–

Várjátok már a születésnapotokat, ugye? Hogy micsoda? Már elmúlt? Akkor a következőt! Az enyém még csak most jön.

Hanna, akiről ma mesélni fogok nektek, a tizenegyedik születésnapjára készült. Nagyon izgatott volt, már napok óta csak a barátnőiről beszélt.

– Mindenki eljön, mindenki visszajelzett a meghívásra! – lelkesedett.

Tavaly, a tizedik születésnapját egy játszóházban ünnepelték, de az idén úgy döntött, hogy a játszóház gyerekes helyszín, nem illik már egy tizenegy éveshez. A korábbi szülinapi fotók a szobájában voltak kimágnesezve. Hanna egyéves, Hanna kettő… és így tovább, egészen a tízig.

Anya beleegyezett, hogy az idén meghívhatja a barátnőit magához. Amíg kicsi volt, a szülei nem szerették, ha otthon tartanak házibulit, de most, hogy már nagylány lett, kimondottan örültek, hogy végre megismerhetik a többieket, akikről Hanna mesélni szokott. Rékát például, a tornáról. Csak a nevét hallották, mert Hanna egyedül járt edzésre. Editet a zeneiskolából. Ő olyan vékony, bizonygatta Hanna, hogy át lehet fogni, így, két kézzel, a derekát. Jutkával, Hanna osztálytársnőjével már találkoztak.

Hanna mostanában feltűnően sokat foglalkozott azzal, hogy ki vékony, ki duci, és hogy szép, és ki nem.

Azt mondta, Jutka például kedves és okos, de szerinte nem elég szép, mert kicsit duci. Edit viszont, mesélte lelkesen, gyönyörű! Hihetetlenül vékony! Simán elmehetne manökennek – lelkesedett.

Anya csak ingatta a fejét. Azt mondta, Jutka márpedig gyönyörű lány: csodálatos vörös haja van és varázslatosan kék szeme. Alig várta, hogy a másik két barátnőt, Rékát és Editet is láthassa. Közösen találták ki Hannával, hogy milyen torta legyen. Elhatározták, hogy együtt sütik meg.

Nagyon menő dolog saját tortát felszolgálni a vendégeknek, nem gondoljátok?

– Csak én majd nem eszem belőle – mondta Hanna kedvetlenül.

– Már miért ne ennél?! – döbbent meg anya.

– Azért, mert kövér vagyok. Edit szerint látszik a hájam – mutatta a kislány, és össze is csippentette elöl a bőrt a pocakján.

Anya nagyon elszomorodott. Még ilyet! Hogy valaki ne akarja megkóstolni a saját készítésű szülinapi tortáját! Ráadásul a kedvencét! Minden húsvétra sütött mascarponés répatortát, és mivel ezt a családban mindenki imádta, úgy döntöttek, ez lesz a születésnapi torta is. Ezúttal, Hanna életében először, együtt készítik el.

– Emlékszel a hozzávalókra? – kérdezte anya.

– Hát persze! – vágta rá Hanna, és már szaladt is a konyhába, hogy elővegye a keverőtálakat.

A sütikészítés nagyon vidám dolog. Izgalmas összeválogatni és kimérni az alapanyagokat. Finom érzés meggyúrni a tésztát, puszta kézzel dögönyözni, mint a gyurmát. Ahogy összeáll, puhul, apránként kibújik az ujjaink között a massza. Hm, de finom lesz!

Anya lereszelte a répát apró darabokra. Hanna addig kimérte a lisztet. Először dolgozott szülői irányítás nélkül, fejből. Még csak kérdeznie sem kellett, ment minden, mint a karikacsapás! Olyan sokszor figyelte, hogy mit hogyan csinál anya, hogy elég volt csak lehunynia a szemét, és mint egy filmen, már látta is maga előtt, hogy mi a következő lépés.

– Összetörnéd apróra a dióbelet? – kérdezte anyát.

Anya mosolygott. Nézte, ahogy készül a tészta, de a dió csak nem érkezett.

– Összetörted a diót? – kérdezte újra Hanna.

Anya belenézett a tálba, aztán Hannához fordult.

– Arra gondoltam, hogy most csináljuk meg dió nélkül!

– De hát miért? – rökönyödött meg Hanna. – Mindig azzal szoktuk! Nincs itthon dió?

– De van.

– Akkor? Ez valami új recept?

Anya tűnődve nézett, aztán lassan, megfontoltan válaszolt.

– Mostanában valahogy nem tetszik nekem a dió. Nem tudnám neked megmondani, miért, de elment tőle a kedvem. Olyan… rücskös. Meg… olyan kerek.

– De répa azért mehet bele, ugye? – bámult rá elhűlve Hanna.

– A répával nincs baj. Szép karcsú, szabályos. A színe is megfelelő.

Beleöntötték a tésztába a tejet, a sütőport, hozzáadták a fahéjat is.

– Jöhet a tojás! – nézett fel Hanna.

Anya nem mozdult. Kis idő múlva megint a tészta fölé hajolt.

– Arra gondoltam, hogy tojást se tegyünk bele!

Hanna gyanakodva nézett.

– De anya! Nálunk senki se allergiás! Ez valami… mentes torta lesz?

– Nem – csóválta a fejét anya. – És lehet, hogy nem is áll össze a tészta, de én mostanában nem szeretem a tojást! Nem tetszik a formája. A répa, az olyan kis karcsú. De a tojás!

Hanna nem tudta mire vélni anya viselkedését. Olyan volt, mintha hirtelen meghibbant volna.

– Anya, de hát hogy hasonlíthatod össze a répát a tojással? Az egyik egy zöldség, a másik meg… tojás, na. A tojás az tojás. Persze hogy tojás alakja van! Nem tök mindegy, milyen a formája?

Anya elszántan nézte a félig kész tésztát, és ismét előállt valami furcsasággal.

– És azt szeretném, ha ebbe mostani a répatortába gyömbért se tennénk, ahogy szoktuk. Igaz, hogy van itthon gyömbérpor, de te is tudod, hogy néz ki a friss gyömbér! Olyan formátlan kis növény. Pfuj. Bénán néz ki! Nem szeretném, ha elcsúfítaná a gyönyörű répatortánkat!

Hanna reményt vesztve rogyott le a konyhai székre. Négyre várta a barátnőit, és úgy látszott, hogy az ő szép, kedves, eddig teljesen normális anyukája megbolondult. Összevissza beszél!

De még nem volt vége:

– A szegfűszeg mehet. Nagyon csinos kis fűszer, nincs vele gond. A répa is rendben, ha szabályos. De a tojás és a dió, hát, nem tudom. A gyömbér is olyan ronda!

– Anya – fordult hozzá Hanna. – Én nem tudom, mi történt veled, de nagyon furcsákat mondasz. Én azt szeretném, ha ugyanúgy csinálnánk a répatortát, mint eddig. Szerintem minden kell bele. Attól lesz olyan, amilyennek szeretjük. A tészta nem szép, a tészta olyan, amilyen. Minden étel úgy szép, ahogy van. Attól szép… mert… finom!

– Minden étel attól szép, hogy finom? És úgy szép, ahogy van? – kérdezte anya a szemöldökét felvonva.

– Igen… és… én most bele is rakok mindent!

Hanna így is tett. Közben futva az anyjára pillantott, és vizsgálgatta az arcát. Nem tudta mire vélni ezt az egészet.

Amíg a torta sült, átöltözött, és felvette a nyakláncát meg a kék köves gyűrűjét. Mire visszaért a konyhába, anya már kivette a tortát a szilikonformából.

– Igazad volt, Hanna, minden kellett bele – mondta.

– Még a rondák is?

– De hát te magad mondtad, hogy ronda étel nincs! – válaszolt anya.

Ahogy a tortát átvitték az ebédlőbe, a nagy, kerek asztal közepére, Hannára pillantott.

– Figyelj, Hanna. Szerintem ez az emberekkel is így van ám! A tojás az tojás. És ezért gömbölyded. A répa meg hosszúkás. A dió meg kerek.

Hanna kicsit elpirult.

– Jó, jó, értem, amit mondasz. De akkor se szép, ha valaki duci.

– Honnan tudod? Lehet, hogy valakinek éppen az a világon a legszebb!

Hirtelen csengettek. Megérkezett az első lány. Aztán sorban a második, a harmadik, a negyedik. Átadták az ajándékokat, körbeülték az asztalt. Amikor eljött az ideje, Hanna szelte fel a tortát, és mindenkinek szedett a tányérjára.

Megint megszólalt a csengő.

Apa is befutott végre, két csokorral a kezében. Egyet Hannának hozott, egyet anyának. Kezet mosott, aztán ő is asztalhoz ült, és nagy mosollyal jártatta körbe a szemét a társaságon:

– Hogy ti milyen gyönyörűek vagytok! Remélem, nekem is hagytatok! Hm… ez tényleg a világ legfinomabb répatortája! Van még itt négy, formás kis tortaszelet. Ki kéri?

Edit óvatosan feltette a kezét. Aztán Hanna, utána Réka és Jutka is. Anya így fényképezte le őket, ahogyan épp a tányérjukat nyújtják. Később Hanna a kinyomtatott fotó alá azt írta fel, hogy Hanna 11, mellé pedig, hogy Répa, Szegfűszeg, Dió és Tojás.

Tóth Krisztina