóan csengett a neve. Hollywood tehát elhalmozta mindenféle naivaszereppel, Jane pedig, a jó kislány, szorgalmasan alakította egymás után a barátnőket, szeretőket, szempilla-rebegtető szépségeket. Nem volt kényelmes számára ez a skatulya, de befogta a száját, nem kérdőjelezett meg semmit, a maszk a helyén volt. Egy idő után azonban mégis kénytelen volt szembenézni azzal, hogy valami hiányzik; addig, amíg Hollywoodban marad, ő nem lesz más, mint Henry Fonda szép, szőke lánya.

Úgyhogy vett egy nagy levegőt, és elköltözött Párizsba, hogy szerencsét próbáljon a pezsgő francia művészfilmes világban. A szabadulás majdnem jól sikerült… ám Jane-t még nem eresztették az otthoni minták. Villámgyorsan egy igazi alfahím, az izgalmas és tehetséges filmrendező, Roger Vadim karjában találta magát, aki legendásan… hát, mondjuk így: nagy rajongója volt a női nemnek a filmvásznon és a magánéletben egyaránt. Házasságuk és munkakapcsolatuk gyümölcse például az a Barbarella című erotikus sci-fi, 1968-ból, amelynek már a főcímében anyaszült meztelenül vonaglik egy üveglapon – mint az HBO-dokumentumfilmből kiderül, nem kevés vodka jótékonyan bódító hatása alatt. 

„Eljöttem otthonról, hogy ne egy férfi határozza meg, aki vagyok. Erre most egy olyan férfi mellett kötöttem ki, aki maga abból él, hogy meghatározza a nőket. Itt tartottam. Arra volt szükségem, hogy egy férfi meghatározza, ki vagyok” – mesélte ezekről az időkről.

Házasságának Vadimmal végül – kis túlzással – a vietnámi háború vetett véget. Hazájától távol élve Jane-t különösen mélyen érintette az amerikai hadsereg „halálra ítélt” szerepvállalása a távol-keleti frontokon. Ezzel párhuzamosan összebarátkozott Simone Signoret francia színésznővel, aki az épp első gyermekével várandós amerikai Jane-t bevezette a közéleti kérdésekben aktív francia művésztársadalomba. A háború, a terhesség és a helyi aktivista színészek együttes hatására végül Jane úgy döntött, hazaköltözik, hogy az Egyesült Államokban képviselhesse az eszmét, amit megtalált magának. És amelytől azt remélte, hogy elhozza majd számára „az élet értelmét és a valódi egyéniségét”. Erre azonban még várnia kellett…

5.

„Nehéz úgy feministának lenni, hogy nem működik a házasságod. Egyik házasságom sem volt demokratikus, mert túlságosan meg akartam felelni nekik. Olyan nő akartam lenni, amilyet elképzeltek maguknak. Hogy szeressenek.”

Jane tehát hazatért Franciaországból, és készen állt arra, hogy megtalálja a saját hangját. Megkapta Sydney Pollack 1969-es rendezésében A lovakat lelövik, ugye? főszerepét, és olyat mutatott színészileg, amit addig sosem. Meg is érkezett érte az Oscar-jelölés. A fordulópontot Jane is érzékelte, a premier után szimbolikusan hajat vágatott és festetett, hogy a két évvel később már el is nyert aranyszobrot (az Alan J. Pakula rendezte Klute című, 1971-es filmért) már barnán, vagány frufrus frizurával vegye át. 

Jane Fonda a vásznon kilépett apja árnyékából. A magánéletben erre még harminc évet kellett várnia… egészen addig, amíg harmadik férjétől el nem vált. Vadim után ugyanis még kétszer választott – ahogy ő fogalmazott – „alfaférfit”.

Az aktivista mozgalomban a már említett Tom Haydent, majd utána Ted Turner médiamágnást. És mindig egy kicsit olyanná alakult, amilyenné a szerelmei szerették volna. Hayden mellett hippivé, Turner mellett montanai gazdaasszonnyá, aki férje kedvéért akár a filmezéssel is hajlandó felhagyni. (Akkor már kétszeres Oscar-díjasként. A másodikat a vietnámi veteránokról szóló Hazatérés című moziért kapta, 1979-ben.)

„Kétségbeesetten vágytam a rendszerre. Kétségbeesetten vágytam az irányításra. És ezért én hagyományosan a férfiakhoz fordultam…” – nyilatkozta pár éve, már feminista ikonként, a #metoo mozgalom egyik szószólójaként. Én pedig elmondhatatlanul hálás vagyok neki azért, ahogy beleáll abba a nyilvánvaló, de sokak által figyelmen kívül hagyott ténybe, hogy

az eszméink fluid dolgok, hogy a feminizmusunk egy állandóan fejlődő, változó nézőpontrendszer, amelyet senkinek nincs joga kisajátítani és kizárólagossá tenni. Az önreflexió pedig elengedhetetlen része egy érett személyiségnek.

6. 

„Amikor megérkezel a saját bőrödbe, szinte érzed, hogy önmagad leszel. Hogy végre teljesen te vagy legbelül. A dühöddel, a kedvességeddel, a véleményeiddel. Mindennel, amiből te összeállsz olyanná, amilyen vagy. A tökéletesre törekedni mérgező utazás. Muszáj, hogy megtanuljuk magunk előtt vállalni az árnyékunkat is. Nem az a kihívás, hogy tökéletes légy, hanem az, hogy teljes.”

Jane Fonda tíz nagyon szép évet töltött Ted Turnerrel. Egy újabb tehetséges, okos, izgalmas férfival, akihez remekül lehetett idomulni. Csakhogy mire ők ketten találkoztak, Jane már ötvenen fölül volt, majdnem túl a „második harmadon”, ami, saját bevallása szerint, az emberi lét legnehezebb húsz-harminc éve, tele önvizsgálattal, lelki munkával, fejlődéssel és szembenézéssel. És már nagyon máshol tartott, mint harminc évvel korábban.

Addigra rendbe tette magában az apjához fűződő viszonyát – egy nagyon szép gesztussal, és a nyilvánosság előtt. Megvásárolta Az aranytó (On the Golden Pond, 1981) című színházi dráma megfilmesítési jogait. A vásznon a férfi főszerepet, egy érzelmileg távolságtartó, cinikus és keserű apát Henry Fonda alakította, felnőtt, elidegenedett lányát pedig Jane. Az idős férfi és a középkorú nő között tapinthatóan igazi a feszültség. Jane beszámolója szerint fontos és felszabadító folyamat volt együtt játszani az apjával ebben a történetben. Ez volt Henry utolsó alakítása, amit a Filmakadémia Oscar-díjjal jutalmazott, a szobrot pedig Jane vette át és vitte el neki, mert betegsége miatt a színész már nem tudott ott lenni a díjátadón. Jane Fonda öntudatra ébredésének másik fontos lépése volt a már említett családfakutatás, amelynek során nemcsak az édesapjához, hanem az édesanyjához fűződő fájdalmai is feloldozást nyertek. 

Ekkorra Jane Fonda kényelmes jómódban élt a milliárdos Turner oldalán, annak montanai farmján. Napjaikat lovaglással, horgászással és kirándulással töltötték, és időről időre vendégül látták Ted öt és Jane három gyerekét (Vanessa és Troy mellé örökbe fogadott egy nehéz sorsú fekete lányt is). „Tíz csodálatos évet töltöttünk együtt – nyilatkozta Fonda –, de el kellett rejtenem a személyiségem egy nagyon fontos oldalát ahhoz, hogy elég jó legyek neki.” Ted nehezen viselte Jane aktivizmusát, nem szerette, hogy a felesége eleget tesz az ENSZ meghívásának, és elutazik konferenciákra beszédeket tartani a nők jogairól vagy épp a környezetvédelemről. A számonkérő üzenetek és az érzelmi nyomásgyakorlás hatására a harminc évvel korábbi Jane Fonda talán tovább idomult volna a szerelme elvárásaihoz. Az ezredfordulós Jane Fonda azonban más megoldást választott.

Szakított a férjével, és harmadszor is elvált. Barátságban, tiszteletben, szeretetben (a mai napig jóban vannak). 

Jane 2001-ben úgy döntött, hogy a tökéletes feleség helyett az autentikus embert választja. Hatvannégy évesen új életet kezdett. Megint. Visszatért Hollywoodba, de immár egyetlenegy ember határozta meg, hogy milyen szerepben: ő maga.

7. 

„Soha fel nem merült bennem, hogy érnék annyit, mint a férfi főszereplő kollégám. Hogy ugyanannyi fizetést kapjak. Én jó kislány voltam. A jó kislányok nem beszélnek a pénzről. A jó kislányoknak nincsenek ambícióik. Ma már rákérdezek és harcolok. Mert soha nem késő.”

Ha idáig eljutottál a történetben, akkor már nem fogsz meglepődni azon, hogy Jane Fondában miért nem merült föl évtizedekig, hogy számonkérje a rendezőkön, producereken és egyéb szakmai hatalmasságokon, hogy miért nem kezelik partnerként és becsülik meg ugyanannyira, mint férfi partnereit.

Az első igazán egyértelmű jelzés arra vonatkozóan, hogy Jane-t elkezdte csakugyan foglalkoztatni a női egyenjogúság kérdése, talán a Kilenctől ötig című film volt, Fonda frissen alapított produkciós cégének egyik első nagy projektje. A film az Amerika-szerte irodákban dolgozó nők százezreinek szeretett volna hangot adni, segíteni

kitörni a rózsaszín galléros gettóból, amelynek falait a nyílt és rejtett szexizmus, a rendszerszintű patriarchátus, az elhallgatáson alapuló vállalati kultúra tette ledönthetetlenné.

A fontos társadalmi kérdéseket felvető, de emellett szórakoztató és szívmelengető filmben Fondán kívül Dolly Parton és Lily Tomlin játssza a főszerepet. A több mint százmillió dolláros box office siker mellett a Kilenctől ötig egy fontos, életre szóló barátságot is hozott Jane Fondának, Lily Tomlin személyében. 

Kettejük támogató barátságának köszönhető az utóbbi évek (szerintem) egyik legjobb tévésorozata, a Netflixen látható Grace és Frankie is, amely forradalmasította a 70+-os korosztály televíziós reprezentációját. A történet ott kezdődik, hogy két asszonyt, Grace Hansont (Fonda) és Frankie Bergsteint (Tomlin) csúnyán összesorsol a sors, amikor kiderül, hogy férjeik egymásba szerettek, és évtizedes bujkálás után coming-outolnak egy közös, négyesben elköltött vacsorán. A továbbiakban Grace és Frankie próbál túlélni, élni, és egy idő után saját boldogságot találni, miközben csodálatos barátság, igazi sisterhood szövődik kettejük között. Ráadásul még saját vállalkozásba is kezdenek, miután találnak egy piaci rést; krónikus ízületi gyulladásban szenvedő idős nőknek gyártanak speciális vibrátort. A sorozatból eddig öt évad jelent meg, és még kettő jön, a hatodik szezon premierje január 15-én lesz. Ennyit a jó kislányságról.

8. 

„Örülök, hogy jól nézek ki. Volt plasztikai beavatkozásom, nem tagadom le. Egyrészt, gyűlölöm, hogy úgy éreztem, fizikailag meg kell változtatnom magam ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Bárcsak ne éreztem volna így. Imádom az idős arcokat. Imádom Vanessa Redgrave arcát. Bárcsak bátrabb lennék. Másrészt… én ilyen vagyok. Ez van.”

A Grace és Frankie második évadában van egy jelenet, amit sosem fogok elfelejteni. A Grace-t játszó Jane Fonda a pasija (Nick szerepében Peter Gallagher) szeme láttára lecsupaszítja az arcát, megmutatja, hogyan fest valójában egy hetvennyolc éves nő smink és póthaj nélkül, botra támaszkodva. Nem spoilerezem el, hogy mit reagál erre Nick, azt viszont hadd mondjam el, hogy szerintem Jane Fonda számára ez a jelenet elképesztően fontos lehetett. A legendásan jó bőrben lévő Fonda bizony a plasztikai beavatkozástól sem riadt vissza. Mielőtt még repülősóért kiáltanátok, és minden egyéb szakmai és emberi eredményét hiteltelenné nyilvánítanátok, szerintem álljunk meg itt egy szóra.

Adott egy nő, aki, mint az az eddigiekből is kiderült már, kemény harcokat vívott saját magával, a testképével, az önelfogadással, tulajdonképpen egész életében. Hosszú és keserves utat járt be, mire megtalálta a saját hangját, és sikerült maga középpontjába kerülnie. Mire megöregedett, eljutott odáig, hogy képes volt szembenézni azzal, amit szeret magában, és azzal is, amit nem. Mindezt pedig nem eltagadni, hanem nyíltan beleállni. Kimondani nemcsak az otthoni tükör magányában, csöndesen, hanem a kamerák előtt, hangosan is, hogy: igen, megcsináltattam az arcomat, mert nekem így tetszik. Nem vagyok rá büszke, nem örülök neki, hogy szükségem volt rá lelkileg, és nem állítom, hogy neked és neked is meg kell csináltatnod, ahogy azt sem, hogy egy ráncos arc nem lehet szép.

Ez vagyok én. Egészségesen, önállóan, önazonosan, és csak félig ráncosan. És? 

9. 

„Az életkor kevésbé a kronológiád kérdése, sokkal inkább a lelki beállítottságodé és hozzáállásodé. Húszévesen öreg voltam belül, nem láttam a jövőmet, sötét, szomorú személyiségem volt. Fogalmam sem volt, ki vagyok. Nagyon hosszú időbe telt, mire megtaláltam a saját narratívámat.”

Ott tartottunk, hogy: és? Hát igen, és. És valahol szerintem itt van a boldog öregkor záloga. A saját narratívában. Abban a csak és kizárólag rád jellemző oldatban, amelynek finom kikeveréséhez, a hozzávalók kiméregetéséhez, a pontos receptjéhez tapasztalni kell. Sérülni kell, hibázni kell, önvizsgálni kell, tanulni kell, bukni kell, felállni kell. Megint és megint. És ez még mindig nem elég. Kell hozzá az is, hogy ha megvan az oldatunk, akkor fel is hajtsuk, nap mint nap. Megtalálni az öröm és az önfegyelem megfelelő arányát.

Vállalni, hogy te ez az ember vagy, az árnyékoddal együtt. Vállalni, hogy nem szeret mindenki, sőt te sem feltétlenül szereted mindig magadat. Nem elveszni a megfelelések között. Nem felülni az elvárásvonatra.

A boldog öregkor záloga Jane Fonda zsebében van.

10. 

„Ott tartunk, hogy a vásárlás az identitásunk része lett. Rengeteg olyan dolgot veszünk, amire nincs szükségünk. Nekem már mindenem megvan. Semmi másra nincs szükségem. Páran úgy döntöttünk, hogy a mai tüntetésre pirosban jövünk, úgyhogy elmentem egy áruházba, és megvettem ezt a kabátot a leértékelésen. De ebből elég volt. Mostantól nem vásárolok több ruhát, azt fogom hordani, amim van.”

Jane Fondát a 2019 őszén zajló washingtoni klímatüntetéseken egymás után négyszer vitték el a rendőrök. A demonstráció résztvevőinek egy része nemhogy nem élt, de még a szülei sem születtek meg, amikor Jane már hasonló jelszavakat skandált a korabeli mozgalmakban.

Jane Fonda nem divataktivista, ő már a hatvanas–hetvenes években sem rémült meg a hatalomtól. Akár a Fehér Házzal is szembement, hogy elérje: fejezzék be a hiábavaló vietnámi háborút, hogy ne bombázzanak civil nőket és gyerekeket, hogy mentsék ki onnan a biztos pusztulásba küldött katonákat. Annak idején kikiáltották „Amerika legborzalmasabb nőszemélyének”, az életéről szóló dokumentumfilmben maga Nixon elnök ekézi őt, az 1971-es felvétel szerint a következő szavakkal:

„Mi a fene baja van Jane Fondának? Nagyon sajnálom Henry Fondát, annyira rendes ember. Jane Fonda remek színésznő. Nagyon csinos. De állandón rossz úton jár.”

Nixon elnök 1974-ben belebukott a Watergate-botrányba. Jane Fonda 2019-ben, 81 évesen az amerikai klímatüntetések motorja. És legutóbbi letartóztatása közben átvette a Brit Filmakadémia Stanley Kubrick-életműdíját. A vörös kabátban, amely az utolsó ruhadarab, amit megvásárolt. Evör.

Folks, @Janefonda accepted the Stanley Kubrick Britannia Award WHILE BEING ARRESTED. #Britannias pic.twitter.com/LDbZKTZWrs

– BAFTA Los Angeles (@BAFTALA) 2019. október 26.

Jól van, abbahagyom. Szerintem értitek. Jane Fonda a legnagyobb. Isten éltesse még sokáig!

D. Tóth Kriszta

Cikkemhez az HBO Jane Fonda öt felvonásban című dokumentumfilmje mellett EZT, EZT és EZT a cikket, valamint EZT a portrébeszélgetést használtam föl.

Kiemelt kép: Sylvain Lefevre/Getty Images