– 

Robi hiába igyekezett, nem tudta elég gyorsan nyalni a fagylaltját. Pedig nagypapa előre megmondta, hogy el fog olvadni, és hogy ilyen melegben kész életveszély ekkora csokifagyit venni. De hiába beszélt, Robi lecövekelt a fagylaltgép előtt, és sóvárogva bámulta a spirálban előtekeredő krémet.

– Na, jó, tessék – mosolyodott el nagypapa, és már halászta is elő az aprót, ahogy egyébként minden szombaton.

Szombatonként jártak bevásárolni. Ilyenkor nagypapa mindent beszerzett, amit nagymama felírt, meg ezen kívül még egy rakás felesleges dolgot, legalábbis nagymama szerint. A fagylaltos félúton volt a zöldséges bácsi és a hentes között. Nagypapa már megvette a paprikát, paradicsomot, répát, zellert, és utoljára hagyta a húsokat, hogy minél kevesebb ideig kelljen sétáltatni őket a melegben.

A fagyievés, ezt ti is tudjátok, nehéz feladat. Először egyszerűnek tűnik, de aztán a fagylalt csöpögni kezd, a szülők meg morgolódnak. Még a nagyszülők is. Többféle fagylaltevő iskola létezik: van, aki a tölcsért forgatva szerpentin alakban nyal, mások felülről, harapva haladnak. Ők a hatékonyabbak, viszont nekik az egész arcuk fagylaltos. Néha még a fülük is. De hát valamit valamiért! Az olvadó fagyit sokan kiisszák a tölcsérből, de olyan is akad, aki foggal lecsípi a tölcsér alját, és alulról szívja ki a ragacsos levet. Tapasztalatom szerint a felnőttek ettől kijönnek a sodrukból, mintha gyerekkorukban nem harapták volna le ők is ugyanúgy a tölcsér csücskét. Mint ti, vagy Robi.

Igen, Robi is leharapta. Ráadásul közben odaértek a henteshez, ahová így nem lehetett bemenni.

– Várj meg itt kint! – mondta a nagypapa, és előkotort egy csomag papír zsepit is, hogy a fiú letörölgethesse magát.

Bement a boltba, hogy hosszan tárgyaljon a hentes bácsival, és együtt kiválasszák a legmegfelelőbb pulykamellet meg a füstölt kolbászt.

Robi állt a csöpögő fagyival és bámészkodott. Kijött egy néni, tömött, kockás szatyrokkal a kezében. Ősz haja szanaszét állt, a papucsa foszladozott, a nyakában hatalmas rézkulcs fityegett.

– Finom? – kacsintott Robira.

Robi csak bólogatott, mert nagypapa mindig azt mondta neki, hogy nem szabad idegenekkel szóba állni. Igen ám, de azt is mondta, hogy ha kérdezik, akkor illik felelni. A bólintás köztes megoldásnak látszott.

A néni felbátorodott a bólintástól.

– Én is nagyon szeretem ám a fagyit! De nem veszek magamnak, mert kell a pénz. Amúgy is kövér vagyok.

Robi szívesen válaszolta volna azt, amit a nagymamának szokott, hogy jaj, dehogyis, de a néni esetében ez olyan nyilvánvaló hazugság lett volna, hogy inkább begyűrte a szájába a maradék tölcsért és hallgatott. Nem így a néni:

– Na, viszem haza a sok finomságot az én kicsikéimnek. Sok-sok nyesedéket meg farhátacskát. Ebből lesz ám a jó kis lakoma. Finom leveske.

Robi bátortalanul visszakérdezett:

– Az unokájának tetszik főzni a néninek?

A néni elnevette magát:

– Az ám, az én szőrös kis unokáimnak meg a szőrös gyerekeimnek. A kutyuskáimnak! Ők az én családom, angyalom. Tizenegyen vannak, most született négy kicsi. Először csak kettő volt, befogadtam őket, aztán jött a többi. Már nagyon várnak ám, tudják, hogy hozom nekik a finomságot.

A néni felvette a szatyrokat. Robi rettentően kíváncsi volt, miféle kulcs himbálódzik spárgán a nyakában, úgyhogy nagy levegőt vett, és rákérdezett:

– Az milyen kulcs?

A néni visszafordult.

– Ez? Nem láttál még ilyet, ugye, aranyom? Nagyon különleges kulcs ám ez. Tudsz titkot tartani?

Robi lopva benézett a húsboltba, ahol nagypapa nagyban tereferélt a pult mögött álló hentes bácsival, és bólintott.

– Nagyon kell ám vigyázzak erre, bökött az állával a kulcsra a néni, mert ez egy különleges kulcs. Ez itt a kutyamennyország bejáratának a kulcsa!

Robi elcsodálkozott. A nagymama sokat beszélt neki a mennyországról, és mindig elmondta azt is, hogy az Erzsi néni, a húga, oda sose fog bejutni, de arról eddig nem esett szó, hogy a kutyáknak is van külön mennyországuk.

– Létezik kutyamennyország? – nézett a nénire.

A néni szeme elkerekedett, pont úgy, mint nagypapáé szokott, ha Robi valami éktelen butaságot kérdezett tőle, például, hogy a tévébemondók kilátnak-e a tévéből.

– Hát már hogyne létezne! – kiáltott fel. – Éjszaka is ügyeletben kell lennem, mert ha véletlenül elpusztul egy kutya, már kell is nyitnom a kaput. Egy felhőlépcsőn kell felmenni odáig. Nem könnyű, jó magasan van, fel kell kapaszkodni egész az égbolt széléig, aztán ott már látszik a napsugárból csinált kerítés. Odabent meg? Van ám ott nagy zűrzavar meg ugatás! Hajjaj! Amit csak el tudsz képzelni, minden van abban a kertben! Kutyamedence, játékok, labdák, papucsok mindenütt. Néha annyira cibálják ám a labdákat, hogy egy-egy leesik a földre.

Robi elgondolkodott. Ő is látott már az utcán kidurrant labdát, de eddig fogalma sem volt, hogy az a kutyamennyországból pottyant le.

– És ha más országokban pusztulnak el kutyák? – kérdezte gyanakodva.

– Ó, hát meg van ám ez szervezve – legyintett a néni. – Mindenütt vannak őrzők, és azoknak mind van saját kulcsuk. Az összes megholt kutyát beengedik, még a harapósakat is, mert a lelkük mélyén azok is jók, csak valaki valamikor rájuk ijesztett. Van ott fent kicsik, kövér sovány, lógó fülű, öreg és fiatal is. És mind együtt játszanak. Sose fáznak, sose éheznek, és nem fáj semmijük, mert a Jóisten minden bajukat meggyógyítja, amikor megérkeznek oda. Amelyik sánta volt, az tud újra futni, amelyik meg vak volt, az újra lát. Így van ez – hümmögött a néni. Háza is van mindnek. Én szoktam felvinni oda a sok deszkát. Majd beleszakad a derekam, de azért mindig viszek.

– Oda, fel?

– Oda bizony! Gyűjtöm a fahulladékot, kidobott deszkát, asztallapot, mindent. Talicskával szoktam összeszedni. Meg a rongyokat is. Annyi mindent kidobálnak ám az emberek, egy se gondol arra, milyen jó lenne odafönt a kutyáknak! Meg a papucsok! Az a sok cipő! Na, azt szeretik a legjobban. Mert idelent mindig szidták őket, de odafönt aztán mindet széttéphetik – kacag a néni.

Hirtelen lenéz a lábára.

– Ezt is hogy megrágták a múltkor, amikor odafönt jártam! De hát nem lehet rájuk haragudni, na. Este, ha kinyitod az ablakot, néha lehallatszik az ugatás. Az emberek persze azt hiszik, hogy az a környékről jön vagy a parkból. Pedig dehogyis. Odafentről, ahol több száz hektáron szaladgálnak az aranyoskáim. Megugatják a repülőket, mert azokat nemigen szeretik. Igazuk is van.

Robit foglalkoztatta valami, de nem tudta eldönteni, illik-e ilyet kérdezni. Aztán rászánta magát:

– És tessék mondani, a kutyák odafent is szoktak kakilni meg pisilni?

A néni egy pillanatra megütközött, de aztán rögtön válaszolt

– Szoktak hát, csak annak nincsen szaga. A pisi elkeveredik az esővel, a kaki meg szépen lehull a hegyekbe. Biztos láttál már ilyen hosszúkás köveket. Na, az mind égi kaki.

Robi elképedve hallgatott. Közben nagypapa megérkezett, kezében az újabb csomaggal, és megdicsérte Robit, hogy ilyen ügyesen várt. A néni felvette a csomagjait és elköszönt:

– Nagyon fáin kis unokája van, büszke lehet rá.

Nagypapa mosolygott, és megkérdezte, miről beszélgettek. Robinak eszébe jutott, hogy titkot kell tartania:

– Csak a fagyiról. A néni is szereti.

Átvette nagypapától az egyik szatyrot. Mentek hazafelé, hallgattak. Már majdnem az utcába fordultak, amikor Robi nagypapához fordult:

– Nagypapa, mi lett a régi kutyátokkal, amelyikről szoktál mesélni? Azzal a pulival?

– Jaj, hát ő már felment a kutyamennyországba. De még most is hallom néha, hogy ugat.

– Én is – felelte Robi, ahogy beléptek a kertkapunk. Én is szoktam hallani. Főleg este. Meg amikor elmegy egy repülő.  

Tóth Krisztina