„Évtizedekig nem volt erőm elolvasni és szembenézni a múlttal” – 70 év után került napvilágra egy holokausztáldozat naplója

–

„Három lövés! Három halál! Tegnap este fél tizenegykor történt. A sors úgy határozott, hogy a szívemnek legkedvesebb három embert elveszi tőlem” – ez az utolsó bejegyzés Renia közel 700 oldalas, sűrűn vonalazott naplójában, amelyet már nem ő maga írt, hanem a kedvese, Zygmunt. A 18 éves lányt, aki párja szüleivel egy padláson bujkált, nem sokkal születésnapja után, 1942. július 30-án a nácik megtalálták és tarkón lőtték. A húga csak annak köszönhette az életét, hogy őt egy ismerős család bújtatta az ágyuk alatt, majd még időben kimenekítették, és biztonsággal eljuttatták az édesanyjához Varsóba.

Renia a naplóját még halála előtt bízta Zygmuntra, aki – bár elhurcolták Auschwitzba – mégis meg tudta őrizni azt. Ezután a kötet kalandos módon, évtizedekkel később került New Yorkba, ahova Renia édesanyja és húga, Elizabeth (gyermekkori nevén Ariana) menekültek a háború végén. Zygmunt egy nap beállított hozzájuk, és átadta a több száz oldalas írást, aminek a létezéséről Renia anyja és húga nem is tudott. 

Évtizedekig lapult egy széf mélyén

„Anyánk élete végéig nem volt képes feldolgozni Renia halálát, és sosem olvasta el a naplót. Egy széfbe zárta, ahonnan évtizedekig nem is került elő” – mondja Elizabeth, aki maga is küzdött az emlékeivel. „Sokáig én sem tudtam elolvasni, túlságosan fájdalmas volt. Ahogyan nem tudtam visszatérni a városba sem, ahol a napló íródott.

Félek, hogy talán belehalnék a fájdalomba, ha visszamennék”

– mondja videócseten, amit Anglia és New York között szerveztünk.  

„Anyám sosem beszélt a múltunkról, sosem tudta feldolgozni a háború borzalmait. És sokáig én magam sem. A lányom, Alexandra viszont kíváncsi volt a naplóra és a családja emlékeire. Az ő kérésére vettük ki a naplót a széfből, neki köszönhető, hogy végül megismerte a világ. Most már boldog vagyok, hogy megtettük ezt, és annak is örülök, hogy végig tudtam olvasni” – teszi hozzá. A könyv kiadása azonban nem csak a család számára volt fontos.

„Azért döntöttünk úgy, hogy a naplót a világ elé tárjuk, mert a zsidók helyzete a mai napig konfliktusos, és úgy érzem, a fiataloknak tudnia kell arról, mit szenvedtünk el, mert egyre kevesebben vagyunk már, akik még elmesélhetik. Európában a holokauszt a mai napig releváns, fontos téma – mindenki ismer valakit, akit érintett a világháború.”

Renia naplója végül 2018-ban jelent meg először nyomtatásban, és nem sokkal később már olyan jelentőségű kordokumentumnak tartották, mint Anne Frankét.

A lengyel Shirley Temple 

Renia és Elizabeth között hat év volt, és a személyiségük is nagyban különbözött: (akkori nevén) Ariana extrovertált személyiség volt, aki színpadon és filmekben szerepelt, úgy is becézték, hogy „a lengyel Shirley Temple”, miközben Renia magába forduló, érzékeny és az irodalom terén kiemelkedően tehetséges fiatal lány volt – ő ezen a téren vágyott elismerésre.

„Rajongtam a nővéremért, és mivel a háború elzárt minket az édesanyánktól, Renia lett a pótanyám” – emlékszik vissza Elizabeth. A lányok édesanyja Varsóban élt, ahol Elizabeth filmes és színpadi karrierjét egyengette, míg ők egy vidéki városban, Premsylben, a nagyszüleiknél laktak. A Molotov-Ribbentrop paktum és az ennek köszönhető náci megszállás azonban elzárta őket egymástól, így azután csak évente egy-két alkalommal találkozhattak.

„A Mamától érkező levél nagyon kedves volt. De én nem írtam semmit, vártam, mindig várom, hátha átölel valaki, és kedvesen rám néz, de csak egyre fúj a jeges szél. A szívemet megfagyasztotta, könnyeket csalt a szemembe. (…) A levelem olyan fájdalmas segélykiáltás lett volna, hogy megsebeztem volna vele az ő szívét is.”

„Renia szelleme velem van”

A már gyermekként is extrovertált, magabiztos Elizabeth most, 91 évesen is tele van életszeretettel és energiával. „Jókedvűnek kell lennem, hiszen életben maradtam, míg a családomat lemészárolták.

Renia nem lehetett felnőtt, nem érhette meg a sikert, nem lehetett családja. De amíg én jókedvűen emlékszem rá és beszélek róla, addig az ő szelleme bennem él tovább.”

A 14 éves Renia 1939-ben, szinte még kislányként kezdi a naplót, és az évek során, az események hatására ért, változott a személyisége. Sorain keresztül kirajzolódik előttünk egy rendkívül érzékeny, gátlásos, melankóliára hajlamos, intenzív belső életet élő lány képe.

Félénksége ellenére népszerű volt a korosztályában, és sikeres a tanulmányaiban – különösen az irodalom terén. A napló tele van versekkel, amelyeken keresztül feldolgozza az élményeit, szorongásait, és az első, lassan kibontakozó szerelem érzését.  

„Gondolkozz, holnap tán nem is leszünk

Hideg acélkés

Siklik közénk

Ma még van időnk, ha kevés is

Holnapra elhalványulhat a Nap is

Fegyvertöltények törhetnek ránk

süvítve – járdákat mos

vér, piszkos, büdös lucsok

moslék

Ma életben vagy

Még van időd, amit átélhetsz

Vegyítsük össze vérünket

mikor a dal még fennen szól

A dal, ami vad, harcias áradat

Élőhalottak ajkairól.” 

„Renia mindig ismert akart lenni. Most, hogy 22 országban kiadták a könyvét, végre az lett, és a szívem szakad meg, hisz nem lehet itt, hogy megélje” – mondja a húga.

„A sors iróniája. Lezárják a negyedünket (…), kiköltöztetik az embereket a városból; üldözések, törvénytelenség. És ehhez – tavasz van, csókok, édes ölelések, és ezek lázában az egész világról megfeledkezem.”  

Renia a hétköznapok apróságairól, iskolai gondokról és a friss szerelem izgalmairól ír, miközben a történelem sokáig szinte csak háttérzaj számára. Az egyetlen dolog, amit erősen megszenved, az édesanyja állandó hiánya. A jegyzetek vége felé azonban már a félelem és a rettegés is egyre jobban érezhető. 

„Bármerre járok, vérontás. Rettenetes pogromok. Öldöklés, gyilkosságok. Hatalmas Isten, sokadjára borulok térdre előtted, és kérlek, hogy vigyázz ránk, segíts meg minket!

Istenem, engedd, hogy életben maradjunk, könyörgök, én élni akarok! Még olyan keveset tapasztaltam meg az életből, semmit! Nem akarok meghalni.”

A napló éppen abban különbözik a memoártól, hogy az előbbi esetében a szerző még nem ismeri a történet végkimenetelét, míg az olvasó igen. Pontosan ez, a későbbi tragédia ismerete adja Renia naplójának hátborzongató felhangját.

„Ez a napló a toleranciát hirdeti. Renia arra tanított engem, hogy szeressem a világot, az embereket, és legyek toleráns. Remélem, ez a könyv, ha eljut a fiatalsághoz, elfogadásra tanítja őket is. Arra, hogy soha senkit nem szabad a vallása miatt bántani, mindenkinek alapvető joga legyen, hogy szabadon élhessen és imádkozhasson a választott istenéhez.”

Kégl Ágnes