Játék a tökéletlenséggel: analóg fényképezés a digitális világban
Százharmincnégy évvel ezelőtt jegyezték be az első roll-filmkamera védjegyét, ami közelebb hozta a fényképezést a hétköznapi emberekhez. Azóta számtalan technikai újítás tette még könnyebbé és olcsóbbá a fényképkészítést. A digitális fényképezés elsöprő térnyerésével azt hihetnénk, az analóg fotózásnak végleg leáldozott. De akkor hogyan lehet, hogy még mindig több tízmillió filmet adnak el a világon minden évben, és új erőre kaptak az előhívással foglalkozó üzletek? Pichler Zsófi írása.
–
Kisgyerekként imádtam felfedezni, mennyi mindent rejtenek a fiókok a nagyszülőknél: csodáltam a régi könyveket, ékszereket, ruhákat, emlékeket. A kedvenceim mégis a fotók voltak, a mai napig emlékszem rá, milyen boldog voltam, amikor rátaláltam egy doboznyi diaképre az egyik szekrényben. Sosem láttam előtte ilyesmit, egész délután a doboz felett ültem, és a fény felé tartva egyesével próbáltam kibogarászni, mit rejtenek az aprócska négyzetek.
Előtte nem láttam képeket apukám kiskoráról, a hetvenes évek Magyarországának hétköznapjairól, a nagyszüleimről fiatalon, (kivéve az esküvői fotójukon). Ezeken a képeken azonban nem voltak pózok és műtermi légkör; a kis diakockák bicikliző gyerekekről és családi nyaralásokról meséltek. Az anyai nagyszüleimnél halomnyi fényképalbumot bogarászhattam végig, melyekbe a születésnapok és régen elhunyt családtagok mellé az én babafotóim is befértek.
Ezek kézzel fogható lenyomatai a családunk történetének, és annyiszor lapoztam őket végig, hogy egy idő után már tudtam, melyik kép lesz a következő.
Bár az én kiskori fotóim már digitális géppel készültek, de még vették a szüleim a fáradságot, hogy kiválogassák és előhívassák, aztán albumba rendezzék őket. Ezt én is megtettem néhányszor: barátok születésnapjára és a szobám falára több száz képet hívattam elő. Ahogy azonban mind több lett a fotó, egyre kevésbé értünk rá kiválogatni őket, az elkészülésük után nem foglalkoztunk velük többet, azóta is csak gyűlnek és gyűlnek a felhőben, mi pedig azzal hitegetjük magunkat, hogy egyszer újra megnézzük őket.
David Sax 2016-os könyvében, Az analóg bosszújában így ír erről: „Minél több képet csinálsz, annál jelentéktelenebbé válnak. Feltöltöd őket egy online felületre, és ott elvesznek a rengeteg digitális információ között”
Éppen ezért történhetett meg, hogy bár az ezredforduló környékén a digitális fényképezés átvette az uralmat a piac fölött –mélybe taszítva az analóg fotózást –, ma a barátaim nagy részének van analóg kamerája, amit lelkesen cipelnek magukkal mindenhova.
A tipikus vásárló ugyanis „nem nosztalgiából, félelemből vagy dacból ragaszkodik az analóg fényképészethez, hanem új tapasztalatok után kutat” – írja Sax.
Nagy részük már a digitális világban nőtt fel, így az újdonság erejével hat rájuk egy analóg gép, az előhívás folyamatának megismerése. Egy analóg kép kézzelfogható, és tökéletlenségével sokkal igazibbnak hat, mint egy jól megkomponált digitális fotó, ami tökéletesen színhű.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Míg a digitálisról (nemcsak a fényképezésről, de általánosságban is) a praktikusság, a gyorsaság és a tökéletesség jut a legtöbb ember eszébe, addig az analóghoz érzelmileg telítettebb fogalmakat kapcsolnak, a képeknek sokszor ereklyejellege van, művészi kifejezőeszköznek számítanak még akkor is, ha a kép témája cseppet sem prózai. Ma már tökéletesen el van egymás mellett ez a két mód, és a rivalizálás helyett kiegészítik egymást, hiszen más funkciót töltenek be a felhasználók életében.
„A filmre fotózás egy művészeti lehetőség”
– mondja Sax könyvének egyik interjúalanya. „Dönthetek, hogy beszkennelem Dávid testét, és tökéletes arányokkal kinyomtatom egy 3D-nyomtató segítségével, vagy fogok egy tömb márványt, és elkezdek faragni.”
A mindennapok rohanásában egyszerűbb egy okostelefonnal kattintani egyet, a megoszthatóság, a minimális költségek és a szabadság praktikus eszközzé teszik a digitális fényképezést, azonban van valami bája annak, amikor elviszed előhívatni a nyaralásra vásárolt filmet, és először láthatod, hogyan sikerültek a felvételek.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Az analóg fényképezésnek is rengeteg fajtája és technikája van, nem mindegy például, hogy a sötétszobában magad próbálod-e előhívni a képeidet, vagy egy instant géppel dolgozol, ami a digitális azonnaliságát és az analóg kézzelfoghatóságát ötvözi
Bár rengeteg tehetséges fotós van, akiknek analóg képeit laikusként meg sem lehet különböztetni egy digitális géppel készült felvételtől (láttam már fotóst sörösdobozból készült lyukkamerával tűéles képet lőni),
a legtöbb korombeli azonban inkább játékként, a tökéletesség lerombolásaként és a tökéletlenség ünnepléseként tekint az analóg fotózásra, akár lejárt szavatosságú filmre is fotózva, hogy még kiszámíthatatlanabb legyen az eredmény.
Amikor először fényképeztem instant géppel, ámulva ültem az egyre színesedő kép fölött, igyekeztem tanulni a hibáimból, ha az túl sötét, vagy épp életlen lett, bár ezeket a fotókat is megőriztem emlékként. A fotópapír borsos ára miatt pedig a telefonnal megszokott „lövünk egy csomó képet, és majd kiválasztjuk, melyik a legelőnyösebb” helyett általában egy képet készítek, ami a kisebb-nagyobb hibákkal együtt is hű lenyomata a megörökített pillanatnak.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Persze gyakran felmerül bennem, mennyi hulladékot termel ez a szenvedély, kezdve az egyszerhasználatos filmes kamerákkal, nem beszélve a több réteg műanyagba csomagolt, Kínából érkező instax fotópapírokról, a rengeteg kiegészítőről, vegyszerről, és elrontott filmekről, amik hulladékként végzik ahelyett, hogy az emlékeit őriznék valakinek. De arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy még ha nem is ennyire szembetűnő, a többmilliárd digitális kép elkészítéséhez és tárolásához is rengeteg energiára van szükség, ami szintén hozzájárul a szennyezéshez. Úgyhogy azt hiszem, mint sok másban, itt is az a legjobb, ha próbáljuk megtalálni az egyensúlyt.
Pichler Zsófi
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Element5 Digital
