Hatalmas tavaszi vihar rázta a fák lombjait, tombolt a szél, dobolt az eső a tetőn. Az állatok, ha tehették, üregeikbe és odúikba húzódtak. Ricsi, a kisrigó, rémülten kapaszkodott az ingó fészek szélébe. El sem tudta képzelni, hol késlekedhetnek a szülei, hol bolyonghatnak ebben az ítéletidőben. Egy szélroham hirtelen belekapott az ágakba, és Ricsi a fészekkel együtt zuhanni kezdett.

Mire magához tért, már elcsendesedett a vihar. A földön hevert sajgó szárnnyal. Egyszer csak szuszogást hallott a közelből. Megrémült. Egy ismeretlen, tüskés hátú, apró lény közeledett, és nedves orrával szagolgatni kezdte a sérült madárfiókát.

– Hát te ki vagy? – kérdezte tőle.

Ricsi elmondta, hogy kipottyant a fészekből, és itt, ahová a szél repítette, már nem találtak rá a szülei.

– Én is így jártam – szipogta Sanyi, a kis sün. – Itt maradtam egyedül a kertben, és nem is tudom, hol fogok lakni.

– Miért nem költöztök be hozzám, az odúba? – makogta valaki a fejük felett.

Felpillantottak, és egy mókuskölyköt láttak gubbasztani a diófa ágán.

– Mi nem tudunk oda felmenni – válaszolták szinte egyszerre. – Miért, te is egyedül maradtál?

– Egyedül, bizony – sóhajtott a kismókus. – A nevem Móni. Elvesztettem a szüleimet, és már csak három szem mogyoróm maradt. Kértek belőle?

Jó szándéka jeléül azonnal le is hajított nekik a fáról egy szem mogyorót, de sajnálatos módon éppen a házból kilépő kislányt, Lilit találta el vele. Lili felnézett, és azonnal észrevette az ázott bundájú, vihartól megtépázott mókuskölyköt.

– Szegénykém! – kiáltott fel, és besietett a házba egy létráért.

Közben a két másik állatka közelebb merészkedett a fához, hogy jobban lássák, mi történik az árva mókuskával. Lili kicipelte a létrát, és menet közben majdnem rálépett a két másik csöppségre. A törött szárnyú rigó és a fáradt süni egymás mellett gubbasztottak a fűben.

– Ó, jaj! – vakarta a fejét a kislány. – Úgy látszik, egész állatóvodát kell nyitnom!

Móni mókuskát megtörölgette, megetette dióval, aztán berakta egy cipősdobozba. Utána Sanyi sünit vette gondjaiba: neki adott ebédre egy éticsigát és három szem szőlőt. Sanyi hálásan pislogott, aztán álomba szenderült. Ricsinek, a kisrigónak egy földigiliszta jutott, aztán Lili neki is készített egy puha kis fészket gombolyagból.

– Majdnem olyan, mint az otthonom volt – csipogta Ricsi, majd álomba szenderült.

Amikor a fáradt állatkák felébredtek, rögtön egymást keresték. Sanyi a kisrigót hiányolta, Ricsi tudni akarta, hogy van Móni, az ázott mókus, Móni pedig arról érdeklődött, hogy felébredt-e már Sanyi süni.

Lili mindhármukat letette a fűbe. Először egy dióval labdáztak, de a kisrigónak még sajgott a szárnya, és azt javasolta, inkább énekeljenek. Ez Sanyinak és a Móninak nem ment. Igyekeztek követni Ricsi trilláját, de csak hangzavar kerekedett belőle. Móni fára szeretett volna mászni, de Sanyi hiába próbálkozott, rövidke lábaival csak a fakérget kaparászta. Ricsi sem tudott még felrepülni a magasba, így végül csak összebújtak. A rigócska csőrével vakargatta Sanyi süni hátát, és kiszedte a tüskéi közé ragadt szöszöket, leveleket. Móni puha, meleg farkincájából fészket kanyarított Ricsinek, Sanyi pedig éles fogacskáival kirágta a diókat, amelyeket Móninak nem sikerült feltörnie.

Egész nap együtt játszadoztak a fűben. Ha a macska elsompolygott mellettük, megvonta a vállát: érdekes, hogy ezek milyen különbözőek! Az ő kölykei sem hasonlítottak egymásra, mert az egyik csíkos, a másik foltos, a harmadik meg koromfekete volt, de hogy ez a három testvér ennyire másképp festett, azt fel nem foghatta. Magában azt gondolta, az apjuk bizonyára valami sün lehetett, az anyjuk repülő madár, a mókus meg nyilván egy távoli rokonra üthetett vissza ezzel a furcsa, lompos farkával.

Az állatkák szépen cseperedtek. Lili, a pótanyukájuk válogatott finomságokkal etette őket. A süninek és a kisrigónak még szöcskét is fogott, a mókuskának pedig mogyoróval és dióval kedveskedett. Amikor már mindhárman erőre kaptak, birtokba vették az egész kertet. Hancúroztak, hemperegtek, viháncoltak. Sanyi tüskéi keményedni kezdtek, ezért óvatosan kellett játszania, nehogy megszúrja a testvéreit. Móni fogai élesedtek, rendszeresen koptatnia kellett őket, nehogy felsértse a többieket, ha birkóznak. Ricsi csőre is hegyesedett, és gyakran ő kapta el a rovarokat, amelyeket aztán jóízűen elropogtattak, ahogyan ti a cukorkát szoktátok.

Közeledett az ősz. Ricsi egyre nagyobb távolságokra repült, egyre magasabbra. Móni gyűjtögette a diót télire, ahogyan pici korában a szüleitől látta. Lili ügyes kis odút készített neki, hogy oda vonulhasson el, ha itt lesz az ideje.

Sanyi nem szívesen vett részt a közös játékban, egyre többet ásítozott. Kupacba hordta a leveleket, fáradtan heverészett az őszi napon.

– Hamarosan téli álomra vonulok, ahogyan a sünök szoktak – mondta. Odacammogott Lilihez, orrát a kislány cipőjéhez dörgölte. Ricsi is búcsúzkodni készült, Afrikába szeretett volna repülni a többi felnőtt rigóval. Lili magához hívta őket.

– Jó testvérek voltatok, szeretettel és kedvesen bántatok egymással. Most elérkezett az idő, hogy a rigók, sünök és mókusok szokásait kövessétek. Ha eljön a tavasz, ismét itt várlak benneteket a kertben, hogy együtt tölthessük a meleg napokat. Addig pedig veletek leszek gondolatban. Ott leszek Móni és Sanyi téli álmában, és ott leszek Ricsivel a hosszú repülés közben, hogy a szeretetemmel őrizzem őt minden bajtól.

A testvérkék elköszöntek egymástól, aztán ki-ki indult az útjára, hogy a hosszú tél alatt lélekben kövesse a többieket. Felhők és szelek hozták-vitték gondolataikat, Sanyi és Móni álmában gyakran megjelent a két testvér és Lili arca, Ricsi pedig a szárnyában érezte az erőt, amit a két kis testvére szeretete adott neki.

Tavasszal, amikor a vándormadarak visszatértek, Ricsi megerősödve ugrált a kertben. Hamarosan mozogni kezdett a kerti levélkupac, és előkászálódott alóla Sanyi. Éppen jókor, mert Móni már vidáman szólongatta őket a magasból:

– Sziasztok, tesók!

Olyan hangzavart csaptak örömükben, hogy Lili is kiszaladt a házból. Magához ölelte őket, és hosszú percekig csak ültek együtt, magukba szíva a tavaszi nap sugarainak melegét.

 Tóth Krisztina