Tarantino egy fillért sem ad az anyjának a vagyonából, mert az anyja kigúnyolta gyerekkorában a művészi ambícióit. Ezt olvasom az egyik hetilap oldalán, és a cikk alatt megjelenik egy kedves ismerősöm, egy huszonéves lány kommentje: „Nem bánom, hogy a nekemisszarvolt-generációk, akiknek a szülői erőfeszítés csúcsát az jelenti, hogy megszülték, majd nem hagyták éhen halni a gyereküket, és zéró önreflexióval feltétlen tiszteletért toporzékolnak azért megszűnőben vannak.” Be kell látnom, nagyon igaza van, de csak egy lájkkal tudtam ezt kifejezni.

Anyukámtól számtalan alkalommal hallottam, neki milyen nehéz volt, hiszen még szinte gyerek volt, amikor az anyja meghalt, ő főzött és mosott a két bátyjára, ő tartotta rendben a családot, az apja nem törődött velük, rendszerint estére részeg volt. Nagyon sokszor hallottam tőle, hogy nekem nem lehet okom panaszra. Pedig lehetett volna. És erre nem akkor, hat- vagy tízévesen döbbentem rá, hanem huszon- vagy harmincévesen, amikor kemény döntési helyzetekbe kerültem.

Az erkölcsi dilemmákban, ezekben a fiatal felnőtt korra kiélesedő szituációkban éreztem, hogy nem arra lett volna szükségem, hogy anyám belenyomja az arcomat a saját nehéznek gondolt sorsába – ahogy az övét is belenyomta a háborút túlélt, az ötvenes években meghurcolt apja –, hanem arra, hogy úgy neveljen, úgy legyen velem, hogy tudjam, mit kell tenni. Mert nem tudtam. 

Körülbelül huszonöt-huszonhét éves koromban lett volna rá szükségem, amikor az ember az első munkahelyére kerül, amikor túl van az első szakításain, amikor olyan helyzetekbe kerül, amelyekben kiderül, a maga számára is világos lesz, hogy valójában milyen is. Kiderül például, hogy: megvesztegethető. Korrupt. Sunyi. Nincs benne kellő állhatosság. Nem mer felvállalni konfliktusokat. Nem képes a hűségre. Egy ilyen korban bekövetkezett próba következménye nem egy esetben az erkölcsi bukás.

Akit a saját sorsa próbára tesz, aki olyan szituációkba keveredik, amelyekben lényeges, az egész sorsára kiható döntéseket kell hoznia, ha elbukik, és az elkövetkező éveit nem e bukás tudatában kívánja leélni, annak muszáj magyarázatokat keresnie.

A kognitív disszonancia azért igen veszélyes, mert ennek következtében lehet aztán valaki a további életében immorális, vagyis olyasvalaki, akit nem érdekel más, csak a saját érdeke, a saját jóléte, és hogy minél többet kapjon abból, amit ő luxuséletnek képzel el. A generációs kognitív disszonancia pedig az, amikor nem is kívánnak felülemelkedni az önös érdekeiken, csak azt nézik, nekik mi a jó.

Mindez valójában éppen az említett szülői magatartásnak, a „nekemisszarvolt” szülői mentalitásnak is tulajdonítható. A generációmban (negyvenes-ötvenesek) a kognitív disszonancia következményeképpen igen sokan ki is térnek az elől a kérdés elől, hogy vajon az életmódjuk nem befolyásolja-e a klímát, nem kellene-e csökkenteniük a repülőjegyre vagy új ruhákra szánt pénzt (könnyű őket megismerni onnan, hogy szerintük Greta Thunberg egy beteg kislány), de a felelősségérzet hiánya nem csak így és ebben jelentkezik.

Én magam is a „nekemisszarvolt” generáció neveltje vagyok, általános iskolás koromban ki voltam csapva az utcára, reggel elmentem, és este hat körül mentem haza, ha már éhes voltam. 

Volt ennek persze számtalan előnye is. Szabadok voltunk, télen-nyáron ugyanazzal a gyerekcsapattal jártam a falut és környékét, kutyák csapódtak hozzánk, lementünk a jeges Tiszára, kiszánkóztunk a busz elé, nem szólt ránk senki. Megtanultam unatkozni, megtanultam, hogy az unalom perceiben, amikor el tudom engedni azt a kényszert, hogy valamit csinálni kéne, vagy valamit játszani kellene, akkor tudok a legönfeledtebb, a leginkább önmagam lenni. Azokban a néma percekben, amikor semmi mást nem csinálok, csak ülök a gát oldalában a poros úton – ahol úgy kellett vigyázni a bringával, mert könnyen felborított egy mélyebb sáv –, semmi mást nem csinálok, csak köröket rajzolok egy horgas bottal.

Nem kaptunk eligazítást, mit lehet és mit nem lehet tenni.

Az rendben volt, hogy ha valamelyikünk megsérült, akkor mindenkit megbüntettek. Az is, hogy számonkérték rajtunk az elveszett tárgyakat. De valódi eligazítást nem kaptunk, nem kaptam. Nem volt velünk sohasem felnőtt, nem számoltattak el a nap végén, nem ült le velem anyám megbeszélni, hogy mi történt – azt mondta ehelyett, hogy neki is megvan a maga baja, nem ér rá most éppen velem foglalkozni. És nem láttam, hogy anyám a kínos, vagy őt próbára tevő szituációkban hogyan viselkedik. 

 

Jöttek férfiak, bemutatta őket, majd nyom nélkül eltűntek, nem beszélt róluk többet. Volt köztük szimpatikus, villamosmérnök, Pakson dolgozó kutató, és buszsofőr is: ott aludtak pár éjszakát, néha maradtak egy hónapot, volt, akiről kiderült, hogy családja van. Anyám nem beszélte ezt túl. Ezzel is magyaráztam, hogy ha konfliktusba keveredtem egy párkapcsolatban, abból elég könnyen és azonnal kiszálltam. Ezzel is magyaráztam, hogy nem tudtam kötődni. Nem tudtam ragaszkodni senkihez sem.

Csak a felismerés, hogy valami nem stimmel velem, csak az, hogy át tudtam gondolni a kapcsolataimat és a döntéseimet, hozott változást.

A legjobb könyv, amit az utóbbi időben olvastam, mindenképpen Rachel Cusk Körvonal című könyve. Kevés szerző van, aki ilyen erőteljesen tud ráeszméléseket jelentő mondatokat fogalmazni. Aki ilyen röviden és pontosan le tud írni egy szituációt. A könyv tulajdonképpen beszélgetésekből áll: Cusk egy athéni írói kurzusra érkezve beszélget a repülőn mellette ülővel, majd a kurzus másik vezető tanárával és a résztvevőkkel – hiszen napjaink jelentős része is beszélgetésekből áll. Ezek azonban életszituációkat, teljes helyzeteket és legfőképpen életválságokat érintő beszélgetések, tehát lényegesek és fontosak, nem léha eszmecserék. Beszélnek a testvéri szeretetről, arról, hogy a szeretet lényege a hit valamiben, amit csak két ember lát. Cusk segít abban minden partnerének, hogy az életével kapcsolatban valami lényegeset tudjon megfogalmazni. Az életválságok olykor válást jelentenek, olykor gyerekelhelyezési pereket, olykor valami egészen mást.

Olyan emberek beszélnek, akik rendszerint a „nekemisszarvolt” generáció neveltjei, akik mintha nem kaptak volna pontos iránymutatást válsághelyzetben, akkor, amikor az élet próbára teszi őket, hogyan is kellene viselkedniük. 

Van Cusknak pár csodálatos mondata az életpróbákról. Az írónő a repülőn megismert férfival beszélget. Arra jut, hogy nem hiszi, hogy az emberek erkölcsileg megváltozhatnak, erkölcsileg felismerhetetlenné válhatnak. Pusztán arról van szó, hogy lényük egy része sokáig rejtve marad. Csak arra vár, hogy a körülmények felszínre hozzák. „Úgy vélem, magyaráztam, legtöbben nem tudjuk, valójában milyenek, jók vagy rosszak vagyunk, és legtöbbünknek soha nem kell olyan próbált kiállnia, hogy ez kiderüljön. De kellett lenniük olyan alkalmaknak, amikor ő is megsejtette, mi válik belőle később.” Vagyis Cusk arról ír, hogy valaki megússza, hogy kiderüljön, valójában milyen jellem, és vannak, akik ezt nem tudják megúszni. Egy próbatétel, egy szituáció, felfed belőlük, a jellemükből valami olyasmit, amit nem szerettek volna látni, amiről nem is tudtak, és amiről, ha tudtak volna, még mélyebbre és jobban elrejtették volna. 

Azt gondolom, hogy a nevelés, és a részvétel a gyerekeink életében éppen azt jelenti, hogy ezekre a szituációkra, a próbatételekre felkészítjük, vagy legalább megpróbáljuk felkészíteni őket.

Nekem nagyon lényeges lett volna, amikor a sorsom próbatétel elé állított – mindegy, hogy párkapcsolati vagy munkahelyi volt ez –, ha látom és érzem, hogyan kell helyesen, jól viselkedni. Ha van lényeges változás ebben a világban, akkor éppen ez: a felelősségkialakító nevelés a „nekemisszarvolt” szülői mentalitás helyett. 

Nincs pontos tanácsom arra, ezt hogyan lehet vagy kell csinálni, de azt tudom, hogyan nem lehet. Nem lehet azzal, hogy odaszúrjuk: nekünk is rossz volt.

Nem lehet úgy, hogy nem veszünk részt a gyerekeink életében, nem lehet, úgy, hogy hagyjuk őket, hadd lógjanak csak a telefonon, gépeken, ha nem adunk mintát és példát. Ha nem beszéljük meg velük, mit és miért cselekedtünk.

Nem gondolom, hogy Tarantino azért nem hagy az anyjára pénzt, mert az anyja nem dicsérte meg egy gyerekkori novelláját. Nem ezt üzeni az, amit mond. Hanem azt, hogy az anyját nem érdekelte, hogy a fia író akar lenni, nem kérdezte meg, mi érdekli, nem vett részt a nevelésében, csak a fejéhez vágta újra és újra, hogy milyen nehéz neki. És azt gondolom, Tarantino pontosan érezte, hogy ez bizonyos fontos szituációkban neki miképpen és hogyan jelentett hátrányt, miképpen és hogyan lett egy kis genyó egyes helyzetekben, és éppen a filmjei, az alkotó tevékenység segíthettek neki abban, hogy mindezt átlássa és megértse. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Lehet, hogy elkerül bennünket egy olyan szituáció, amit Cusk jellempróbának ír le. Lehet, hogy sohasem derül ki, milyenek vagyunk valójában, jók-e, vagy hitványak. De ha mégis megtörténik, az egyetlen, ami a döntéseinket segítheti, hogy ott áll mögöttünk a szülői magatartás, aminek már semmi köze nincs az előző generációk „nekemisszarvolt” mentalitásához.

Jó lenne erről egyszer Cuskkal beszélgetni.

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Juanmonino