„Akadt egy kis komplikáció: infarktust kaptam műtét közben, újraélesztettek” – Beszélgetés Tinkkel alkotásról, függőségről, egészségről

–

Csepelyi Adrienn/WMN: Azt hiszem, még sosem láttam ennyire indokoltnak, hogy egy interjú elején azt kérdezzem: hogy vagy?

Balázsovics Mihály/Tink: Jól vagyok, és alakulok mind testi, mind mentális szinteken. Jók az eredményeim.

CS. A /WMN: Tudod már, hogy pontosan mi történt veled?

Tink: Nem tudom elmesélni pontosan, hogy mi történt, mert csomó részlet nekem sincs meg. Röviden: koronavírus-szerű tüneteket észleltem magamon, amiből tüdőgyulladás- mellhártyagyulladás-szerű valami lett. Lázas voltam, köhögtem nagyon, és amikor már kritikán aluli volt az állapotom, a lakótársam, a Sanyi – művésznevén pHLaT – kihívta a mentőket. Koronatesztet csináltak, végül egy másik mentő vitt el. Ott a mentős utalt rá, hogy szerinte a szívemmel lehet valami gond. Kalandoztam pár kórházban, minden összefolyik, nem is tudom, milyen sorrendben kezeltek a különböző intézményekben. A Semmelweis Klinikán megvizsgált egy kardiológus.

Akkor már lélegeztetőgépen voltam, kézzel-lábbal tudtam kommunikálni. A Városmajori Szívsebészeten megműtöttek: új szívbillentyűt kaptam. Lehet, hogy még aznap. Sőt, valószínű. Kilencórás volt a műtét, akadt egy kis komplikáció: infarktust kaptam közben, újraélesztettek.

Akkor még kalandoztam egy kicsit az intenzíven, később a gyengélkedőben, majd átkerültem az Uzsokiba. Aznap értem oda, amikor hivatalosan bejelentették, hogy elindult a második hullám, nem lehet látogatni. Végül átkerültem a Szent Ferencbe, ahol megkezdődött a rehabilitációm.

CS. A./WMN: Összesen mennyi időt töltöttél kórházban?

Tink: Mindez összesen fél év volt. Október elején volt a műtét, karácsonykor hazaengedtek, aztán mehettem vissza. Amikor a végén kiengedés előtt a gyógyszerbeállításra várakoztam, pozitív lett a Covid-tesztem, úgyhogy akkor még ráhúztunk egy hetet. Most havonta kell kontrollra járnom.

CS. A./WMN: Mentálisan mi volt a legnehezebb ennyi idő alatt a kórházban?

Tink: 

Nem fogadhattam látogatót, és az elején eltűnt a telefonom, az irataim meg a pénztárcám. Ezek később meglettek egyébként, csak a ruháim nem. Szóval az, hogy nem tudtam beszélni a szeretteimmel, ez a fajta maximális testi, lelki, anyagi, mindennemű kiszolgáltatottság nagyon érzékenyen érintett.

És hogy nem voltam kint szabad levegőn vagy két hónapig. Láttam ugyan ablakon át, hogy van utca meg mozgás, valami élet, de nem voltam kint. Amikor Szent Ferencben ki tudtam menni az udvarra, az nagyon felszabadító érzés volt.

CS. A./WMN: Amikor magadhoz tértél, mi járt a fejedben?

Tink: Negatívan tekintettem mindenre, amit addig csináltam. Meg valamiért folyamatosan szégyenérzet volt bennem önmagammal, az addigi dolgaimmal szemben. Hogy miben voltam link, miket rontottam el.

CS. A./WMN: Magadat hibáztattad azért, hogy odakerültél?

Tink: Persze, eszembe jutott, hogy nem a derült égből jött ez, valószínűleg tettem érte bőven. De – mint kiderült –, azért nem ok-okozati az összefüggés. Emlékszem, hogy a zenélést akartam abbahagyni.

Mindazt, amivel nem tudtam számot adni magamnak, ahhoz kötöttem, hogy zenélek, illetve az ezzel járó életmódhoz. Nagyon erősen bennem volt, hogy abba akarom hagyni, senkivel nem akarok találkozni, akivel a zenélés kapcsán találkoztam. De hát én valószínűleg magam elől menekültem.

Zavart, hogy nem tudtam, mi történt velem, de közben erősen nem is akartam tudni, nem nagyon jártam utána. Pár dolgot próbáltam csak rekonstruáltatni, milyen kórházakban voltam, mi mit követhetett.

CS. A./WMN: Miért ragaszkodtál ahhoz, hogy ez a dal Slow Village-megjelenés legyen?

Tink: Szerettem volna, hogy minél hamarabb megjelenjen, számomra fontos volt, és azt is tudtam, hogy ez segít ahhoz hozzá. Másrészt meg, hogy felszabadítólag hat az együttesre és a közönségünkre is, ha látják, hogy próbálom aktivizálni magamat. Korábbi kiadványainkon is voltak szóló dalaik az MC-knek, nekem legutóbb az Úton lemezen. Azt akartam, hogy ez a dal ne egy nagylemezen jelenjen meg két év múlva, amikor már nem olyan aktuális hallanom vagy előadnom. 

CS. A./WMN: A műtét hírére a rajongók nagyon megijedtek, ráadásul hosszú időn át nem lehetett tudni, mi van veled. Amikor kiderült, hogy mekkora a baj, a zenésztársaid gyűjtést szerveztek neked. Ez egyben fontos visszaigazolás is arról, hogy elismerik, amit csinálsz, nem?

Tink: Most már nagyon jólesik. Akkor is nagyon jólesett, csak akkor nyomasztott.

CS. A./WMN: Mármint milyen értelemben?

Tink: Nehezen fogadok el dolgokat, és úgy éreztem, hogy ezt majd vissza kell valahogy adnom. Nem az összegre gondolok. Ez már rendeződött azóta bennem, de akkor még hadilábon álltam magammal, rossz gondolataim voltak.

Úgy éreztem, hogy marha hálásnak kellene lennem, hiszen a barátaim meg kollégák – sokan nem is ebből a szubkultúrából –, segítenek, én meg féltem, hogy ezzel nem tudok jól élni.

CS. A /WMN: A dalszövegben nagyon élesen fogalmazol azzal kapcsolatban, hogy valójában mit csináltál eddig: pár számot, meg néha fölmész a színpadra. Ez a koronavírus-járvány alatt amúgy is központi témává vált a művészekkel kapcsolatban, mi is írtunk erről. Most már kisimult benned, hogy a zenészlét azért nem csak ennyit ér?

Tink: Igen. Úgy szűrtem ezt le magamban, hogy akkor tudom meghálálni a leginkább a segítséget, hogyha csinálom a dolgomat tovább, és próbálom annak a minőségét és mennyiséget növelni, megbízhatóbb leszek, lehet rám számítani.

CS. A./WMN: Miért, korábban voltak ezzel problémáid?

Tink: Szerintem voltak. Sok mindent kevésbé vettem komolyan, vagy lusta voltam benne. Az nagy fordulópont volt, amikor lement rólam a depressziós hályog, és úgy éreztem, hogy valamit akarok csinálni. Nagy erőkkel vetettem magam a dolgokba, hogy bizonyítsak magamnak, nekik.

CS. A /WMN: Ha most meghallgatom a régebbi szövegeiteket, aztán meg az Amibent, a stílusbeli egyezés mellett elég erőteljesen érezni a tartalmi ellentétet. A hip-hopra amúgy is jellemző – még az entellektüel vonalra is – az önpusztítás markánsan jelenléte a szövegekben. Mi történik, ha valaki eddig azt mondta, milyen király, hogy el vagyunk szállva, most meg azt mondja, milyen király, hogy életben vagyok, és nem vagyok elszállva? Nem féltetted a hitelességed?

Tink: Mind a kettő igaz. Betépve lenni is kurva jó, de józannak, fókuszáltnak, energikusnak lenni is nagyon jó érzés. Ezt most megtapasztaltam, amikor a Folt lemezt csináltuk, hogy mennyire tudok minden részére figyelni a munkafolyamatnak, meg mennyi energiám van, és jó érzés érezni ezt az energiát.

Szerintem, ha szert használsz, az nem ciki, de könnyen átcsúszhat aránytalanságba. Én ezt vettem észre magamon: elcsúszott, felülírt dolgokat. Mindig azon gondolkoztam, hogy mit próbálok ezzel pótolni.

CS. A./WMN: Rájöttél?

Tink: Nem. Lehet, hogy többet kellene beszélgetni erről, de szakemberrel. Mert csinálni is kurva jó, de nem csinálni is. Sokat is adott, sokat is elvett. Talán a mennyiség lehet a kulcs, mert érdekes dolgokat tapasztalsz, de nekem nem segített az, hogy beépült a mindennapjaimba.

Szerintem a különböző drogok okozhatnak olyan fajta koncentráltságot, állapotot, amikben fogékonyabb vagy kinyitni valami ajtót. De az ajtót nem a drog nyitja ki.

Nekem is volt olyan, hogy „írta magától a ceruza” a dolgokat. Van ilyen. Aznap úgy érzed, hogy hú, ez 2Pac és Biggie, feltámadt! De ha másnap megnézed, rájössz, hogy ja, nem olyan rossz, csak a sor végén ugyanaz a rím, mint az előzőnél.

CS. A./WMN: Kezd leszűrődni benned egy csomó minden, úgy érzem.

Tink: Talán igen. Próbálok élni józan hétköznapokat. Nehéz még, amikor fellépés vagy fesztivál van, hisz az inger azért ott van. Óvatosan, de néha én is rosszcsont vagyok.

CS. A./WMN: Őszintén szólva nem is feltételeztem, hogy passzív áldozat vagy ebben a sztoriban.

Tink: Nem-nem. Néha ők az áldozatok velem szemben… (nevet) Hogyha vannak beidegződések, amiket évek óta úgy csináltál, vagy adott esetben bizonyos dolgokat soha nem csináltál másként, akkor azt elég nehéz átformálni. Most beleestem újra abba a hibába, hogy dohányoztam többször. Fél évig nem gyújtottam rá, és észrevettem magamon, amit amúgy előtte is sejtettem, hogy én függő alkat vagyok. Az első cigitől elszédültem kábé. Utána ugyanúgy lehetett verni a többi húszat, mert az olyan.

CS. A./WMN: Nem volt benned az a gát, hogy hopp, hát majdnem meghaltam, most ezt így nem kéne?

Tink: De, lelkiismeret-furdalás, hogyne. Csak egy idő után ezeket felülírom. De ez régen is így volt velem. Szerintem az embernek ez alapvető tulajdonsága. Ugyanazokba a hibákba esünk bele. Az agyad tudja, hogy kellene máshogy csinálni. Valamiért mégis becsapod önmagad. Kicsit az Amiben is erről szól, számadás magam felé.

Nehéz ez. Ha benne vagy egy spirálban, ha hajlamod van rá, vagy akár ezt generációkon át vitte a családod tovább. Abban nőttél fel, azt csinálod. Amit tettem, azt én magam tettem, fegyvert nem fogtak a fejemhez. És egy csomó mindent nem is bánok. Mind szolgált. De abban is biztos vagyok, hogy mi az, amit nem csinálok többet.

Mert olyan éles helyzetbe tett ez a kórházban töltött idő, az a kiszolgáltatottság, hogy ha rajtam múlik, és tudok érte tenni, akkor még egyszer nem akarok ugyanoda kerülni. Mentálisan se vágyom arra az élményre, amit a szintetikus drogok utána éreztem például.

CS. A./WMN: Mit éreztél utána?

Tink: Egy mini kiégést. Pár napig felfokozott állapotban vagy, és az lehet gyümölcsöző amúgy alkotás terén, de, mondjuk, a testkultúra szempontjából nem kedvező: nem eszel, nem alszol. Vagy nem kielégítően. Én mindig depresszív voltam olyankor, megkérdőjeleztem azt is, amit előtte csináltam. Tehát kicsit mintha drágább lenne a leves, mint a hús. Erre nem vágyom már, ezt meggyászoltam.

CS. A./WMN: Meggyászoltad? Hogyan?

Tink: Először a kórházban, sok ilyen filmet néztem, amikor lett egy tabletem. Narkós dokumentumfilmeket néztem, sokkoltam magamat: dizájnerszer-használók sanyarú története, önreflexiók, vallomások. Szerintem ezek amúgy mind hozzájárultak a szövegemhez. Nem feltétlenül a témaátfedés, hanem inkább a lemondó őszinteség miatt.

CS. A./WMN: Hogy állsz a többivel?

Tink: Szívtam be azóta. Felmegy tőle a pulzus, nem lettem rosszul, vagy ilyesmi, csak megéreztem azt, amit nem éreztem már régóta, mivel a mindennapjaim része lett. Ha mindennap szívsz, nem tűnik fel, ha be vagy tépve. Akkor az a furcsa, ha nem vagy. Ezt más is mesélte. Olyankor nem az van, mint amikor kicsik voltunk, és röhögtünk tőle, meg hogy nézd már, jaj, de kész van. Igazából nem vagy annyira kész, csak a füved megy el, meg a pénzed.

Magamon azt vettem észre, hogy mindent sokkal lassabban csinálok, és ennek se válaszolok időben, annak is baszok válaszolni, azt a telefont felvenni, mert jaj, ma énidő van, és egy kamu énidőben lebegsz évekig akár. Úgyhogy nem nagyon haladsz.

Egy csomó mindenhez hozzátesz, de ha nem szívok rendszeresen, jobban haladok a dolgaimmal, fókuszáltabb vagyok. Meg felveszem a telefont.

CS. A./WMN: Sokféle tapasztalatom van erről. Ismerek olyat, aki teljesen szétcsúszott tőle, és olyat is, akiről lényegében nem tudod megmondani, hogy éppen be van tépve.

Tink: Én inkább a szétcsúszós alkat vagyok. Amikor fiatalabb voltam, akkor nem voltam ilyen, ez később jött vele. Szóval nem tartom ezt bűnnek, de most már érzem azt, hogy mi az, amikor rossz felé megyek, hogy mi az, ami hátráltathat abban, hogy megvalósítsam, amit elképzeltem. Korábban is nyomasztott ez lelkileg, de nem változtattam rajta. Azt éreztem, hogy nem tudok változtatni.

CS. A./WMN: Ez egy tanult tehetetlenség, nem?

Tink: Igen. De közben benne volt a „jaj, sajnálom”, meg a „magamat is sajnálom, de azért téged is sajnállak, hogy ilyen balfasz vagyok”, vagy hogy nem haladok a dolgokkal. Kishitű voltam. Most erősebbnek érzem magam ilyen téren is.

CS. A./WMN: Az Amiben szövegében nagyon kitárulkozol, és szigorú vagy magaddal. Pedig olyan közegből jönnek ezek a zenék, ahol mindenki arra „flexel”, hogy mennyire készen van, mi mindent ért el, ő a legnagyobb király. Ehhez képest azért éles kanyar megjelentetni egy ilyen dalt.

Tink: Hát, vagy ez is a része. Ez a másik aspektus.

Sokszor hallottam, hogyha úgy igazán kitárulkozol, akkor már sebezhetetlen vagy.

Azt hiszem, magamnak volt ez fontos, hogy megírjam, megjelentessem. Akartam valami olyat, amiben megvan a rap attitűd, de egy kicsit a másik oldal is. És hogy nem absztrakt módon van elmondva, de azért olyan képekkel, hogy ne teljesen folyékony legyen, vagy ne egy általános iskolai nyári fogalmazás, a nyári élményeim tollba mondva.

CS. A./WMN: „Fél évem kórházban”.

Tink: Igen, annál azért tökösebb dolog legyen. A tableten mindenféle rapeket néztem, sok minden hatott rám. De most érdekes, ahogy erről kezdtünk beszélgetni, a Nyolc mérföld jutott eszembe, amikor Eminem rappel a végén, hogy ő milyen csóró, meg még a csaját is megdugták. Ez egy kicsit ilyen. Sok embert látok magam körül, aki nem olyan őszinte ezzel kapcsolatban magával, de tudtam, hogy ők érezni fogják, miről beszélek. Sokan írtak ilyesmit vissza, vagy olyat, aki hasonló cipőben járnak, mint te, hogy nem kábítószereztek soha, alkoholproblémáik sem voltak, nem érintette őket valamilyen tárgyi, testi, érzelmi, bármilyen függőségi kategória, de mégis, valamiben rokonságot éreztek velem.

CS. A./WMN: Nekem sokat segítenek a hasonló dalok, hogy értsem, mi zajlik másokban ilyenkor. Rengeteget beszélgettem erről már emberekkel, és sokuknak az a hozzáállása egy magamfajtához, hogy lúzer vagyok. Gyáva, mert nem próbáltam ki semmit, biztos fapina lehetek. De ha mélyebben beszélgetsz olyasvalakivel, aki őszintén elmondja, hogy ez benne mit okoz, miért csinálja, miben segít akár neki, akkor megérted, hogy igazából nem ellenségek vagytok, egyikőtök sem jobb a másiknál, hanem ugyanazokkal a szarságokkal küszködtök, csak máshogy próbáltok megküzdeni velük.

Tink: Igen, volt barátom, aki írta az „Amiben vagyok, inkább para, mint nyereg/az idő pereg, maga alá temet/szemem előtt kezem, ez életem harminc felett” részre, hogy ő ugyanebben van, csak 40 felett. Amikor az első mondat eszembe jutott, valami hírportált néztem, mert rá voltam függve a hírekre. Korábban legfeljebb zenei dolgokat olvasgattam, nem voltam naprakész kül- vagy belpolitikában. De akkor ez időtöltésemmé, szórakozásommá vált, sőt, még arra is ráfüggtem. És egyszer olvastam egy cikket fiatal nőkről, édesanyákról, akik nagyon vagányak, és tök jó dolgot csinálnak, a Nem akarok beleszólni Insta-oldalt. A róluk szóló riport szíven ütött. Már otthon voltam a kórházból, mögöttem volt ez a kezelés, de még így lelkileg komor, sötét dolgok voltak bennem. Hogy akarok zenélni, de életmódot is kell váltani, de hogyha életmódot váltok, akkor nem tudom megállni a helyem ebben a közegben.

Jött ez a cikk, és elszomorodtam, hogy hú, mennyivel előrébb vannak az életben, gyerekek, önmegvalósítás, ilyesmi. Én hol tartok, mit értem el? Van pár száz forintom meg füvet szívtam évekig. Jó, ott vannak azok a lemezek, de nem volt évek óta egy normális párkapcsolatom, vagy ami volt, azt elbasztam.

Még aznap megfogalmazódott ennek a szövegnek az első pár sora, a szívem írta, de először nem éreztem erősnek. Én ezeket úgy szoktam hívni, hogy a Spleen Misi megint előjött, és sír, hogy jaj, de rossz neki.

CS. A./WMN: Csak Spleen Misi most kicsit mélyebbre ment.

Tink: A kórházban ilyen gondolataim voltak, mint a második versszak eleje, „húsz-húsz/a föld pusztul” – nagyon sok negatív hír volt, Covid, a fehér házas dolgok… Azt vettem észre, hogy izolálódtam testileg és lelkileg, szellemileg. Nem volt telefonom, nem facebookoztam, amikor lett internet-hozzáférésem, nem töltöttem le a Messengert, mert nem akartam magam izgatni ilyen külső ingerekkel. Azelőtt elvoltam a saját beszívott világomban, eltoltam mindent, bedugtam a fejem a homokba meg a púposodó szőnyeg alá. Akkor viszont társadalmi dolgok is megszólítottak. Én általában inkább hangulatokat festek, nem szoktam annyira társadalomkritikus dolgokat írni, de azt az ember érzi, hogy ha valami jó lett. És ennél éreztem. Bár nálam ez el tud billenni az egészségtelen kishitűség irányába.

CS. A./WMN: Nem vagy te egy kicsit imposztor-szindrómás?

Tink: Az így nincs bennem, de kattogok azon, hogy lehetett volna sokkal jobban, lehetett volna sokkal többet. Nekem a minőség mindig marha fontos volt. Nemhiába nem kezdtük el egy csomó ideig ezt élesben csinálni, csak, amikor már tizenéve reppeltünk.

Ez a műfaj inkább képző-, mint iparművészet. Nem úgy működik, hogy van egy sablonod, és készülnek a sablon alapján a műtárgyaid.

CS. A./WMN: De azért nektek mindig megvolt a pozitív szakmai visszajelzés a cuccaitokra.

Tink: Igen, és ez jó érzés. Csakhogy ez is érdekes, mert amikor ott vagy, előadsz, vagy találkozol a régi hőseiddel, akiknek a zenéjén felnőttél… Én még mind a mai napig meg tudok ezen hatódni, csak egy pillanatra, de eszembe jut, hogy na, hogy itt vagyok, én erre vágytam, hogy velük legyek egy ilyen szituációban. Ugyanakkor magától értendő is, hogy hát hol lennék máshol? Mindig is erre készültem! És közben ez egy kicsit szerep is, a te rap-karaktered.

CS. A./WMN: Szerepjáték?

Tink: 

Kicsit szerepjáték, de azért egy önazonos szerepjáték, mert nem egy kosztümöt veszel fel, vagy egy kitalált személyiséget, de ott azért te bizonyos dolgokban magamutogató vagy, esetleg vagányabb vagy szókimondó, valami meg épp, hogy szentimentálisabb.

CS. A./WMN: Az emberi kapcsolataidon változtatott ez a félév?

Tink: Az elején az erős szorongásom meg a tisztulási folyamataim miatt nemhogy nullára, de szinte mínuszra szorítottam vissza a szociális érintkezéseimet. Egyrészt még tombolt a koronavírus, bennem is volt némi paranoia, úgy voltam vele, hogy nagyon nem puszizkodok, míg nincsenek meg az oltások. Most sem iszom más söréből, de egy kicsit azért lazítottam. Azt amúgy észrevettem, hogy ha használsz valamit, akkor nyilván ennek mentén alakul ki a baráti társaságod, a kapcsolatrendszered is. Tehát azt éreztem, hogy óvnom kell magamat magamtól, meg nyilván mástól is. Nagyon tapintatosak voltak, meg hát az elején még mindent mondasz, hogy „figyu, nem fogok rágyújtani, meg kimegyek a szobából, ha vele találkozom”, meg „mi füvet se fogunk szívni”. A harmadik alkalommal már nem így van, de én se várnám el, felnőtt emberekről beszélek, adott esetben én se tudnám megtenni, és kellemetlenül érzem magamat, hogy akkor most becsapom a barátomat. Felül fogja írni ezt maga az élet meg a viselkedési rendszerek.

CS. A./WMN:  A környezeted hogyan élte meg mindezt?

Tink: Nagyon türelmesek voltak. Már ismertek annyira, hogy ha „addig nem válaszolt az üzenetekre, meg előtte se, akkor most ötször annyira nem fog”. És úgy álltak hozzá, hogy „nem piszkáljuk, majd úgyis fog jelentkezni”. Nyilván volt, aki megsértődött, de úgy érzem, azokat elsimítottuk.

És persze az is okozott lelkiismeret-furdalást, hogy a legjobb barátaim gyűjtöttek nekem, költözni segítettek, meg tartották a lelket bennem, és pont ezeket az embereknek nem veszem fel a telefont? Nem hívom őket vissza? De akkor arra volt szükségem.

CS. A./WMN: Úgy tapasztaltam, hogy a depresszió egyik fő velejárója, hogy egyedül kell lenni elég sokat. Meglepett, hogy ilyen hamar ment az alkotás?

Tink: A Folt album a semmiből jött, Andris csak küldte nekem a zenéket mint barátom, mutatta, hogy ilyeneket csinál, meg hátha jólesik meghallgatnom, és kicsit valamit beindít bennem. Beindított, más téren is: lett azóta két kiállítás, beatmaking, a Busával közös dal…

Vagy ott a rádióműsorunk, a Sample Temple a Tilos Rádióban, amit az Angel 26, ONE-AB Bandi meg én csinálunk. Ott voltam korábban is, de csomó adást ellinkeskedtem. Evidensnek tartottam, hogy ha pénteken, szombaton felléptünk, akkor vasárnap nem leszek elérhető, és majd megoldják valahogy. Annak ellenére, hogy egy csomó mindenre büszke vagyok, amit akkor csináltam, úgy érzem, nem voltam bent a körforgásában. És most boldog vagyok, az augusztusi naptáram tele. És amennyire féltem ettől mindig, hogy hú, mennyi embernek kell visszaírni, meg képben lenni – mert, ha szívsz, akkor nem vagy a legélesebb kés a fiókban, ugye? Elvagy a kis gondolataiddal a lebegős énidődben – annyira jól megy most. A Slow Village-ben azt hitték, hogy egy-két évre parkolópályára vonulok majd. Nem akarom elkiabálni, de mentálisabban is frissebb vagyok meg fizikálisan is. Ami nagy szó, mert az elején nem akartam semmit se csinálni, csak nagyjából meghalni. Járni se tudtam. Mindent újra kellett tanulnom.

CS. A./WMN: Szó szerint újra kellett tanulnod járni?

Tink: Igen, tudod, még felfekvéses is lett a lábam. Feküdtem egy ágyon hetekig-hónapokig. Akkor ijedtem meg először, amikor elkezdték mozgatni a lábamat,

CS. A./WMN: Hogyhogy pont akkor?

Tink: Mondtam már az intenzíven is, hogy nekem nincs időm, koncertek jönnek, mi lesz már, lassan mennék innen. Röhögtek az orvosok: persze, menjél! Csak először ki kellett egyedül kimenni vécére, amikor már nem egy csőbe kellett pisilni, ami rád van szerelve már napok óta…

Amikor először jött a gyógytornász, és mondta, hogy csak fel kell emelni a kezedet, vagy kinyújtani, én meg rájöttem, annyira feszül, hogy nem bírom. Nem megy egyszerűen, nem bírom felemelni a saját kezemet. Akkor, emlékszem, el is tört a mécses.

CS. A./WMN: Innen hogy lehet visszajönni?

Tink: Amennyire lehangolt és megijedtem ettől, utána annyira inspirált. Akkor azt mondtam, hogy itt nem lehet lebzselni, nincsen finomkodás, mindent megeszek, amit elém raknak, nincs olyan, hogy ezt nem szeretem, azt nem szeretem, minden kalória kell. Negyvenhét kiló voltam, pedig elég magas vagyok. Korábban sem voltam hetvenegy-két kiló, mint most, ami úgymond az álmom volt, csak hát az életmódom, ugye… Türelmetlen is voltam hozzá, meg nem is adott feltétlen élvezetet az evés.

A nagy lebegésem miatt minden kötelezettséget kitoltam az utolsó utáni pillanatra, ami kialakított bennem egy folyamatos késés-érzést. És emiatt nem volt türelmem enni, kapkodva, állva ettem, vagy egy péksütit, vagy egy szelet csokit, vagy a puffasztott kenyeret mártogattam a humuszba, mert az jaj, de tápláló. Főtt kaját szinte nem ettem.

Ez a kórházban nagyon megváltozott. Sőt! Ott, mivel nem dohányoztam, nem szívtam, az lett az új szenvedélyem meg kicsit meg az időtöltésem is, hogy eszem. És a kórházban nagyon cukik voltak: etettek, folyamatosan hozták a kaját, így a Mihály, meg úgy a Misike… Fel voltam tankolva mindig. Nem tudok nekik eléggé hálás lenni. Megmentették az életem.

Csepelyi Adrienn

Fotók: Kerepeczki Anna/WMN