„Hiába az egyéni sikereink, ha nem tudunk mit kezdeni egymással” – Sári László tibetológussal beszélgettünk

–

Egy régi képeslap, ami mindent eldöntött – vagy mégsem?

Gyerek volt, amikor egy polcról levett könyvből barnásfehér képeslap hullott elé, amit azonban valaki gondosan kiszínezett. Indiát ábrázolta tengerrel, fövennyel, pálmafákkal és fején korsót egyensúlyozó hindu asszonnyal. Ő pedig szinte ott érezte magát a messzi Keleten, amit aztán egész felnőtt életében kutatott, és kutat a mai napig – de képeslap ide vagy oda, az embernek az az érzése támad, hogy bizonyára amúgy is ez lett volna az útja.

„Nagyon valószínű, hogy előbb-utóbb mindenki megtalálja azt a helyet, ami a legmegfelelőbb, legkomfortosabb számára. Ahogy a népi bölcsesség fogalmaz: »mindenki a maga sorsának a kovácsa«. Igyekszünk két összeillő alkotmányt kovácsolni magunkból és a világból, hogy egy kicsit mi is jól járjunk, meg talán a világ is egy kicsit jól járjon velünk. Ügyelni kell rá, hogy a köztünk lévő viszony felhőtlen legyen.

Legfeljebb kerülőutakon, de egyszer megtaláljuk azt, amit a sorsunk vagy az életünk nekünk rendelt. A célok rendszerint elénk tűnnek” – vallja Sári László.

A kutató nyugati módon kénytelen élni Ázsiában

Frissen végzett orientalistaként alig várta, hogy ne csak képzeletben, hanem valóságosan is ott lehessen Ázsiában, hiszen minden nyelvet és kultúrát a helyszínen lehet igazán megismerni. Aztán ahogy megérkezett, onnantól már nem volt mese – mintha a munkahelyére ment volna be.

„Az én területem a tibeti irodalom, mindenekelőtt a tibeti költészet volt. Már csak azért is ezt választottam, mert azelőtt magyar nyelven nem voltak ilyen olvasmányaink – még csak tibeti írók vagy költők neveit sem ismertük, nemhogy tőlük származó műveket – meséli.

– Mit tesz ilyenkor a kutató? Ahelyett, hogy a gyönyörűséges ázsiai világot csodálná, a látnivalókra szinte érzéketlenül igyekszik eljutni egyetemekre, könyvtárakba. Éjjel-nappal bogarássza a szövegeket, hogy a közönségének a tibeti költészet legszebb műveire leljen, megmutathassa a költészetük legszebb arcát. Lázas, szorgalmas, majdhogynem hajszolt nyugati módon kénytelen élni Ázsiában – vagyis nem teljesen szabad ember. Végül a sikeres munkavégzés öröme kárpótolja, de azért mindig elhatározza, hogy legközelebb lazábban érkezik. Aztán újabb és újabb feladatok várják, talán már nem is ugyanott, hanem más helyszínen – és így telik az élete, alighanem az utolsó pillanatig.”

De térjünk vissza a tibeti költészetre, amelynek legszebb arcát Sári László szerint az a néhány szerző jelenti, akitől, ahogy ő fogalmaz, elakad az ember lélegzete.

„Ilyen mindenekelőtt az elbűvölő szemléletű misztikus költő, Milarepa, akitől azért korábban is lehetett egy-két verset olvasni magyarul. Akinek pedig minden gondolata, szava, sora, strófája magával ragadott, az a 6. dalai láma, Cangjang Gjaco. Őt máig a világirodalom egyik legnagyobb költőjének tartom, és nagyon szeretném, ha ezt előbb-utóbb a magyar olvasók is így gondolnák. Ezért kellett lefordítanom néhány költeményét – legalább egy kötetnyit.”

Cangjang Gjaco, a tibetiek „Mátyás királya”

Cangjang Gjaco különös alakja a tibeti történelemnek és irodalomnak. Dalai láma volt, azaz isten és király egyszerre, aki azonban esténként, uralkodói teendői végeztével – afféle keleti Mátyás királyként – álruhába öltözött, és nekivágott a lhászai éjszakának, a szép lányok kegyeit keresve.

„Tested ízes húsú barack, / vágyad sohasem apadó” – így udvarolt a mulatókban.

Azt tartotta, hogy anyagi testet öltve a vágyakat megfékezni nem vagy csak súlyos áldozatok árán lehet, jobb hát szabad folyást engedni nekik.

Ám ahogy telt az idő, egyre gyakrabban töprengett az élet nagy kérdésein, és legalább ennyire foglalkoztatta az elmúlás fájdalmas jelensége is.

„A tested hússzirmú virág, / temető kertjében nyíló / Lelked szélfútta madártoll, / a halál szűk ösvényé száll” – írta borús pillanataiban.

Mindössze huszonhárom évesen hagyta el ezt a világot. Addigra minden lényeges kérdéssel „végzett”, és bár nem kapott rájuk egyértelmű választ, azt is tudta már, hogy erre voltaképpen nincs is szükség – amiben határozott rokonságot mutat költeményei magyar fordítójával. 

„Legjobban a kész válaszok szolgálnák az eligazodást a világ dolgaiban, de az emberi tudásnak Keleten és Nyugaton egyaránt szigorú határai vannak, amelyeket tiszteletben kell tartani – magyarázza Sári László. – A kérdéseket azonban akkor is fel kell tennünk, és újra meg újra el kell tűnődnünk a válaszok sokféleségén. Nagyjából idáig jutott el az ázsiai költő, de a nyugati gondolkodó sem juthat tovább.”

A varázsszó: kölcsönösség

Úgy tűnik tehát, nincs minden körülmények között használható elv – bár valamennyi talán mégis.

„Általában azok az ázsiai filozófusok voltak népszerűek, akik minél konkrétabb iránymutatással igyekeztek szolgálni az embereket, hiszen erre vágytak – ráadásul minél egyszerűbb formában. Élethelyzeteinkben ugyanis leggyakrabban nincs időnk hosszasan eltűnődni a válaszokon, és általában a hosszas tűnődések sem visznek sokkal közelebb a helyes válaszokhoz. Így született meg ez a következő rövid párbeszéd Konfuciusz és tanítványa között.

„»Mondd, mester, van-e olyan egyetlen szó, amit egész életében használhat az ember?« – tette fel a kérdést a tanítvány. »Hát nem ilyen szó a kölcsönösség?« – kérdezett vissza Konfuciusz.”

És ezzel tulajdonképpen mindent elmondott, minden szempontra felhívta a tanítvány figyelmét. Ha ugyanis számításba veszem a kölcsönösség szabályát, akkor kizárólag olyan dolgokat teszek, amelyek visszahárulva sem kellemetlenek sem nekem, sem pedig azoknak, akikkel együtt kell lennem életem legfontosabb helyzeteiben. Ez a lényege a viszonyközpontúságnak, ami mindig is jellemezte a régi keleti gondolkodást, de máig nincs jelen meghatározó módon a nyugati filozófiában.

A keleti ember számára az olajozott és gördülékeny együttélés, együttműködés jelenti a boldogságot, míg a nyugati ember az önérvényesítésben, a saját szándék megvalósításában véli megtalálni. Ám hiába vannak egyéni sikereink, ha egymással nem tudunk mit kezdeni. A kölcsönösség tulajdonképpen varázsszó, ami ugyanúgy igaz az együttélés és az együttműködés szűkebb és tágabb formáiban.”

Egy másik rokon: Lin-csi apát

Cangjang Gjaco mellett a kutatónak más rokona is van Keleten. Nem más ő, mint Lin-csi apát, az ezerkétszáz évvel ezelőtt élt, nem éppen a türelméről híres kínai buddhista rendfőnök, aki, ha értetlenkedő tanítványai kihozták a sodrából, hozzájuk vágta az elmélkedőzsámolyát, vagy fenékbe rúgta őket. Mégis, ő és Sári László hosszú évek óta együtt gondolkodnak Keletről és Nyugatról – egymáshoz mind közelebb hozva, kicsit „össze is csiszolva” a két civilizációt.

És hogy az orientalista miért éppen ezzel a nehéz természetű mesterrel talált valamiféle szellemi-lelki közösséget?

„Amikor fiatal emberként először találkoztam ázsiai gondolkodókkal, nyugati módra én is azt hittem, hogy ők majd eléggé egyértelműen megválaszolják a kérdéseimet: »Keletről felragyog majd a fény« – ahogy mondani szokás.

Lin-csi apát ugyaninnen indulva sürgette egyre a válaszokat, és amikor eljött a fájdalmas felismerés pillanata, hogy senki nem szolgál neki ilyesmivel, először dühbe jött, de később megbékélt a helyzettel. Tudomásul vette, hogy ilyenek nincsenek, soha nem is voltak, és soha nem is lesznek.

Örök életünkben félénk bizonyosságok és erős kétségek között tévelygünk, mégis meg kell győznünk magunkat arról, hogy előbb-utóbb eljutunk célunkhoz: a boldoguláshoz. Annyi az út, ahányan vagyunk, és nem ismerhetjük egymás útjait.”

Lin-csi apát pesti rokona

Sári Lászlónak és Lin-csi apátnak mostanra több „közös” műve született, legutóbb a Lin-csi apát pesti rokona, ami félig esszéfüzér, félig regény – de mindegy is a műfaj. A lapjain megelevenedő varázslatos világban éppúgy találkozhatunk a már említett Cangjang Gjacóval, mint Csokonaival, aki számos híres kortársával ellentétben már diákként képes volt felismerni a régi ázsiai gondolkodás lényegét, vagy Kőrösi Csomával, aki kétszázötvenezer tibeti nyelvű könyvoldal elolvasása után írta le a tibeti nyelvtant és alkotta meg a tibeti–angol szótárt – anélkül, hogy belerokkant volna az irdatlan munkába.

De vannak itt az egész világot megvezetni képes macskák, tibeti jakok, amik bizony nem adják könnyen a barátságukat, meg egy kis lepke, ami táncával a zen garabonciások üzenetét közvetíti – és még számos pillanatkép, amelyek során valamiféle arckép is kirajzolódik a két főszereplőről, ám anélkül, hogy a kelleténél többet mutatnának magukból.

Bölcsesség és költészet

Hasonlóan közel állnak Sári Lászlóhoz a közmondások, hiszen az ilyen szentenciaszerű megnyilvánulásokból tudható meg igazán, milyen srófra jár egy nép esze: miképpen ragadja meg az élet eseményeit, és azok mit jelentenek számára. Fordított egyebek között kínai, indiai, török, zsidó bölcsességeket – itt pedig álljon néhány tibeti, annál is inkább, mert ezek sokszor minden további nélkül tekinthetők költői alkotásoknak is.

Gerinc híján

mit ér a fej?

***

Ahogy a szikkadt szar aranynak mondja magát, úgy gúnyolják a rosszak a jókat.

***

A hála reggeli táplálék,

de egész napra erőt ad.

***

Ha száraz a láb,

hogyan fog halat a kéz?

***

Ha nem mászod meg a keserűség szikláját,

soha nem érsz föl a boldogság rétjére.

***

A szép, énekesmadárnak

a kalitka jut.

A csúnya, rossz hangúnak

az égi szabadság.

Egyistenhit, többistenhit

Ez most egy rövid személyes kitérő: teológushallgatóként gyakran találkozom egy számomra kissé nehezen emészthető jelenséggel, miszerint az egyistenhitek képviselőinek egy része hajlamos lehet – kimondva vagy kimondatlanul – a maga vallását a bizonyos szempontból talán engedékenyebb buddhizmus fölé helyezni. Ha már a jó sorsom összehozott egy, a buddhizmust mélységeiben ismerő tudóssal, meg kellett kérdeznem: mit tud felhozni annak „védelmére”?

„Azt hiszem, a buddhizmus sokkal nagyobb körültekintéssel fordul a világ felé, mint a legtöbb egyistenhit. Ha van valami előnye a többistenhitnek (tekintsük most ilyennek a buddhizmust), az az, hogy különféle változatokat kínál nemcsak az emberi, hanem az emberi világon túli kapcsolódásainkhoz is. Tehát mindahhoz, amivel kicsit bonyolultabbá válik a viszonyunk az egész mindenséggel. Ez pedig több gondolkodást, próbálkozást, óvatosságot igényel, ami hasznos számunkra.

Ha sokféle szempont figyelembevételével fordulunk a világ felé, akkor kevésbé lesznek veszélyesek a vele való ütközéseink, és az együttműködés, az együttélés sokkal könnyebben lesz kialakítható.”

„A tartózkodás helyénvaló állapot”

„Az önfeltárás olyan tevékenység, amelyet legnagyobb élvezettel azok az írástudók végeznek, akik nem a messze eső dolgok iránt érdeklődnek, hanem a hozzájuk legközelebbiek iránt. És mi lenne hozzájuk közelebb, mint saját maguk?” – írja Sári László szintén a Lin-csi apát pesti rokonában. De nem jelent-e számára hátrányt ennek a fajta önfeltárásnak a teljes elutasítása a mai, már-már excentrikus világban? Netán jelent, de ez őt nem érdekli? 

„Mondhatom akár, hogy nem érdekel, mert ami a tartózkodás hátránya, az az előnye is. Ha nem kerülünk túl közel egymáshoz a társakkal, akkor nem lesznek nagy kilengéseink – sem nagy rajongásaink, sem komoly ellenszenveink – egymás iránt, és ez némi biztonságot ad. A tartózkodás helyénvaló állapot.”

„Hiába mondanám, ha egyáltalán lenne mit”

Számos könyvet, forgatókönyvet jegyez, rádióműsorokat is vezetett, egyvalamit azonban biztosan nem szeretne: bárkit bármiről meggyőzni.

„Ha valakinek a szemében látok egy kis érdeklődést, boldogan beszélgetek vele, mesélek neki. Olyan mondanivalóm azonban, amit égetően szükségesnek gondolnék minél többekkel megismertetni, nincs. Legfeljebb valami olyasmi, hogy hagyjuk egymást szépen békén, gyerekek!

De talán még ez is túl sok – csináljon mindenki, amit akar. Meg aztán hány nálam kiválóbb elme mondta már el, amit fontos felismerésnek, okos, józan, észszerű következtetésnek tartott – hiába. Ugyanis az emberi természet a kezdetektől fogva nem változott, az együttélés és az együttműködés nem javult, tehát, ami az élet minőségét illeti, egy szikrányit sem léptünk előre. Ha ezek a kiváló elmék hiába mondták, én is hiába mondanám, ha lenne mit – de ráadásul nincs is igazán fontos mondanivalóm. Ám ha kedvünk támad, azért csak beszélgessünk egy kicsit egymással, ha sikerül: okosan és derűsen.”

Mezei M. Katalin

Kiemelt kép: Sári László