Gyötrelem, szépség és jégkék tekintetek – Megnéztük a Modigliani-kiállítást Bécsben

–

Modigliani szobrai és képei szépek, látványosak és könnyen felismerhetők. Ennek ellenére – vagy épp ezért – nem csupán a gyűjtők, de a műtárgyhamisítók kedvencei is: elég pár percet eltölteni az interneten, hogy legalább négy-öt olyan botrányról értesüljünk, amelyben Modiglianikról (olykor kis túlzással komplett kiállításokról!) derül ki, hogy nem valódiak.

A bécsi Albertina múzeumban januárig látogatható tárlat izgalmas megközelítéssel fut neki az olasz művész életművének: az oly jellegzetes karcsú arcok vonásainak nyomába ered. Modigliani persze már önmagában is garantált siker (Budapesten is az volt 2016-ban), így azonban rengeteg érdekességgel gazdagodhat, aki rászán néhány órát a grandiózus kiállításra. És még néhány Picassót is kap jutalmul – na jó, nem örökbe. Csak kiállítva.

Lopott szobrok, lopott anyagok

Modigliani 1884. július 12-én született Livornóban. Miután festészetet tanult Velencében és Firenzében, 1903-ban Carrarában szobrászképzésre járt. Ugyanebben az évben egy másik nagy művész, Pablo Picasso Spanyolországból Párizsba teszi át a székhelyét, mégpedig a Montmartre-on álló Bateu-Lavoir műterembe, ami később számos alkotó életének fontos pontja lesz. Modiglianié is.

Az olasz művész huszonkét éves korában, 1906-ban érkezik a francia fővárosba, ahol akkorra már jól ismerik a román szobrászzseni Brancusi műveit, a Matisse és Derain vezette Vadak szép kis felhajtást okoznak formabontó képeikkel – és csatlakozik a Picasso köré csoportosulókhoz.

Derain az, aki londoni kirándulása alkalmával a British Múzeumban először lát afrikai maszkokat kiállítva, és lelkesen számol be a felvillanyozó látványvilágról. Picasso a Louvre-ban ősi ibériai szobrokat tanulmányoz, Matisse és Derain pedig annyira belelkesül az afrikai maszkoktól, hogy vásárol is jó néhányat saját célra. 1907-től Modigliani rendszeres látogatója a párizsi Néprajzi Múzeumnak és a Musée Indochnois du Trocadérónak, társával, Anna Ahmatova orosz költővel pedig a Louvre egyiptomi részlegében bolyong hosszú órákon át.

Amint az az Albertina pazarul összeállított tárlatából kiviláglik, ezek a hatások együttesen alakították Modigliani egyedi stílusát, amelyre hatott még Brancusi sajátos ábrázolásmódja (több Brancusi-szobrot is láthatunk szerencsére, például a Pogány Margit festőről mintázottakat).

Csodálatos látni a kiállított ázsiai és afrikai maszkok vonásait Picasso és Modigliani képein, illetve szobrain, hogy milyen közel esik egymáshoz a nagyon ősi és a nagyon modern. Az egyiptomi alakok kicsavart, egydimenziós teste és Picasso kubizmusa, az ősi ibériai szobrok és az Avignoni kisasszonyok egyszerre hordoznak magukban valami végtelen letisztultságot és időtlenséget.

Ja, igen, hogy jön ide a lopás: nos, a művészek által felvásárolt és „megszerzett” afrikai szobrok a rossz nyelvek szerint nem mindig tisztességes úton kerültek a birtokukba – némelyiket enyves kezű alakok nemes egyszerűséggel a múzeumi raktárakból tulajdonították el…

Modigliani pedig szó szerint hozott anyagból dolgozott: párizsi építkezésekről „szerzett” alapanyagot a szobraihoz – jelentsen ez bármit. Egyesek szerint meglovasította a tömböket (gondolom, nem egyedül, hiszen sajnos a tbc miatt sosem volt jó egészségi állapotban).

Testi korlátok

Modigliani ugyanis gyerekkora óta beteges alkat volt, tulajdonképpen mindig is tisztában volt azzal, hogy nem lesz hosszú élete. A családi legendárium szerint a tífusztól hallucináló tizenkét éves kisfiúnak „látomása” volt arról, hogy nagy művész válik belőle, a család pedig ebbéli boldogságában, hogy az ifjú Amedeo túlélte a kegyetlen kórt, szabad utat engedett az alkotói vágyaknak.

Csakhogy Modiglianinak félúton újra kellett gondolnia a karrierjét: a századelőn ugyanis elterjedtté vált, hogy – ellentétben a korábbi iskolával, amikor a mester tervei alapján a tanítványok végzik a piszkos munkát – a szobrászok maguk munkálják meg az anyagot.

Ezt viszont a tbc-től legyengült Modigliani egyszerűen nem bírta, noha sokáig hadakozott a sorssal. Végül az impresszáriójaként működő műgyűjtő, Zborowszki győzte meg, hogy nyergeljen át végleg a festészetre – ezzel egyébként nyilván nem csupán Modigliani könnyebbülhetett meg, de ő maga is jól járt anyagilag.

Hiszen a festő elképesztő intenzitással vetette bele magát a munkába, naponta többtucatnyi rajzot, vázlatot, festményt készített, amelyek egy részét megsemmisítette, másik részét meg elhagyogatta…

Csukja be a szemét, biztos úr!

Az Albertinában még a vírushelyzet miatti korlátozások ellenére is érezhető, hogy hatalmas érdeklődés övezi a tárlatot.

Épp ezért nagyon nehéz elképzelni, hogy Modiglianinak csupán egyetlen önálló kiállítása volt életében. Ráadásul az is botrányba fulladt.

Zborowszki kieszközölte ugyanis, hogy a párizsi Rue Taitbout galériában kiállítsák Modigliani formabontónak tekinthető aktjait, ami jókora tömeget csődített a helyszínre. Ettől viszont nem volt elragadtatva szomszédos rendőrkapitányság, és a zord közeg bezáratta a tárlatot.

A hírverés persze nagyon is jót tett a képek árának – más kérdés, hogy Modigliani annyi pénzt vert el szenvedélybetegségeire (ne szépítsük: drogra meg alkoholra), hogy akármennyit keresett, mindig minden kifolyt a kezéből. (Én, mondjuk, nagyon morcos tudok lenni, amikor az önéletrajzírók azzal az ócska fordulattal élnek, hogy „minden pénzét elverte a nőkre” – hát persze, Amedeónak nyilván ingyen szervírozta a hasist a díler, és a mulatókban sem kellett fizetnie…)

Élőben nem jó fej

Modigliani egyáltalán nem volt olyan jó fej a nőkkel, ahogyan azt az ember érzékeny, a női testet egészen különleges szépségében ábrázoló festményei alapján gondolná.

Ma már (végre) simán mondjuk, hogy Modigliani bántalmazó volt, korábban mindezt cukormázzal leöntve, „viharos viszonyként” tálalták a művészettörténészek. (Igaz, a Modiglianiról szőtt legendák nagy részéért a műkereskedők tehetők felelőssé, akik igyekeztek minél bohémebbnek, extravagánsabbnak feltüntetni művészt, ezzel is vonzóbbá téve a festményeit.)

Beatrice Hastings brit író volt Modigliani életének egyik női főszereplője: kettejük viszonya (erről Hastings írásaiból is tudunk) elképesztő amplitúdókon belül mozgott. Az Albertinában több Hastings-portrét is kiállítottak, és remekül látszik rajtuk, hogy az aktuális hangulatának megfelelően Modigliani hol éteri szépséggel ruházta fel a nő arcképét, hol pedig már-már arrogáns arckifejezéssel ábrázolta.

Veszekedéseik gyakran fajultak tettlegességig, egy ízben például Modigliani kilökte az ablakon Hastingsot – szerencsére csak a földszintről, ez ugyanakkor vajmi kevés mentség… Az ablak egyébként tragikus szimbóluma is lehetne Modigliani szerelmi életének.

Élete utolsó éveiben a nála sokkal fiatalabb Jeanne Hébuterne volt Modigliani élettársa – és ha lehet, vele még durvábban bánt a festő, mint Hastingsszal. Előfordult, hogy a nyílt utcán verte meg a nőt, aki egyébként még kiskorú volt, amikor a krisztusi korban lévő Modigliani szemet vetett rá. 

Hébuterne épp Modigliani gyermekét várta (azt inkább ne feszegessük, hogy a festő csak kisebb huzavona után ismerte el sajátjaként első közös gyermeküket), amikor a festő 1920 januárjában teljesen szétcsapott állapotban kis híján kihűlt. A megfázásból nem tudott felépülni a művész, mindössze harminchat esztendős volt, amikor meggyötört teste feladta a küzdelmet a Charitében, azaz a párizsi szegénykórházban.

Jeanne Hébuterne két nappal később követte bántalmazóját a halálba: a várandós nő kivetette magát egy ötödik emeleti ablakon.

Üres, szomorú tekintetek

Hogy a Modigliani-portrék jellegzetes, metszően hideg kék szemei vajon azt a tragédiákkal és szomorúsággal övezett életutat festik-e elénk, amely az életrazi tények alapján kirajzolódik, azt talán sosem tudjuk meg teljes bizonyossággal.

Többféle elmélet létezik arra vonatkozóan, a meztelen modellek élénk, meleg tekintetéhez képest miért olyan üres, már-már ufószerű Modigliani „felöltözött” nőalakjainak szeme. Az egyik szerint azért, mert ezek a nők önmagukba befelé figyelnek, míg az aktmodellek a szemlélőre vetik tekintetüket.

Akárhogy is: Modigliani összetéveszthetetlen, nyúlánk, egyszerre ősi és modern nőalakjait nézni egészen különleges élmény, ez a kiállítás pedig sokkal, de sokkal közelebb viszi a látogatót mindahhoz az egyébként meglehetősen összetett gondolatisághoz, ami az ívek és a jégkék szempárok mögött rejlik.

Csepelyi Adrienn

A képek a szerző tulajdonában vannak