„Olyan partneri kapcsolatba tudsz kerülni állatokkal, amilyenbe emberekkel nem” – Interjú Horkai Zoltán állatkoordinátorral

–

H. Fekete Bernadett/WMN: Miben különbözik az állatkoordinátor az állatidomártól?

Horkai Zoltán: Az állatidomár szót sosem szerettem, már maga az idomítás kifejezést is erőszakosnak érzem. Bár a cirkuszi idomítás sokat változott az idők folyamán, de korábban az idomár az olyan tevékenységet végzett, ami szerintem nem egyeztethető össze az állatok természetével, nem természetes módon tanítja, képezi az állatot. Nagyon sok esetben negatív módszerekkel vették rá őket a feladatok elvégzésére.

Amikor mi forgatunk, akkor a természetes motiváció felhasználásával veszem rá egy adott tevékenységre az állatokat. Az a jó, ha el tudom érni, hogy az adott vadállat magától akarja megcsinálni a feladatot.

Nem kényszerítem, az én ötletem az ő ötletévé válik, lényegében azt hiszi, hogy ő akarta azt az adott dolgot véghezvinni. Így amikor megteszi, akkor kérés, kényszerítés nélkül történik. És ez nem csak a konkrét forgatás közben van így.

H. F. B./WMN: Mondasz egy példát?

H. Z.: Romániában készítettünk egy filmet 2005-ben, huszonhárom farkassal, három medvével és két őzzel. Az őzeket egy ott élő ember hozta, aki felnevelte őket. Különösebb felkészítésre nem volt szükség, csak bóklásztak az adott helyen. Elkészültek a felvételek, minden rendben volt. Csak éppen utána nem tudták befogni az őzeket, nem mentek oda a gazdájukhoz. Három méterre engedték megközelíteni magukat, addig feküdtek a földön, ha viszont valaki közelebb ment, akkor elszaladtak. A végén mondták nekem, hogy na, ha te akkora állatkoordinátor vagy, koordináld ide ezt a két őzet. Oké, mondtam. Elmentem, hoztam egy palack vizet, egy lábammal kotort kis gödörbe beleöntöttem, az őzek azonnal odajöttek inni. „Dolgoztak” egész délelőtt, persze hogy szomjasak voltak. Ennyi az egész – az ő fejükkel kell gondolkodni, olyan helyzetet teremteni, hogy legyen kedvük megcsinálni azt, amit egyébként mi szeretnénk.

H. F. B./WMN: Ezzel szemben az idomítás…

H. Z.: Az idomítás ennek az ellentéte. Már eleve más az alaphelyzet is persze – nekünk egy forgatáson van lehetőségünk várni tíz percet, vagy adott esetben van úgynevezett backup állat, tehát, mondjuk, a filmben egy magyar vizsla szerepel, a forgatáson kettő vagy több is van, ha az egyik elfárad, tudjuk használni a másikat.

A cirkuszban az idomárnak erre nincs lehetősége, annak a medvének ott és akkor kell táncolnia, amikor az előadás van.

A nézők azt látják, hogy az idomár fogja jobb kezével a láncot, ballal az égre mutat, a medve feláll két lábra és táncol. De erre azt a módszert használták, hogy tüzes vassal égette a lábát az idomár, és közben felemelte a bal kezét. A maci pedig megtanulta, hogy erre neki fel kell emelnie a lábát. Felemeli, mert fél.

Ez volt a régi gyakorlat, de még most is vannak olyan országok, ahol megengedett az ilyen módszer. Ebből persze az lett, hogy a medvét másfél-két éves koráig használták, utána már nem, mert megtámadta az idomárt.

Mi semmi ilyet nem alkalmazunk, nincs fenyítés, nincs verés, sosem emeltem kezet a medvéimre.

Az, amit én csinálok, koordinálás – ahogy a rendezőnek sem csupán az a feladata, hogy a forgatáson instruálja a szereplőket, hanem már évekkel előtte szervezi az előkészületeket, a helyszínt, kiválasztja a színészeket, felkészül a forgatásra –, ugyanígy én is nagyon sok feladatot látok el. Éppúgy castingolok, figyelem az állatot, ha új állattal dolgozunk, akkor a gazdáját is, azt, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz, koordinálom az egész tevékenységet. Nagyon sokrétű munka ez, még az állatmentés is beletartozik. Egyet nem csinálok: nem idomítok.

H. F. B./WMN: Hogyan kezdtél el állatokkal foglalkozni?

H. Z.: Iskolapadban, a biológiaórát leszámítva, semmit nem tanultam állatokról, állatkiképzésről. Végzettségem szerint vendéglátós vagyok, külföldön végeztem el az iskoláimat, ennek köszönhetem a nyelvtudásomat, ami később nagyon jól jött, amikor filmezni kezdtünk. De azt már egészen kicsi gyerekkoromtól kezdve tudtam, hogy farkast akarok. Nem is ismertem a farkast, mégis azt akartam. Kutyáink voltak, azokkal sokat foglalkoztam gyerekként. De az, hogy farkast akarok, annyira erős volt bennem, hogy az első alkalommal, amikor ezt megtehettem – nem anyagi értelemben, hanem amikor leváltam a családról –, azonnal megszereztem az első farkasomat. Ez 1994-ben volt, ekkor még nem szabályozta törvény, hogy tarthatsz-e veszélyes állatot. Segédkezhettem a Veresegyházi Medveotthon alapításában, majd 1998-tól 2001-ig a Medvemenhely vezetője lettem. A medvék a gödöllői filmtelepről és különböző állatkertekből kerültek Veresegyházra, ugyanis 1998-ban már törvény szabályozta, hogy milyen keretek között lehet tartani ezeket az állatokat, mekkora kifutó kell nekik. Sok állatkertben ezt nem tudták biztosítani, ezért csökkenteni kellett a létszámot.

A filmtelepen egyébként az utolsó film, amit forgattak, a Fekete István regényéből készült Lutra volt, Hárs Mihály rendezésében. A díszlet, amelyet akkor építettek, még most is áll, én abban élek.

Az első farkast is innen, a filmtelepről vettem 1994-ben. Elkezdtem forgatni, először szinte csak hülyeségből, ingyen. Készítettem egy-két jelenetet egy Erdélyben forgatott filmnek, amit elvittek valamelyik fesztiválra. Nem nyert semmilyen díjat, de látták más filmkészítők, hú, ez a farkas belenéz a kamerába, ezt csinál, azt csinál, ez milyen jó… Elkérték az elérhetőségemet, megkerestek. Így kezdődött. És aztán végigjártuk az összes lépcsőfokot. Jöttek a természetfilmek, dokumentumfilmek, reklámfilmek, aztán egész estés magyar és hollywoodi filmek.

H. F. B./WMN: Kikkel dolgozol együtt, hogyan épül fel a csapat?

Horkai Zoltán: Ezt egyedül nem lehet csinálni, ennyi állatot nem tudsz kezelni, és nem tudsz annyi szeretetet adni, amennyit igényelnek. No meg nagyon sok eltérő feladat van körülöttük. Dolgoztunk a légytől a krokodilig mindenféle állattal, ezek egy része állandóan velünk él, másokat csak az adott forgatáson használunk. A csapatom első tagja a partnerem, Iványi Péter, aki elsősorban céges ügyekkel foglalkozik – minden, ami nem állattal kapcsolatos, azt ő csinálja, de a forgatásokon is besegít. Én foglalkozom a farmmal és az állatok castingolásával. Ezen belül van egy csapatunk. A kiképzőnk, Benkóczy Gergő vadgazda mérnök, kutyakiképzőként dolgozott, és nálunk végezte a gyakorlatát. Felfigyeltem rá, nagyon jól közeledett a farkasokhoz is, idevettem kiképzőnek, és megmutattam neki, hogyan kell tréningezni a medvéket is. Ő adja ki a feladatot a medvének a kerítésen kívülről – és én vagyok az, aki megöleli a medvét, aki játszik vele.

A medvének ez tényleg csak játék, birkózás, a forgatáson viszont támadásnak látszik.

A két szerepkört igyekszünk nem keverni, én nem adok feladatot a macinak, ha én közeledem hozzá, hozzám rögtön odajön, játszani akar, nem arra figyel, amire kéne. Ha muszáj, hogy én kérjek tőle valamit, akkor kihúzom a villanypásztort, és a kerítésen kívül maradok.

De mindezen kívül természetesen nagyon sok feladat van a parkban. Nagy a terület, a kerítéseket ugyan verekedésgátló védi a szarvasoktól – amikor rajta van a barka a szarvasbika agancsán, akkor folyamatosan verik le róla, tönkretennék a kerítést –, de így is folyamatosan szükség van karbantartásra. És persze etetni kell őket, gondoskodni a szállításukról, nemcsak a forgatásokra, de rendszeresen kimozdítjuk őket a kifutóikból.

Emberi léptékkel mérve nagy területen élnek, de nekik ez ingerszegény, ezért időről időre elvisszük őket a Kárpátokba, a Dinári-hegységbe, vagy a Kiskunság buckás vidékére.

H. F. B./WMN: Nem szöknek meg?

H. Z.: Nem, pont ez a lényeg:

ők a mi kölykeinknek érzik magukat, hozzánk ragaszkodnak.

Nem úgy kötődik a farkas, mint, mondjuk, egy kutya – a kutyának szüksége van az ember közelségére, a farkasnak nem, kitűnő a problémamegoldó képessége, nincs rászorulva, hogy kommunikáljon az emberrel – ezért is nem veszi fel például a szemkontaktust. De ez jó, és működik, ettől még velem marad, és ha kimegyünk a természetbe, engem választ, visszajön.

H. F. B./WMN: Több farkasfajjal dolgoztok – van nagyobb különbség az egyes fajok viselkedése között?

H. Z.: Igen. A sarki farkas tréningje, képzése, az, hogy elfogadtassuk vele az embert, egyszerűbb, mint az európai farkasé. Az utóbbiak olyan helyen élnek, ahol nagy az emberi populáció, így sokkal több negatív élményük van az emberrel kapcsolatban.

Megélik, hogy vadásszák, csapdázzák, mérgezik őket. Emiatt azok a példányok maradtak életben – és örökítették a génjeiket –, amelyek rettegtek az embertől.

Ezért más az életvitelük és a viselkedésük, mint a sarki farkasoknak, akik az embertől távol élnek, kevés a rossz tapasztalatuk, az embertől nem félő, bátrabb egyedek is tudtak szaporodni. Viszont így, ha mégis ember közelébe kerülnek – például velem egy forgatáson –, akkor nincs bennük félelem, kíváncsiak, bátrak, jobban elfogadják az embert.

H. F. B./WMN: Hogyan kezdődik egy munka? Megkeres a rendező egy forgatókönyvvel, hogy tessék, ezt szeretném látni a vásznon?

H. Z.: Pontosan. Van olyan rendező, aki ragaszkodik ahhoz az jelenethez, amit elképzelt, nem számít, hogy életszerűtlen, vagy egyszerűen nem valósítható meg élő állatokkal. Ha tudom, hogy nem lehet megcsinálni úgy, hogy ne sérüljön az állat, vagy az állat és ember közötti kapcsolat, akkor nem vállalom. De ha megvalósítható, akkor megcsináljuk, még akkor is, ha egyébként életszerűtlen.

Tipikusan ilyen az, amikor a farkas az emberre támad. Ez egy klasszikus klisé, már A kőszívű ember fiai óta, ahol Ödönre és Leonidra támadnak a farkasok. Csak éppen a valóságban ilyen nincs. Ahogy az sem igaz, hogy a dühös, agresszív, támadó farkas vicsorít.

A filmesek ezt szeretik, mert ez látványos, ijesztő, de valójában a vicsorító farkas fél, a támadó farkas nem viselkedik így. Ettől függetlenül meg tudjuk oldani, fájdalomokozás nélkül. De a legjobb kapcsolat az, amikor a rendező nyitott, érdeklődő.

Magyarok közül Enyedi Ildikóval, Szabó Istvánnal nagyon jó volt a kapcsolatunk, ők időt fordítottak arra, hogy megismerjék, kiválasszák az állatokat – például az említett szarvasokat a Testről és lélekről filmben. De élmény volt együtt dolgozni Peter Weirrel is (Zöldkártya, Truman Show, Holt költők társasága). Vele a The Way Back (Hosszú menet) című filmet forgattuk, amelyben Colin Farrell, Ed Harris és mások alakítottak a Gulagról megszökött katonákat. A jelenet, amit Weir elképzelt, az lett volna, hogy az éhező, szenvedő emberek olyannyira elállatiasodnak, hogy fognak valahogy egy őzet, és kézzel tépik szét, eszik a nyers húst. Közben megtámadják őket a farkasok, el is veszik tőlük az őzet.

Weir megkérdezte, hogy mennyire életszerű ez a jelenet. Megmondtam neki, hogy semennyire. A farkasok nem fogják megtámadni az embereket, félnek tőlük.

H. F. B./WMN: De technikailag meg tudtátok volna csinálni?

H. Z.: Természetesen, minden további nélkül. De ő szerette volna, ha életszerű, ezért nyitott volt a véleményemre. Elmondtam neki az ötletemet: mi lenne, ha fordítva csinálnánk, a farkasok ejtik el az őzet, és az emberek annyira kiéhezettek, hogy nem bírják tovább, és megtámadják őket, megpróbálják megszerezni tőlük az állatot – és sikerül is nekik. Weir rábólintott, és végül ezt valósítottuk meg. Ilyen is van.

De volt olyan is, ahol nem módosítottunk a jeleneten, megcsináltuk azt, amit kitalált a rendező, bár menet közben többször is kért változtatást. Az egyik esetben például eredetileg annyi volt a feladat, hogy a farkasok támadják meg az embert. Ez a Boszorkányvadászat című 2011-es Nicholas Cage-film volt, itt rátámadnak egy emberre, és széttépik. Ez eddig oké, sok ilyet készítünk, tudjuk, hogyan kell csinálni. De a rendező azt kérte, hogy a megtámadott férfi nézőpontjából is legyen felvétel. Semmi gond, letettük a kamerát az asztal alá, az asztal tetejére a kaját, farkas jön, ugrik a kajára, kamera kitűnően veszi, ahogy ugrik szembe, minden oké.

Erre a rendező szól, hogy jó, jó, de nincs-e sebességváltó a farkason, merthogy lehetne gyorsabb. Hát, a kajáért nem fog gyorsabban futni. Úgyhogy kicseréltük a kaját egy tüzelő szukára. Na, arra aztán gyorsabban szaladt.

Ez így szuper volt, de a rendező, Dominic Sena azt mondja, hogy még mindig nem tökéletes, nem látszik eléggé az agresszió, az ölni akarás a farkas szemében. Csináljuk úgy, hogy látsszon.

H. F. B./WMN: Mire cseréltétek a szukát?

H. Z.: Semmire, hanem odatettünk mellé egy másik hímet. Na, akkor aztán úgy rohant a farkasunk, a szemében az agresszióval, hogy csak na!

H. F. B./WMN: De nem csak farkasokkal, őzekkel, szarvasokkal és medvékkel forgattok.

H. Z.: Egyáltalán nem, vaddisznókkal is, és mindenféle egzotikus, vagy épp hétköznapi, de tipikusan nem tanítható állatokkal is, a légytől a pingvinig mindenfélével. Itt is vannak érdekes kérések. A legjobb az, amikor felhív valaki, és azzal kezdi, hogy kell egy bizonyos állat, de igazából nem is kell csinálnia semmit. Mint amikor megkerestek azzal, hogy kellene egy légy. Mondjuk, március volt, sehol nem volt légy az országban, de mindegy, kérdezem, mit kellene csinálnia. Semmit. Semmit? Akkor viszek neked ingyen egy legyet. Ebben maradtunk, de másnap visszahívott, hogy tuti adom-e ingyen a legyet? Hát, ha semmit nem kell csinálnia, akkor igen.

Nos, igazából annyi lenne csak a jelenet, hogy ebédel egy négyfős társaság, az egyikük levesébe beleesik egy légy, az kihalássza, de nagy állatvédő lévén szívmasszázst csinál, feléleszti, a támolygó legyet elpöckölgeti-támogatja az asztal széléig, majd ott a légy huss, elrepül…

Rendben, mondom, meg lehet csinálni, mondok egy összeget. Na ne, hát az sok. Ja, ha nem, hát nem. Erre másnap visszahív, hogy te, mégis kéne az a légy. 

Elmentünk, összehoztuk fél óra alatt. A trükk annyi volt, hogy vittem egy hűtőszekrényt, picit ledermesztettem, simán meg lehetett csinálni a jelenetet. Igazából nem is ez volt a truváj, hanem hogy én márciusban találjak legyet. Meg hát előző nap otthon tesztelgettem, mennyire kell lehűteni, hogy szépen tántorogjon, de utána meg elrepüljön. Ez nekik megy, a bogarak-rovarok egyébként is ledermednek hűvös időben, nem bántottam ezzel, de tudnom kellett, hogy pontosan mi a jó hőfok.

A hűtőszekrényről jut eszembe: volt egy régebbi tisztítószerreklám, amelyben a mama meglátogatja a kisfiát, csillog-villog a lakás, de amint az anyuka kilép a lakásból, mindenhonnan állatok bújnak elő, teve, oroszlán, pingvin, még a fiú pólójából is kibújik egy kanári. Az adott volt, hogy ezeket az állatokat nem lehet összeereszteni, így egyesével vettük fel a jelenetet, ezeket később rakták össze a stúdióban. De ehhez persze az kellett, hogy az állatok adott vonalon mozogjanak, ne legyen gond a szerkesztésnél. Viszont ott volt a négy pingvin, amelyekkel sosem dolgoztam korábban, ráadásul akkor érkeztek Hollandiából, fáradtak voltak, nem lehetett motiválni őket kajával, nem akartak arra menni, amerre szerettük volna. De a feladatot el kellett végezni.

Nem ismertem a pingvineket, de egy dolgot tudtam: kolóniában élnek. Úgyhogy mielőtt kiléptek volna a hűtőszekrényből, letettem a megfelelő helyre egy jó nagy tükröt. Kijön a pingvin, meglátja saját magát, azt hiszi, hogy hurrá, ott vannak a haverok, már ment is felé. A három másik meg utána.

Viszont a rendezőnek volt egy kérése, hogy ő elhozta a kislánya kanáriját, és megígérte neki, hogy pontosan ez a madár fog szerepelni a reklámban. A dolga az lenne, hogy amikor előbújik a srác pólójából, odaül a vállára, kicsit dumálgat vele. Hangot nem kell adnia, azt alávágják utólag. Ez így jól hangzik, de a kanári, amelyik még se a szereplőt, se engem, se a stábot nem látta, az nem fog ott ülni, hanem elrepül. Kérdezi a rendező, hogy be tudom-e tanítani ott helyben. Mondom neki, hogy igen, de arra kérem, hogy állítsanak be minden kamerát, már csak indítani kelljen a felvételt, és szóljanak, amikor minden készen áll, én akkor elvonulok az öltözőbe tíz percre, kiképzem a madarat, visszajövök, és csinálni fog mindent. Kérdezi, tényleg tíz perc alatt el tudod magyarázni neki a feladatot? Igen. Tényleg így volt, szóltak, bementem, visszajöttem, a madár odaül, mozgatja a csőrét, nyitogatja-csukogatja, nyugisan üldögél öt percig, nem volt vele semmi gond.

H. F. B./WMN: Mi volt a trükk?

H. Z.: Az, hogy ezek a madarak nem bírnak sokat repülni.

H. F. B./WMN: Kergetted az öltözőben tíz percig?

H. Z.: Nem, csak nem engedtem leszállni, amíg el nem fáradt.

Amikor láttam, hogy már szeretne pihenni, és nem fog elrepülni, kivittem. Nyitogatta a csőrét persze, pihegett, olyan volt a felvételen, mintha dumálna, a rendező nagyon meg volt elégedve, milyen jól megtanítottam neki, mi a dolga. Öt perc pihenés után meg már újra repkedett a madár.

És igazából ez a lényeg minden feladatnál: az állat természetes viselkedéséből kell kiindulni, és kitalálni, hogy mi az, amit ő spontán megcsinál.

H. F. B./WMN: Hogyan fogtok hozzá, ha olyan állattal kéne forgatni, amellyel még sosem volt dolgotok, és komplikáltabb, mint az említett jelenet?

H. Z.: Először is megmondom a rendezőnek. Tudnia kell róla, hogy ez nekünk is új, tisztább így. Ezután, ha így is szeretné, hogy mi csináljuk meg, keresek valakit, akinek van olyan állata, amire szükség van, és ért is hozzá. Aztán keresek még egyet és még egyet, hogy rálátásom legyen. Először nekem kell megtanulnom, megismernem, utána kezdhetek el foglalkozni az állattal magával.

H. F. B./WMN: Mi visz előre még mindig?

H. Z.: A siker – mindaz, amit felépítettem és elértem. Ez húzza előre az embert. De ezt nem elsősorban anyagi értelemben értem. Természetesen kell a bevétel, az állatok miatt is, a munkatársaim miatt is, de most is van olyan munkánk, amit ingyen csinálok. Engem leginkább az motivál, hogy amit gyerekkoromban megálmodtam – és közel sem álmodtam ekkorát –, az összejött.

Volt, aki azt mondta, milyen szerencsés vagyok. Igen, voltak szerencsés pillanatok. De azokat a szerencsés pillanatokat felkészülten vártam, és előtte nagyon sokat dolgoztam azért, hogy ki is tudjam használni.

Felépítesz magad köré egy világot, de az olyan lesz, amilyenné teszed, amiért megküzdöttél. 

H. F. B./WMN: Amikor készültem a beszélgetésre, megnéztem a honlapotokon a videókat. Hihetetlen érzelmi hatása van egy-egy felvételnek, az állatok mozgása, a zene, az árnyékok az éjszakában…

H. Z.: És ez nem csak a kész felvételre igaz – megélni is csodálatos. Amikor, mondjuk, összeölelkezel egy medvével, érzed az erejét, a szeretetet, a bizalmat, megtalálod a szeretetnyelvét – ez valami fantasztikus dolog.

Olyan partneri kapcsolatba tudsz kerülni állatokkal, amilyenbe emberekkel nem.

Van, amit nem kaphatsz meg egy emberi kapcsolatban, vagy csak tartasz tőle, hogy nem kaphatod meg, hiszen érzelmileg sebezhetők vagyunk. Ez a félelem, ez a gát egy medvénél nincs. Érzelmileg nem vagyok sebezhető a medvém által, más alapokra épül a mi kapcsolatunk. Az állat nem fog hazudni, becsapni.

Vagy amikor lóháton ülök és a saját farkasfalkám jön utánam… Egy menekülő állat után jönnek, mégis tudom, hogy biztonságban vagyunk. A ló is, a farkasok is, én is. Ez hihetetlen érzés, össze se hasonlítható azzal, mint, mondjuk, ülni egy chopperen és azzal száguldozni.

Ez pedig csak úgy valósulhat meg, hogy biztonságban és harmóniában vagyunk mind a lóval, mind a támadó állatokkal – ennek a harmóniának a megélése teszi számomra olyan fantasztikussá az egészet. És ezt a ló is pontosan érzi, a felvételen lehet látni, hogy nincs negatív tapasztalata, nem fél. Nem azt éli át, hogy farkas fut mögötte, hanem számára olyan, mintha például egy kutya lenne. De fontos elmondanom, hogy ők nem egymásban bíznak, igaz, nem is tartanak egymástól. Számukra én vagyok, aki biztonságot nyújt. Mindkettejüknek.

H. Fekete Bernadett

Képek forrása: Horkai Zoltán