Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában; – 

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; – 

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; – 

hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér) röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány; – 

ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; –

ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; – 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Forrás: Fortepan/Rózsa László

és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján; – 

és szombat: hajnalban csupa reménység
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; – 

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; – 

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar? 

Forrás: Getty Images/© Hulton-Deutsch Collection/CORBIS/Corbis

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason – 

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem 

az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat 

éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

(Faludy György: 1956, te csillag)

 

Forrás: Getty Images/© Hulton-Deutsch Collection/CORBIS/Corbis

 

A szél, a szél. 

A ház, mint egy hajó-orr
az éjszakában jobbra-balra bókol,
zörög, remeg
papír, keret,
és lent fekete torlaszokban
csörömpölő aszfalt-mederben
páncélosok robaja robban,
hullám hullámra vág a háznak,
a fulladókon át-meg átcsap,
s a házak mind, a roncs hajók
csak imbolyognak és zihálnak
sovány antenna árbócokkal
még himbálóznak körbe-körbe,
s rezeg az éji zátonyon
a város-flotta, összetörve. 

Az égen néma tűzjelek.
S az ormokon az éj felett
a kint felejtett, tönkre-ázott
széjjelmosódott-színű zászlók. 

S zúg, zúg, zúg teljes éjszakán
a tanksor lent a Vérmezőn:
csitíthatatlan óceán.

(Nemes Nagy Ágnes: Flotta)

 

Forrás: Fortepan/ETH Zürich

Hogy meghaljak, nincs az az eszme érte -
és ezzel te mindig visszaéltél,
biztattál, hogy eszmék úgysincsenek,
csak télen a szürke, nyáron a kék ég.
Így tettél, szívem, szépen lassan
morális mozgásképtelenné,
és szép is volt így, míg meg nem untál,
de továbbélni mégse volt becstelenség. 

Mint herélt kandúr, a gondolat most
úgy él bennem, mint egy lakásban:
hogy elherdáltam az összes eszmét,
amit itt hatvanegyben találtam.
Te hatvanhatban lettél a lánya egy
az enyémnél korszerűbb családnak,
és nem gúnyolódom, esküszöm,
kezdettől jó volt, hogy te más vagy. 

Ami katolikus, azt megvetetted,
bár alig próbáltad tönkretenni,
de ha ötvenhatról beszéltem, azt
hitted, nem jelent nekem se semmit,
üres fecsegés, hogy téged bántsalak,
hogy erkölcsi fölényem fitogtassam.
Ásítottál: na és kinek nem volt
szép, húszéves apja ötvenhatban? 

Szívem, te gondolkodás nélkül
halnál a gyerekekért, ha kéne,
az én apám sebesültet hordott,
és nagyon meg lett büntetve érte:
tanulatlanul halt meg rákban,
de legalább kilencvenben még élt.
Ne gondold, hogy eszmék nincsenek,
csak télen a szürke, nyáron a kék ég.

(Kemény István: Ötvenhat)

 

 

Forrás: Getty Images/© Hulton-Deutsch Collection/CORBIS/Corbis

Micsoda város! Mocsokkal vastagon loccsan a sár.
A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február.
Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál. 

Koromtól feketéllnek erjedve a hókupacok.
Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacog
A Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok. 

A Körút sebeit mint rossz hadivatta borítja a köd.
A Royal, az Emke még fekete, üszkös – már nem füstölög.
A New York új villanya vibrál a tátogó romok között. 

Forrás: Fortepan/Gödér Hajnal

A Városnak, mely a városölő éghajlatot kiállta,
Tápászkodik, kigyúllad meggyötört léhasága,
Nem fullad bele most sem a malteros, terjedő sárba. 

Tíz óra. Az élet villanya vibrál még – nem sokáig.
A csüggedés gyámoltalanul berúgva a sárba okádik.
Gyér gépkocsizaj rebbenti Pest gubbasztó éjszakáit. 

De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át!
Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát,
S szikráztatta föl érveit a végső tisztaság. 

Emlékszik fényeire még egymásra villanó szemünk –
Ugye, szegény barátaim, mi mindenre emlékezünk?
A Város kihagyó kőszive együtt dobog velünk. 

Kihagy a Város kőszíve, de meg nem áll soha,
S ha minden kövét lerontaná a Végzet valaha,
Az Időben épül újra föl, mert van hozzá joga. 

Forrás: Fortepan/ETH Zürich

Mert nem a kövei teszik, traverzei, falai,
Ha százszor leromboltatik, megmarad annak, ami:
Meg tudta örök életét a Haláltól váltani.

A Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem:
Ott úsznak minden bűneim a februári szennyben.
Meglett a nagy Feloldozás, a földön, a jelenben. 

S kihull szívemből a kárhozat, a magányos bélyegű bánat:
A Város megváltotta magát és megváltott magának.
Sebeiből felém ragyog a nem remélt bocsánat. 

Kihúnyt már minden villany és dereng a ködben a hit:
Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik,
Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.

(Vas István: Pesti elégia)

Forrás: Fortepan/Zajti Ferenc

Aki bármiben is hisz: az hülye.
Vagy színvak a szivárványos valóra.
Oly nyilvánvaló: minden igazság: fél? harmad? negyed?
De leginkább végtelen tizedestört.
Mondhatnám tehát tréfásan:
menj az anyád π… De nem mondom,
mert nem vagyok viccelődő kedvemben.
Október huszonharmadika van.
Most és mindörökké.

13 éves voltam,
úsztam boldogan
a történő elemben.
Tíz napig éltem.
Azóta? Semmi.
Kádár Apró Dögei.
Apró változások.
Az egyik hülyét felváltja
a másik. Na jó, persze,
„gazdasági síkon”, meg Euro-izék
sat., sat.
Előttem már a méretlen idő.
A „csak”, az „ígysem”, „úgysem”.
A sehogy. Szétrohadt akasztófák. Tájkép. 

Nem fordítom meg többé a homokórát.

(Petri György: Októberi capriccio)

 

Forrás: Fortepan/ETH Zürich

 

Mint falusi utcák sorát
a hullott akáclevelek,
úgy borítják a Körútat
az apró üvegcserepek. 

Ifjú elvérzett, nő elhullt,
és füstbe fult a kisgyerek,
hogy harminc órával tovább
lehessetek miniszterek. 

Kórház kigyulladt, ház omolt,
gaz ágyú robbantott lakást,
hogy három órával tovább
éltessétek a csalást. 

Forrás: Getty Images/© Hulton-Deutsch Collection/CORBIS/Corbis

Láttam hamuszín arcotok,
s mikor már ifjak vére folyt,
halogató ajkatokon
a szinte kedélyes mosolyt. 

Őrizve méltóságotok,
mely akkor már sehol se volt,
mit bántátok a pusztítást,
hogy gyermek égett, ház omolt? 

Vagy tudtátok előre már?
Én a leginkább ezt hiszem:
készültetek rá hidegen
s így nem lepett meg semmi sem. 

De mégis. Így van! Az a hős,
semmiből-nőtt ifjú sereg,
amely titeket elsöpört,
tán titeket is meglepett. 

És tán egy csöpp csodálkozás
szállta meg lárva-arcotok,
hüllőszemű, brosúra-szívű,
tomboló hivatalnokok! 

Mindegy! Lefordult sorsotok.
Három óráért vertetek!
Kenetes szókkal szólnotok
ne legyen három percetek!

Mint falusi utcák sorát
a hullott akáclevelek,
úgy borítják a Körútat
az apró üvegcserepek. 

Csikorog léptünk. De szívünk
a tetszhalálból fellobog.
Vérzik a város, a haza,
de élni tud, de élni fog.

Forrás: Getty Images/Mondadori

Mert el nem veszhet semmi sem:
megrázkódott a temető,
és tisztító leszámolásra
legyilkoltak léptek elő.

Velük erősebb a haza,
mely megvívta a szent tusát
s még ég és vérzik száz sebe:
ne rakjatok rá brosúrát! 

Nem ólmos szólam kell a sebre,
a kín lángjait felszító,
de tiszta kézből és ajakról
puha tépés, emberi szó.

(Devecseri Gábor: Láttam hamuszín arcotok)

 

Forrás: Getty Images/© Hulton-Deutsch Collection/CORBIS/Corbis

Sortüzek döreje szédít,
szív szakad és vakolat,
gyász-szalagok közt az Édes
már megint sírva fakadt. 

Fél a fű, a vézna füst is
ijedten legöndörül,
félelem dobog a házban,
a tájban körös-körül. 

Fekete bársony-koloncok
örvényét veti az ég,
varjú-koszorú fölöttem,
rajtam hideg veríték.

(Nagy László: Varjú-koszorú)

Forrás: Getty Images/Hulton Archive
 

 Amikor az a szürkeruhás, szürkehajú és szürkearcú
manó átvett, már a kapun túl,
mely bezárult pár évre mögöttem,
még mindig vidám voltam módfelett,
vidám bár álmos (rég nem aludtam),
vidám mert ismét igazi dolgok
részese lettem, két komoly őr
vett közre az éjszínű kocsiban, mely
kifejezetten énmiattam
gördült át a decemberi hídon,
vidám, mert kiabáltam az utcán,
hogy értesítsék ezt meg amazt,
vidám, mert véltem kirándulásnak
azt az utat, de vidám azért is,
mert ilyen szürke, ilyen kicsi bácsit
még sose láttam, ő azonban
nem volt vidám, megnyugtatóan
unta a banánt, unatkozva
írta alá az átvételi
elismervényt és unatkozva
forgatta ki hét zsebemet,
és fapofával kobozott el
zsebkendőt, bicskát, kulcsokat,
majd egykedvűen elkérte övem
és megvizsgálta sajátszeműleg
hogy nem zsinórra jár-e gatyám,
majd közönyében ásítozva
végigtapintott és már szinte
szundikálta elkérte cipőm
vígan leffegő madzagait
„Így nem tudok járni” – megvonta a vállát.
Balkézzel tartva nadrágomat,
még mindig hetykén, az érdekes
helyzettől lenyűgözve, mély
meghajlással nyújtottam át
jobb kezemmel a pertliket.
„Mire jó ez? Úgyse kívánom
felkötni magam” – biztosítottam
vígan. „Nem? – kérdezte. – Miért nem?”
Fakó arcán se gyűlölet se gúny. 

És ekkor utolért a félelem.

(Eörsi István: A kérdés)

 

Forrás: Getty Images/Mario De Biasi/Mondadori

 Mennyből az angyal – menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról. 

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról. 

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország. 

Forrás: Getty Images/Mario De Biasi/Mondadori

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer. 

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon. 

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” 

Forrás: Getty Images/Keystone

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság? 

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, –
mennyből az angyal.

(Márai Sándor: Mennyből az angyal)

 

Csepelyi Adrienn gyűjtése

Kiemelt kép: Getty Images/© Hulton-Deutsch Collection/CORBIS/Corbis