Van az úgy, hogy az embernek dolga akad egy-egy műalkotással. Ugyanaz a szám ismétlődik újra meg újra, ahová megy. Ugyanabba a versbe botlik mindenféle helyeken – gondolom, sokan ismerik ezt a jelenséget. Én néhány hét alatt másodszor kerülök szembe Gerhard Richter 2014-ben festett Birkenau-ciklusával, amely életem egyik legfelkavaróbb művészi élményét adta nekem Berlinben. Itt meséltem el, miért.

Aki szeretné érteni, az előtt megnyílt most a lehetőség, ugyanis a nagyméretű, tagolásukban is Birkenau felépítését idéző digitális nyomatokat láthatja Budapesten – szemben velük pedig ott a Szürke tükör című alkotás, amely teljessé teszi az művet.

„Most, a szürke monokrómokat nézve ismerem fel, hogy talán, biztosan nem egészen tudatosan, ez volt az egyetlen módja annak, hogy megfessem a koncentrációs táborokat. Lehetetlen megfesteni az élet nyomorúságát, kivéve talán szürkével, hogy eltakarjam”

– mondta a műpárról Richter, akinek életművében központi szerepet kapott az emberi szenvedés és a pusztítás motívuma. Drezdára bombát szóró katonai repülőképek, koncentrációs táborok… Képeiből kiviláglik, mekkora tragédiákat okozott Richter életében a háború.

Apja a fronton harcolt, aztán hazatérve, PTSD-től (Post-traumatic stress disorder) és később – depressziótól szenvedve – önként vetett véget életének. Richter elvesztette két apai nagybátyját és imádott, skizofréniában szenvedő nagynénjét, Marianne-t is, aki a nácik eutanáziaprogramjának áldozata lett. A félelem, a bizonytalanság, a veszteség, a szeretteink emlékének elmosódása vissza-visszatér a képeken, és talán senkinek sem sikerült annyira elvont módon, mégis oly élesen megragadni az emberi szenvedést, mint Richternek a Birkenau-ciklusban.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Látod? Nem látod? Na látod!

Na de evezzünk kicsit vidámabb vizekre… A kedvenc művem a kiállításról az Ivó nő című, 1968-as mű, ami tökéletesen ellentétes hatással volt rám, mint a Birkenau: felnevettem előtte. Szeretem ugyanis a címük elolvasása előtt csak úgy, önmagukban szemlélni a képeket, hagyni, hogy hassanak rám mindenféle előfeltevés nélkül.

Így voltam ezzel a monokróm, absztrakt képpel is, amelynek először különös, szögletes ecsetvonásait figyeltem meg, aztán, mivel kifejezetten szépnek találtam a felületet, hátrébb léptem, elővettem a telefonom, hogy lefotózzam a festményt a cikkemhez.

És a telefon képernyőjére pillantva hirtelen megpillantottam a nőt az ecsetvonások mögött. A hatás olyan meglepetésszerű volt, mint gyerekkorunk háromdimenziós képei, amelyeken néhányan akkor sem látták az elrejtett ábrákat, ha beleszakadtak.

Ha pedig egyszer megláttad, többé nem tudtad máshogy nézni a képet.

Színek és formák

Mivel nemrég még nyakig festékesen pingáltam otthon a mennyezetet, a 180 szín című sorozata gondosan kimaszkolt színes, fényes felületű négyszögek összessége, ami első ránézésre persze tök egyszerűnek tűnik.

Az ilyen alkotások előtt szokott elhangozni a múzeumba csak muszájból járók szájából az adekvát „ilyet én is tudok”. Nos, több rossz hírem is van az ő számukra: nem, haver, nem tudsz. Vagy ha igen, akkor mondd el, milyen maszkolószalaggal lehet ilyen pöpec egyeneseket elérni aláfolyás nélkül. 

A másik pedig valójában nem is rossz hír, csak azoknak, akik lusták befogadni bármit, ami nem szokványos: igen, ez művészet. És például azt feszegeti, hogy mitől az, ellentétben például egy barkácsboltban fellelhető színminta-katalógussal.

De – hogy még tovább borzoljam a kedélyeket – nézzük csak, hány arca van a fehérnek: a 2006-os, Fehér című képpár a rétegekkel és az áttűnésekkel játszik.

„Minden egész eltörött”

Richter festészetében visszatérő motívum a láthatóság: mit fed le, mit homályosít el, és mindez miként változtatja meg az eredeti kép értelmét, jelentését, közlését.

A legjobb példa erre Tiziano Angyali üdvözlet című festményének parafrázis-sorozata, amelyről így mesélt az alkotó:

„Nem tudok úgy festeni, mint Vermeer – elvesztettük ezt a gyönyörű kultúrát, minden utópia szertefoszlott, minden elfolyt a csatornába, a festészet csodálatos ideje véget ért…

Nem ismerek senki mást, aki ennyire kötődne a művészettörténethez és szeretné a régi mestereket, és ennyire szeretne úgy festeni, mint ők. Voltak esetek, amikor megpróbáltam feltámasztani Tizianót és másokat, de természetesen nem sikerült véghezvinnem.

Meg akartam festeni az Angyali üdvözletet magamnak. Ez a példa arra, hogy mennyire lehetetlen ma így festeni.”

Ez az önvallomás elevenedik meg az 1973-tól datált Angyali üdvözlet Tiziano után sorozat darabjaiban – amelyet később bővített a festő. Az érthetőség kedvéért ezen a kollázson egymás alá raktam az eredeti, 1540 körüli festményt és Richter két különböző Angyali üdvözletét:

Ki kicsoda?

Végül pedig itt van az egyik legjellegzetesebb Richter-sorozat, a fotófestményeknek is hívott történelmi arcképcsarnok, amely az 1972-es Velencei Biennáléra készült, és 48 briliáns elme portréjából áll Kafkától Mannig, Brucknertől Pucciniig. 

 

Arról szívesen elbeszélgetnék egyszer Richterrel, vajon miért nem került bele egyetlen nő sem, szándékos döntés volt-e ez vagy szimpla ignorancia – mivel kevéssel arrébb a kiállításon több, nőalakokkal, női teljesítménnyel foglalkozó festmény is helyet kapott, ráadásul a leírások is foglalkoznak a témával, úgy sejtem, az előbbi.

Mindenesetre a megszólalásig fotószerű festmények még azt is lenyűgözhetik, akik amúgy szkeptikusak a „krikszkrakszokat festő” kortárs művészek technikai tudását illetően.

„A fénykép testesíti meg a tökéletes képet: nem változik, abszolút, vagyis független, feltétel nélküli, stílus nélkül. Ezért példakép számomra abban, ahogyan megjelenít és amit jelent” – mondja erről Richter, aki gyakran fotózta le festményeit, és használta azokat „visszafotósítva”, és másként is gyakran használta a fotó műfaját. Például szolgáltattak témát újságban látott fényképek gyilkossági hírekből, sportolónőkről, de a Birkenau-ciklus alapja is a Sonderkommando egy tagja által titokban készített fényképek voltak.

És ha már itt tartunk, hadd említsem meg: ugyanaz a tér, amely remekül szolgált a Sean Scully-tárlat esetében, itt egészen briliánsan rímel Richterre. Nézzétek, milyen szuperül leképezi például ez a terem a Folyosó című festményt!

A végére pedig egy sor igazi csemege

Richter, aki jövőre lesz kilencven esztendős, azt mondja, lezárta festői életművét. Amit készséggel elhiszek neki, hiszen mindent, de mindent kipróbált, megtapasztalt, ami valaha is mozgatta a fantáziáját.

Mivel a lezárt életműről már korábban is olvastam, a kiállítás legkellemesebb meglepetése nemzetközi viszonylatban is igazi csemegének számít: Richter ceruzarajzainak egész sorát láthatjuk. Mégpedig annyira frisseket, hogy szinte még most végezhettek a keretezésükkel: sok közülük az idén márciusban készült.

És persze mind igazán richteresek, jelentsen ez akármit.

Richterben az a csodálatos, hogy elképesztően sokszínű, és mégis mindig önmaga. Menjetek, nézzétek, merüljetek el benne. És egy kicsit magatokban is.

Csepelyi Adrienn

 A fotók a szerző tulajdonában vannak