Modigliani ámulatos legendái – és mögöttük a valóság

–

Janis Joplin sokat idézett életfilozófia-zanzája: az „Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, halj meg fiatalon!” akár Modigliani jelmondata is lehetett volna. Mindössze 36 évet élt, de abba a rövid életbe belezsúfolt, amit csak lehetett. Szerelmet, utazást, kalandot, tivornyát, és persze képeket, képeket, képeket, amelyekkel ámulatba ejtette a világot.

Meg nem értett zseni, nyomorgó művész – akinek ma milliókat érnek a képei, csapodár nőfaló és lánglelkű szerelmes, Picasso esküdt ellensége: legendák keringenek róla a mai napig, pedig majdnem 100 éve halott. A „Modi-mitológiát” élteti a róla készült legismertebb, sok részletet ki- sőt átszínező film is, a 2004-es, amelyben Andy Garcia a főszereplő.

Vajon mi igaz a sztoriból, és mi nem? Akarjuk tudni?

Modigliani, a meg nem értett csóró zseni?

Igaz, hogy apja pénzügyi vállalkozása csődbe ment, de az anyagi nehézségek ellenére Modigliani – francia származású, pedagógus édesanyja hatására – mégiscsak művészeti pályára mehetett, Firenzében tanult, Velencében tanulmányozta a reneszánsz művészetet, majd a futurizmust. Művelt, szellemes, folyton verseket szavaló, nyelveket beszélő, világlátott fiatalember volt, nem koldusként érkezett Párizsba.

Persze nem is kiskirályként. A Montmartre-on lakott, a híres Bateau-Lavoir („Mosoda-hajó”) közelében, ami egy nyomorúságos, de „menő” művésztanya volt. A XIX–XX. század fordulóján az avantgárd művészek krémje lakta vagy látogatta rendszeresen a bontási anyagokból összetákolt épületet, amely a modern művészet egyik temploma lett, szellemi központ.

Modiglianit nem vetette fel a pénz, de nem igaz, hogy mellőzött volt: akadt mecénása, írtak róla a lapok, kiállított külföldön is, a műveit pedig el tudta adni – igaz, a pénzzel nem tudott bánni, ezért szerény körülmények közt élt.

Az is igaz, hogy a halála után jelentősen felértékelődött a művészete, talán, mert a világháború borzalmai éhessé tették az embereket arra, amit ő képviselt: a szépség, a tisztaság, az emberi értékek keresésére. Festményei, szobrai az árverések sztárjai ma, 2013-ban például 26,9 millió fontért (9,1 milliárd forintért) kelt el egyik, Jeanne Hébuterne-t ábrázoló festménye.

„Sem utódja, sem boldog őse?”

Tény, hogy ordít a munkáiról, kinek az alkotásai. Egészen egyedi a stílusa. De azért nem előzmények nélkül való. Modigliani eredetileg szobrász szeretett volna lenni, és nagy hatással volt rá – ahogy sok más kortársára is – a törzsi kultúrák művészete. A görög kariatidák is megihlették – az oszlop helyettesítő, erkély- vagy párkányhordozó nőalakok az ókori görög építészetben –, valamit az óceániai és az afrikai hagyomány hosszúkás ábrázolási technikája.

A szobrászattal fel kellett hagynia, mert gyerekkora óta beteg tüdeje nem bírta a port, szervezete pedig a komoly fizikai terhelést. Ám festményeiben tovább él mindaz, amit a szobraival képviselt.

A festett arcok is emlékeztetnek az afrikai maszkokra, és mutatják a képek szépen, hogy a görög-római kultúra, no meg az itáliai reneszánsz jelentette az alkotó számára a fő ihletet, leginkább Botticelli légies festészete.

Nehéz őt címkézni, skatulyázni, határozottan egyéni utat járt be. Ugyanakkor egy pezsgő művészkolónia központi alakjaként mégiscsak szerves része volt annak a termékenyítő közösségnek, amelyet „párizsi iskolának” szoktak hívni.    

Ide tartozott rajta kívül sokak mellett Pablo Picasso és Marc Chagall is. Az „École de Paris” a Párizsban alkotó, de nem francia származású képzőművészeket jelenti, azokat, akik Párizsban próbáltak boldogulni, mert hazájukban elszigetelődtek, vagy nem költöttek az emberek műtárgyakra, esetleg konkrét üldöztetés elől menekültek több hullámban, például a zsidó származásúak a cári Oroszországból vagy a hitleri Németországból. Sok művész letelepedett Franciaországban, mások Svájcba, Angliába vagy az Egyesült Államokba költöztek később. De a párizsi évek alatt mégiscsak összejártak, inspirálták egymást. Modigliani is része volt e közösségnek, ő Olaszországból, egy livornói, zsidó származású családból érkezett Párizsba, a művészet fővárosába.

Nem volt nála nagyobb bohém?

Ivott és kábítószerezett, de hogy kilógott volna a kortársak közül élvhajhász viselkedése miatt? Nem igazán. Nőfalóként is szokták emlegetni, ami talán sokkal inkább annak köszönhető, hogy igen jóképű, sármos férfi volt, és rengeteg aktot festett, nem valószínű, hogy több szeretője lett volna, mint a többi kortárs művésznek. (Többek között azért festett elsősorban aktokat, mert ügynöke biztatta erre: ezek jól eladható festmények voltak. És Modigliani ugyanazokat a lányokat szerette megfesteni újra és újra, modelljeivel pedig kifejezetten jó kapcsolatban volt, „ismerni akarta a lelküket is”, hogy a film egy ismert mondatát citáljam.)

Amúgy mielőtt „élete szerelmével” – így emlegette Jeanne Hébuterne-t – megismerkedett, Beatrice Hastings ausztrál írónővel élt együtt, aki műveltségével inspirálta, vagyona révén pedig támogatta a művészt.

„Élete szerelme” követte a halálba

Ez tényleg így történt.

A lányt Jeanne Hébuterne-nek hívták, és 19 éves volt, festőtanonc, amikor Modiglianival egymásba szerettek. A múzsa szigorú apával bírt, aki minden eszközzel igyekezett elválasztani egymástól a szerelmeseket, hiába.

Viharos kapcsolat volt az övék, és bár a Jeanne Hébuterne-ről készült képek gyengéd szeretetről mesélnek, a valóságban Modigliani rendszeresen verte a kedvesét. Egy időre szakítottak is, de aztán összeköltöztek, és Jeanne megint várandós lett. Csakhogy a festő egyre betegebb lett, majd 1920. január 24-én meghalt, TBC-től és dorbézolástól legyengült szervezetére végül az agyhártyagyulladás mérte a végső csapást.

Hébuterne a nyolcadik hónapban volt ekkor második gyermekükkel. Egy nappal szerelme halála után kiugrott lakásuk ötödik emeleti ablakán. 21 éves volt mindössze. Életben maradt nagyobbik lányukat Modigliani nővére vette magához, neves művészettörténész lett, könyveket írt a ragyogó tehetségű édesapjáról.

És végül: Picasso ellensége volt?

Valóban ismerték egymást, vitáik is voltak, de azzal szemben, amit a Garcia-film állít, és amit sokan hisznek, nem utálták egymást, sőt. Modigliani a rá nagy hatást gyakorló Picasso portréját több ízben megfestette, és elismeréssel nyilatkozott róla. Picasso pedig, aki mindig nyomom követte kortársai pályafutását, képet is vásárolt Modiglianitól, márpedig ő ilyet csak akkor tett, ha nagyon szerette valakinek a munkáit vagy tanulni akart tőle.   

 Kurucz Adrienn

Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép eredetije: Getty Images/Fine Art Images/Heritage Images