„Sokan azt gondolták, ha ellenem vannak, azzal Picassónak imponálnak” – Elhunyt Francoise Gilot
A művész, akinek karrierje túlmutatott Picassóval való kapcsolatán
Június 6-án, 101 éves korában elhunyt Francoise Gilot, a fáradhatatlan művész, akinek munkássága több mint nyolcvan évet ölelt fel, és ellenállt az egyszerű kategorizálásnak – meg az olyan törekvéseknek, amelyekkel arra akartak ráerősíteni, hogy csupán egy fejezet volt egykori szeretője, Pablo Picasso történetében. Halálának hírét lánya, Aurelia Engel erősítette meg a The New York Timesnak, aki elmondta, hogy Gilot az utóbbi időben tüdő- és szívproblémákkal küzdött. Mózes Zsófi írása.
–
Francoise Gilot 1921. november 26-án született Párizs külvárosában, filozófiát és jogot tanult, majd a művészetnek szentelte életét. Karrierjének korai évei egybeestek a második világháborúval és Párizs náci megszállásával: első kiállítására 1943-ban Madeleine Decre kereskedő galériájában került sor, és találkozott a nála negyven évvel idősebb Picassóval. Az ezt követő tízéves kapcsolatukról 1964-ben Carlton Lake újságíróval írt közösen könyvet, amely az Életem Picassóval címet kapta.
A világhírű spanyol művész kitartóan, ám sikertelenül próbálta megakadályozni a kapcsolatukról szóló memoár megjelenését. Az ugyanis olyannyira feldühítette őt, hogy végleg megszakította a kapcsolatot Gilot-val és két gyermekükkel, annak érdekében pedig, hogy ne mutassák be a nő munkáit, nyomást gyakorolt a galériákra – mindhiába.
„Vannak, akik szeretnek téged. Mások pedig nem”
– mondta Gilot a The New York Times-nak adott 2019-es interjújában. – „De nem fogod magad mások elképzelése szerint alakítani, legyenek azok akár negatívak, akár pozitívak, érted? Hűnek kell lenned önmagadhoz és az igazságodhoz. Ez az egyetlen, ami fontos.”
A kapcsolatok és a stílusok is váltották egymást
Két közös gyermekük – Claude és Paloma Picasso – születése után az 1950-es évek közepén Gilot kapcsolata Picassóval véget ért, és férjhez ment Luc Simon festőművészhez. A párnak egy gyermeke született, Aurelia Engel. A következő években Gilot műveit a párizsi Galerie Louise Leiris-ben lehetett látni, munkásságát pedig a korábbi kubista stílus után egyre inkább erős geometriai minták és élénk színek jellemezték.
A következő évtizedben a memoárja által okozott felháborodás ellenére Gilot-nak számtalan kiállítása volt Európa-szerte és az Egyesült Államokban, férjével való kapcsolata azonban megromlott, és végül 1962-ben elváltak.
1970-ben Gilot feleségül ment második és egyben utolsó férjéhez, Jonas Salk virológus kutatóhoz, aki kifejlesztette a gyermekbénulás elleni vakcinát.
Még ugyanebben az évben Gilot megrendezte első önálló múzeumi kiállítását, a festészet mellett pedig grafikái és versei is születtek. 1972-ben adta ki első, Sur la Pierre (A kövön) című, grafikákat és verseket tartalmazó művészkönyvét.
Gilot az 1980-as évek elején New Yorkba költözött, miközben kiállításai sorra járták az Egyesült Államokat és Európát. 2000-ben megjelent monográfiája, amely egészen 1940-ig visszamenőleg mutatja be munkásságát. Pályafutásának utolsó évtizedeiben pedig festményei egyre inkább absztrakttá váltak.
„Úgy hiszem, helyesen cselekedtem”
2012-ben Gilot képeit először állították ki Picasso festményei mellett: a tárlat a kapcsolatuk alatt készült művekre összpontosított, és részben Gilot és a Picasso életrajzírója, John Richardson közreműködésével jött létre – aki korábbi kritikájában elítélte a nő memoárját. „Soha nem találkozott velem, és csupán a hallottak alapján ítélt meg engem” – mondta Gilot a Richardsonhoz fűződő viszonyáról egy 2019-es interjúban. – „Aztán, amikor mégis találkoztunk, nagyon jó barátok lettünk. Mit is mondhatnék?
Sokan azt gondolták, hogy ha ellenem vannak, azzal Picassónak imponálnak.”
Annak ellenére, hogy élete második felét az Egyesült Államokban töltötte, Franciaországban több nemzeti kitüntetést kapott: 1978-ban a francia kulturális miniszter a Művészeti és Irodalmi Rend tisztjévé avatta, tizennyolc évvel később Jacques Chirac francia elnök a Nemzeti Érdemrenddel díjazta, Nicolas Sarkozy elnök pedig 2009-ben a Francia Becsületrend tisztjévé avatta.
„Amit igazán megtanultam pályafutásom kezdetén, hogy soha többé ne tartozzak csoporthoz, mert egy csoportban mindig vannak, akik vezető szerepet játszanak, és mindig azt akarják, hogy a többiek alkalmazkodjanak. Én pedig nonkonformista vagyok.
Csak saját magamnak és a mély vágyaknak akarok megfelelni, amelyek művészként motiválnak, és egyáltalán nem érdekel, hogy a többiek ezt az utat járják-e, vagy sem. Végső soron, ha jól éltem a művészi életemet, akkor a munkám az egyetlen, ami fontos. És a visszajelzések alapján, úgy hiszem, helyesen cselekedtem.”
Kiemelt kép: Getty Images/Tony Korody/Sygma/Sygma
