Az első haditudósítónő egy tank alatt lelte halálát: Gerda Taro története
A Capa-képek egy részét ő készítette
„Nem elég tehetségesnek lenni, magyarnak is kell lenned” – mondta állítólag Robert Capa, de azt elfelejtette hozzá tenni, hogy a sikerhez nem árt, ha a hátad mögött ott áll egy erős és tehetséges nő, aki az ő esetében Gerda Taro volt. Ha nincs Gerda, Capa sincs. Szó szerint és átvitt értelemben sem. Miklya Luzsányi Mónika írása.
–
Robert Capa nevét valószínűleg mindenki ismeri a világon, Gerda Taróét viszont jóval kevesebben. (Korábban is szerepelt már egy írásunkban, ITT olvashatod.) Capáról tudjuk, hogy zseniális fotós volt, sőt, talán az egyik legjobb haditudósító, aki azt vallotta: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Márpedig a témához „közel menni” egy háborús helyzetben egyenlő az életveszéllyel.
Tudjuk róla (legalábbis mi, magyarok), hogy eredetileg Friedman Endrének hívták, a zsidótörvények elől menekült Pestről Párizsba, és valójában megélhetési kényszerből tanult meg fotózni. Azt is tudjuk, hogy elképesztő sármja volt, a lába előtt hevertek a nők, és olyan színésznőkkel volt kapcsolata, mint az „Elfújta a szél” sztárja Viven Leigh és Ingrid Bergman.
De mit tudunk Gerda Taróról? Keveset, vagy szinte semmit. Gerta Pohorylle neve pedig végképp ismeretlenül cseng. Pedig Gerta/Gerda nélkül André (ahogyan Friedmann Endre Párizsban nevezte magát) talán megmaradt volna a Boulevard Saint-Germain kávéházainak ellenállhatatlan sármőrjének, aki dallamos magyar akcentusával sugdos szépeket a lányok és asszonyok fülébe. És aki járja a szerkesztőségeket, hogy megpróbálja eladni a fotóit. Az esetek többségében sikertelenül. Annyira, hogy gyakran éhezett, és hogy éhét csillapítsa időnként még horgászni is eljárt. Sőt, ha nagyon megszorult, a fényképezőgépét is zálogba adta, mert nem volt miből kenyeret vennie.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Megismerkedésükkor Friedmann éppen egy biztosítótársaság reklámanyagán dolgozott, és Gerta legjobb barátnőjét kérte fel modellnek a fotókhoz. Friedmannról mindenki tudta Párizsban, hogy falja a nőket, így a barátnő Gertát kérte meg, hogy biztonsági okokból kísérje el a fotózásra. Ekkor indult el az a szerelmi történet, amiről sajnos túl kevesen tudnak világszerte.
Szerelem és éhezés
Friedmann Berlinben tanult fotózni, újságíró-iskolába is járt, Gerta pedig Párizsban Maria Eisner a sikeres fotóművésznő asszisztense volt egészen addig, amíg Friedmannt meg nem ismerte. Innentől összekötötték az életüket, együtt alkottak és együtt éheztek. Mert Párizsban nem volt könnyű fotósként boldogulni.
Gerta német, André magyar zsidó volt, ráadásul mindketten börtönviseltek a saját hazájukban. Gertát antifasiszta röplapok terjesztésért tartóztatták le Lipcsében, Friedmann pedig Kassák baloldali köréhez tartozott Pesten. Mindketten elhagyták az otthonukat, családjukat, és minden segítség nélkül álltak a világban. A tehetségükből próbáltak megélni. De Párizst akkoriban elöntötték a menekültek, és sok volt közöttük a kiváló fotós is.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
De aki éhezik, leleményes, és minden követ megmozgat, hogy a munkájáért cserébe pénzhez juthasson. Látták, hogy menekültként esélyük sincs a szerkesztőségekben, ha pedig mégis lehozzák a képeiket, akkor filléreket fizetnek nekik. Ezért kitalálták Robert Capát (valószínűleg Friedmann gimnáziumi becenevéből, a Cápából jött a szó), a gazdag amerikai fotóst, akinek André Friedmann az ügynöke. Robert Capa azután gyorsan befutott, bár hamarosan kiderült, hogy kik is állnak a fiktív amerikai fotós háta mögött.
Ekkor Friedmann felvette a Capa nevét, Gerta pedig a Gerda Taro nevet. Ám ennek ellenére jó darabig nem foglalkoztak azzal, hogy éppen melyikük fotóját hozza le a sajtó Robert Capa neve alatt, hiszen a lényeg ekkor még csak a megélhetés volt.
Capa vagy Taro?
Capa és Taro fotóit a mai napig sem egyszerű megkülönböztetni, amiről, – mint láttuk –, ők maguk is tehetnek. A fotós nevét egyébként még a haditudósításoknál sem feltétlenül közölték akkoriban, így az elsődleges bizonyíték az lehet, hogy a szerkesztőségekben az előhívott fotók hátuljára ráírták a fotós nevét. Ceruzával. Több Capa/Taro fotó létezik ma is, amelyikről azért nem lehet eldönteni, hogy melyikőjük készítette, mert később kiradírozták(!) a hátlapról a fotóriporter nevét.
A kezdeti időszak fotói körül azért is nagy a bizonytalanság, mert akkor még olyan szegények voltak, hogy ugyanazzal a géppel dolgoztak ketten. Akár egyetlen tekercsen belül is előfordulhatott olyan, hogy az egyik képet Taro, a másikat Capa lőtte. Ezeknél a képeknél csak a kompozícióból, a stílusból lehet következtetni arra, ki a fotós. Érdekes módon Tarónak tulajdonítják a precízebben szerkesztett, expresszívebb képeket, amelyek erős kontraszthatásra épülnek. Elég csak A milicista halála című képre gondolnunk, amely világhírűvé tette Capa nevét, hogy felismerjük azokat a szerkesztési elveket, amelyek a korai Taro-képeket jellemezték. Capa azt állította, hogy erős golyózápor közepén egy társuk kiugrott a lövészárokból, és ő vakon készítette a képet úgy, hogy csak a kezét nyújtotta ki a lövészárokból. A fotó hitelességét a későbbiekben sokan megkérdőjelezték: éppen a tökéletes kompozíció miatt vélték megrendezettnek a jelenetet. Mások pedig azzal érveltek, hogy Taro ott volt Capa mellett a lövészárokban, és amilyen szimbiózisban éltek, akár ő is készíthette a képet.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
„A milicista halála” körül még ma is sok a vita, ám az szinte bizonyos, hogy az ikonikus portrét, amikor Capa a kamerába néz, Gerda Taro készítette.
Capa későbbi fotóin is felfedezhetők Gerda látásmódjának nyomai, például a normandiai partraszállásról készült sorozaton, amelynek az expresszivitását növeli az elmosódottság. Ami nem Capa zsenialitásából fakadt, hanem egy egyszerű előhívási hiba eredménye. Amikor Capa leadta a Life magazinnak a hat filmtekercset, a laborasszisztens egyszerűen nem bírta kivárni, hogy rendesen megszáradjanak a filmek, annyira izgatott volt, annyira látni akarta Capa képeit, hogy magasabb hőfokon szárította a negatívokat, és azok elmosódtak, így képek egy része tönkre is ment. Ez annyira megviselte Capát, hogy önéletrajzi írásának is ez lett a címe: Kissé elmosódva.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A haditudósító-pár
Taro és Capa tehát nemcsak a magánéletben voltak partnerei egymásnak, hanem művészi szimbiózisban is éltek. Robert Capa, a gazdag amerikai fotós fiktív személyének megalkotása csak a kezdet volt. Mert Capa képeit imádták, mindegy, hogy ki készítette őket Friedman Endre vagy Gerda Taro.
1936-ban együtt utaztak Spanyolországba, hogy a polgárháborúról készítsenek képriportokat a francia lapoknak. Capa fotói azóta bejárták a nagyvilágot, Taróról azonban sokáig keveset tudtunk. Pedig mindenhova együtt mentek, még ekkoriban is gyakran ugyanazt a fényképezőgépet használták, és a spanyol milicisták visszaemlékezései alapján Taróért mindenki rajongott. Annyira, hogy egy korabeli lapban meg is jelent egy karikatúra, amelynek a középpontjában Taro áll, aki éppen „megrendezi” a következő fotót. Körülötte a katonák, akik közül csak az egyik Robert Capa.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Taróra úgy emlékeztek vissza, mint aki a legádázabb ütközetekben sem félt, nem rettent meg a vértől, a halottak látványától, hanem bátran és elszántan végezte a munkáját, mert tudta, hogy a világ a képein keresztül juthat valós információkhoz a polgárháború borzalmairól.
Taro halála
Huszonhét évesen halt meg, ő volt az első haditudósítónő, aki a fronton veszítette életét.
Halála annyira abszurd volt, hogy több híresztelés is szárnyra kapott. A legismertebb verzió szerint egy bevetés során az egyik frontvonalra tartó teherautó platójára készült felugrani, amikor elgázolta egy tolató tank. Ehhez járul hozzá az a felvetés, hogy Tarót az orosz kommunisták ölették meg, balesetnek álcázva a halálát. Ugyanis a sztálini Szovjetunióban a „spanyolos kommunistákat” az eszme árulóinak tartották, Tarónak pedig külön bűne volt, hogy világhírességként rendszeresen hangoztatta Sztálin-ellenességét.
A temetése is politikai demonstrációvá vált. A francia Kommunista Párt szervezte a temetését, a párizsi Pęre Lachaise temetőben helyezték örök nyugalomra. A temetési meneten több tízezer ember vett részt. Ám az évek múlásával és Capa felemelkedésével Tarót sokszor még a szakemberek is elfelejtették. Erről persze azért maga Capa is tehetett.
Például első szerzői kötetének mintegy fele vagy Taro képe, vagy abban az időszakban készült, amikor még nem választották szét alkotói identitásukat, hanem mindkettejük fotóit egybemosták Capa neve alatt. Ezt a „szép” hagyományt Capa ezzel a kötettel sem törte meg. Bár a könyvet Tarónak ajánlotta, és a cím (Tetten ért halál) is rá utal, a fotóknál nem nevesíti a szerzőt, így egészen a hetvenes évekig mindenki azt hitte, hogy az összes fotót Capa készítette.
A hetvenes évektől azonban egyre többször felmerült Taro neve Capáé mellett, ám az igazi áttörést az úgynevezett „mexikói bőrönd” előkerülése jelentette, amely három dobozban 4500 negatívot tartalmazott. A fotókat három művész készítette az 1936–39-es spanyol polgárháborúban: Robert Capa, Gerda Taro és barátjuk, Chim (David Seymour). E képek alapján már jobban el lehetett különíteni a két alkotót, akiknek alakját a sors és saját akartuk is eléggé összemosta. Taro azonban még ma sem kapta meg a méltó helyet Capa mellett, pedig valószínűleg ez csak azon múlt, hogy túl korán halt meg, és nem tisztázhatta a saját képeihez való jogát.
Források: Jane Rogoyska: Gerda Taro – Aki „kitalálta” Capát, Park Kiadó, Budapest, 2014.
www.icp.org, capacenter.hu, maimanohaz.blog.hu, fotomuveszet.net,
Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Fred Stein Archive / Contributor
