„Nem vagyok biztos benne, feleltem, hogy egy házasságban az ember egyáltalán tisztában lehet azzal, kicsoda valójában, vagy hogy igazán külön tudja választani azt, aki ő maga, attól, aki a másik által létezik” – mondja a Körvonal főhőse, Faye, egy angol írónő, aki a válása után nem sokkal (hogy eltartsa magát) egy nyári egyetemre érkezik Athénba, hogy írókurzust tartson. Ennél a pár információmorzsánál többet nem is igen tudunk meg róla, legfeljebb még annyit, hogy két fia van, akiket erre az időre az apjuknál hagyott.

Rachel Cusk, a regény szerzője érdekesebbnek találja, hogy Faye-t inkább úgy használja, mint egy kamerát: az ő szemével látjuk a világot, az ő értelmezésében hallgatjuk mások történeteit, de ő maga nemigen szólal meg, alig kommentálja a rajta átfuttatott élményeket, marad a háttérben. Mégis, éppen ezzel a passzív hozzáállással, visszafogott megfigyelői állással ismerjük meg a legjobban, mintha a kevés szó lassan többet mondana bármely tirádánál. Amíg ugyanis Faye hallgatja a repülőgépen megismert szomszédja élettörténetét, vagy a kurzusára érkező hallgatók élményeit, vagy ahogyan körbejárja és felméri a kölcsönbe kapott lakását (és vele másvalaki életét), szép fokozatosan megértjük, micsoda vákuumba csöppent, ahol még a saját kontúrjait sem leli.

Éppen erre szolgál a sok történet, amit a könyv során végigolvasunk: ezek révén jut Faye valamiféle önreflexióhoz.

Miközben elveszetten bolyong a világban, az útjába akadó emberek és történetek visszaverik a fényt a saját életére, vagyis: kirajzolják a körvonalait.

A Körvonal után pedig augusztus 30-án megjelenik magyarul a trilógia második része is, és a Tranzit hasonló szerkezetű regény: Faye ebben is főleg mások történeteit hallgatja és közvetíti, mégis érezhető benne egyfajta fejlődés. Immár visszatért Londonba, az íróközösségben is elfoglalta a (nőknek kijelölt, kissé alárendelt) helyét, és új lakást vett magának, azt próbálja épp otthonná alakítani.

Ha az első részt a „vákuum” állapota jellemzi (amit szerintem mindenki ismer, aki hirtelen kizuhan egy család biztonságosnak hitt öleléséből), akkor a második rész az „építkezésé”, szó szerinti és átvitt értelemben is. 

Faye továbbra is magányos, a fiai is újra az apjuknál vannak (amíg az új lakás el nem készül), de így is viseli gondjukat, hiszen vészhelyzetben mindig érte nyúlnak ki. De ebben a kötetben már megjelenik a női mivolta (két férfi is érdeklődést mutat iránta, még ha egyelőre hűvös értetlenséggel kezeli is őket), és mintha egyértelműbb lenne a másokhoz fűződő viszonya is: kezdi érzékeltetni a véleményét, a külvilághoz fűződő viszonyát. Már nemcsak lebeg a térben és időben, hanem aktívan keresi a helyét benne.

A harmadik kötet (amely angolul a Kudos címet viseli, ami az ógörögben becsületet vagy dicsőséget jelent, itt pedig a női integritás jelképe) 2018-ban jelent meg angolul, és reméljük, a magyar kiadására sem kell sokáig várni, mert Cusk sűrű sorai olyan megkapók és a történetmesélése olyan rafinált, szuggesztív és érzékeny, hogy az ember legszívesebben sosem szállna ki belőle.

Nem véletlen, hogy az angolszász sajtóban a regény műfajának megújítójaként hivatkoznak rá, és a legnagyobb elismeréssel ünneplik – ami elég szokatlan lehet számára, hiszen azelőtt épp a másik végletet tapasztalta meg: a teljes elutasítást és megszégyenítést.

Itt kell keresnünk az okát annak is, miért ír regényt egyes szám első személyben úgy, hogy a mesélőjéről derül ki a legkevesebb.

Cusk hirtelen jött sikere ugyanis csak látszólagos: valójában huszonnyolc éve jelennek meg könyvei, amikből mára több mint egy tucat van (angol nyelven). Ezek egy része kifejezetten önéletrajzi ihletésű, méghozzá a hagyományos módon: vállaltan a saját élményeit írta meg bennük. Ilyen volt például a The Last Supper (Az utolsó vacsora) című könyve, ami a családja három hónapos olaszországi útját mesélte el, ám egy ott élő brit szereplője magára ismert benne, és beperelte azért, ahogyan Cusk ábrázolta, a kiadó pedig inkább úgy döntött, peren kívül megegyezik vele, és visszavonja a boltokból a könyvet.

Még ennél is nagyobb botrányt keltett az A Life’s Work (Egy élet munkája vagy Az életmű) című memoárja, amiben az anyaság élményét boncolgatta kendőzetlenül – de olyan messzire ment a tabudöntögetésben, hogy hatalmas felháborodást váltott ki vele. „Nem rejtegettem semmit, sem az agressziómat, sem a dühömet – mondta évekkel később a New Yorker riporterének –, ha el akarod nyerni az olvasók tetszését, azzal csak korrumpálod az írásodat.” Csak hogy egy pillantást vessünk arra, mi is borította ki őket, egyetlen mondat a regényből: „A gyerek úgy oldódik fel a főállású anya személyiségében, mint festék a vízben:

ahhoz, hogy anyaként funkcionáljak, fel kellett függesztenem az egyéniségem.”

De, mint kiderült, tud ő még nagyobb botrányt is okozni az A Life’s Worknél: következő könyve, az Aftermath (Utóhatás) végképp kiakasztotta az irodalomkritikusokat. Ebben a válását és az azt megelőző házasságát szedte ízekre, azon belül pedig a feminizmus kérdéskörét támadta, amit a gyerekszülés – az ő értelmezésében – igencsak próbára tesz. Az akkoriban menő ügyvéd férjét rávette, hogy költözzenek vidékre, és ezzel adja fel a karrierjét – hogy a gyerekeknek nyugodt, egészséges gyerekkort teremtsenek –, így viszont neki is bele kellett vetnie magát a pénzkeresésbe. Ám míg ő dolgozó anyaként a női és a férfiszerepet is elvállalta, úgy érezte, hogy a férje csak egyet vitt.

Amikor válásra került a sor, és a gyerekek elhelyezéséről zajlott a vita, ő kijelentette: a gyerekek hozzá tartoznak, hiszen ő az anyjuk, mire a férje – talán joggal – azt válaszolta: „akkor ennyit a feminizmusodról”.

Arra az Aftermathban is figyelt ugyan, hogy a férje személyét minél inkább elmossa, és a magánéletük intim részleteit elkenje (annál is inkább, mivel pontosan tudni lehet, kicsoda az illető), helyette általános kérdéseket feszegessen, a kitárulkozásnak ez a mértéke mégis visszatetszést keltett, ahogy a saját álláspontjának folyamatos megkérdőjelezése, és az ellentmondások vállalása is. A Sunday Times kritikusa még díjat is kapott azért a gúnyos írásáért, amiben kifigurázta, és „apró angol dominátrix”-nak („brittle little domenatrix”) nevezte. Sikerült is elérnie, hogy Cusk úgy megsemmisüljön tőle (főleg, hogy nem volt egyedül a támadással), hogy egy időre képtelen legyen az alkotásra. Ebben az időben ő is – mint regénybeli alteregója, Faye – tanításból tartotta el magát. 

Ezután támadt fel a poraiból 2014-ben és tért vissza a Körvonal-trilógiával, amiben tehát egy gyökeresen új módszert választott: a szubjektumot a végletekig háttérbe szorította, ami meglepő módon csodálatos feszültséget teremt a történeteiben.

„Amikor a könyvet írta, arra vágyott, hogy szégyenkezés nélkül tudja kifejezni magát. A szégyenkezés egyik forrása az volt, hogy mások ismerik, de amit tudnak róla, az nem igaz. Az igazat, erre jött rá, mindig gondosan eltitkolta mindenki elől. Amikor a könyvét írta, ettől a szégyenkezéstől akart megszabadulni.

Abban a hitben írt, hogy olyasvalakihez beszél, aki egyáltalán nem ismeri, aki előtt tehát nem kell feszengenie. Ez a valaki lényegében önmaga volt”

– írja például a Tranzitban, igaz, egy másik író szájába adva, akit Faye csak érdeklődéssel hallgat. Mégis az az érzésünk, ezt Cusk önmagáról is írja.

De hogy így van-e, arra a következőképpen válaszolt Judith Thurmannek a New Yorkerben: „Egy újságíró nemrég azzal keresett fel, hogy meg kell írnia, ki vagyok valójában. Úgy tűnik, valami zavar támadt a személyemet illetően. Csakhogy engem senki nem fejthet meg, mert nincs mit megfejteni. Én minden érdeklődésemet elveszítettem a személyem feltárásával kapcsolatban. Valamilyennek lenni számomra mindig egyet jelentett azzal, hogy hibáztattak érte.”

Rachel Cusk – Forrás: Getty Images/Ulf Andersen

És ezzel nemcsak a korábbi könyvei kritikusaira gondolt, hanem a gyerekkorára is, amelyről elárulta: távol állt az ideálistól. Jómódú angol családba született ugyan, de szeretetet és elfogadást nem kapott a szüleitől, akikkel hosszú évekig Kanadában, majd Kaliforniában éltek. Számára megváltás volt, amikor tinédzserként Oxfordba küldték bentlakásos iskolába, mert itt kezdte először felfedezni önmagát.

„Vannak emberek, akiknek hosszú utat kell megtenniük ahhoz, hogy oda érjenek, ahol lenni szeretnének. Ez olyasmi, mint megmászni egy hegyet – nekem legalábbis ilyen volt. Úgyhogy most nem azt érzem, hogy öregszem, hanem azt, hogy közelítek”

– mondta szintén Thurmannek, a kedvenc szerzője, D. H. Lawrence egyik gondolatára utalva.

Most azonban, hogy kezdi úgy érezni: végre azzá vált, akivé szeretett volna (egy új férj, és az időközben fiatal felnőttekké cseperedett lányai mellett), valamint az elismertséget is kivívta, úgy döntött, hogy a befutott író szerepét is köszönettel visszautasítja. „Nem akarom egy író életét élni, úgyhogy az idő nagy részében munkanélküli vagyok – mondta. – Az én munkamódszerem ugyanis elég kényelmetlen: a legnehezebb szakasza az, amíg túljutok a hazugságokon, és addig nem is tudok emberekkel találkozni. Amikor már írni tudok, onnantól aztán tisztán technika. Olyasmi, mint egy színésznek az előadás, amihez előbb próbálni kell. Mielőtt mindent ki nem próbáltam, nem tudom kimondani, amit szeretnék. Biztosnak kell lennem abban, mit akarok kifejezni egy mondattal.” 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Nos, a magam részéről bármennyi időt megadnék neki, hogy kidolgozza a mondatait, mert érzem rajtuk, milyen kiforrottak, és mennyi élettapasztalat, emberismeret és érzékenység rejlik bennük. Úgy vagyok vele, ahogy a Tranzit egyik szereplője, aki azt mondja: „Nagyon is lehetséges, hogy az embert foglyul ejtse egy művész látomása, jegyeztem meg. Akárcsak a szerelem, tettem hozzá, a megértettség élménye is azt a félelmet váltja ki belőlünk, hogy soha többé nem fognak megérteni.” Abban szerencsére még biztosak lehetünk, hogy egyszer a Kudos is eljut Magyarországra. 

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/Ulf Andersen