„Küzdeni kell az intolerancia, mindenféle intolerancia ellen” – 94 éve született Simone Veil

–

Az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő francia női közéleti személyisége Európában

– nem véletlenül. Míg sok ember sorsát meghatározza egy-egy élménye, amellyel később azonosítják: túlélő, győztes vagy éppen elsőként visel nőként egy adott tisztséget, Simone Veilnek ebből több is adatott hosszú élete során. 

Olyannyira, hogy idén nyáron a párizsi városháza elegáns kiállítótermében, a Salle Saint-Jeanban nagyszabású, átfogó, ritkaságokat is tartalmazó, színvonalas tárlaton ismerhetik meg a látogatók e különleges életpálya fontosabb állomásait. Azt pedig, hogy hazája hogyan viszonyul szülöttjéhez, tökéletesen kifejezi a kiállítás címe: «Nous vous aimons, Madame» („Szeretjük önt, hölgyem”, ami egyébként idézet abból a beszédből, amelyet Jean d’Ormesson mondott Simone Veil akadémiai székfoglalójakor). Ha valaki augusztus 21-ig Párizsban jár, ért franciául, és érdekli a téma, ajánlom e tárlatot. 

Mielőtt megmutatom e sokoldalú életből kiragadott öt mozzanattal népszerűségének okát, nézzük meg, honnan is indult minden. 

Boldog gyermekévek – az idill

Képzeljünk el egy tökéletesen asszimilálódott, nem hívő zsidó családot a Földközi-tenger kellemes mikroklímájú városában, Nizzában, a húszas években: egy, az ingatlanépíttetés konjunktúrájában bízó, első világháborús veterán és így francia patrióta építész apa, André Jacob, aki magas elvárásokat támaszt gyermekei intellektuális fejlődését és morális tartását illetően; egy, a házassága, gyermekei születése és főként a férje elvárásai miatt az egyetemről és a saját hivatásról lemondott, szeretetteli anya és négy gyerek, közülük is a legfiatalabb, Simone. 

A gazdasági világválság hatása, majd a harmincas évek fenyegető politikai tendenciái őket sem kerülték el. Az apa megbízásai megritkultak, frekventált, kényelmes lakhelyüket egy sokkal kisebbre kellett cserélniük. A legkisebb lány azonban mindebből keveset érzékelt, a családias hangulatú iskolára mindvégig második otthonaként tekintett, nővéreivel aktív tagjai voltak a helyi (vallásoktól független) cserkészmozgalomnak. A tenger és más természeti kincsek közelsége, az imádott anya, a szerető família burokként ölelte körül. Joggal feltételezhetjük, hogy e harmonikus háttér emlékéből a későbbiekben sokszor merített erőt Simon Veil. Számukra a háború első évei viszonylagos nyugalomban teltek – a mindenkit érintő korlátozások, a sárga csillag viselése, az apa numerus clausus miatti munkanélkülisége, a keletről érkező menekültek nyugtalanító hírei mellett. 

Azonban 1943 őszén Nizza is német megszállás alá került, és a helyzet ekkortól jelentősen megromlott. Szeptemberben elkezdték még ugyan az iskolát, de már tudták, hogy az érettségire sokkal korábban, március végén sor kerül.

Novemberben a gimnázium igazgatónője megkérte Simone Veilt (ekkor még: Jacob), többé ne járjon az iskolába. Noha ezt valószínűleg az ő védelmében tette, Simone rosszul élte meg a kizárást.

Tanulmányait azonban így is folytathatta, osztálytársai jegyzetei és a tanárok javításai segítségével. 1944 márciusában már – elővigyázatosságból – a családja minden tagja más-más helyen húzta meg magát, Simone-t egy tanárnője fogadta be. Innen indult el március 30-án végzetes útjára. És akkor most lássuk az öt fontos állomást! 

 

1. Deportálás, pokol: Simone, a túlélő

Véletlenek szerencsétlen összejátszása folytán a Jacob család többi tagja – az anya, az egyik nővér és a fivér is – a nácik fogságába került még aznap. Egy hét múlva a franciaországi elosztóközpontba, Drancyba, onnan április 15-én Auschwitzba került az anya és két lánya. Hogy miért nem próbáltak elmenekülni? Később sokszor szegezték neki ezt a kérdést. Több oka is volt ennek: egyrészt a Gestapo megfenyegette az elhurcoltakat, hogy ha valaki megszökik a kupéból – Drancyba még normál személyvonattal utaztak, elvileg lett volna rá lehetőségük –, akkor mindenkit kivégeznek. Másrészt nem tudták, és talán ha tudták volna sem hitték volna el, mi vár rájuk. Amikor éjjel megérkeztek Auschwitzba, az őrök ugató parancsai nyomán csoportokra osztották őket. Egy hang Simone fülébe súgta: „Ha megkérdezik, mondd, hogy 18 éves vagy!” Ő, és mint a háború után kiderült, mások is ennek köszönhették az életüket. A gyerekeket, betegeket, idősebbeket még itt elkülönítették. Csak akkor szembesültek azzal, miért, amikor másnap reggel a füstölgő kéményű épületek mellett elhagyatott mankók, babakocsik, gyerekruhák halmait találták. Reggel kapták meg a tetoválásukat is (ő innentől a 78651-es számra hallgatott) és veszítették el a nevüket.

Júliusban – egy kegyetlennek ismert táborvezető váratlan jóindulatú gesztusának hála – átkerültek a közeli Bobrekbe, ahol a Siemens gyárnak dolgoztak. A Jacob család három női tagjának sikerült együtt maradnia. 1945 január közepén az Auschwitz környéki táborokat kiürítették, egy kegyetlen erőltetett menet után Gleiwitzbe, majd Bergen-Belsenbe irányították őket, ahol még embertelenebb körülmények uralkodtak. Sok deportált ekkor, vagy az itt elkapott tífuszban kevéssel a felszabadulás után veszítette életét. Az imádott anya 1945 márciusában halt meg, a tábor április 15-én szabadult fel, a két lány május 23-án érkezett vissza Párizsba, betegen. Ekkoriban tudták meg, hogy harmadik, az ellenállásban részt vevő nővérüket is deportálták; ő is visszajött. Az apjuk és fivérük azonban soha nem tért vissza. 

Simone Veil később többször elmesélte, mennyire nehéz volt a visszatérés utáni hónapokban, években. A „normál” élet irreálisnak tűnt számára, hetekig a földön aludt, nem bírt újra ágyban feküdni.

Keveset járt társaságba, és ott is félrehúzódott. Az emberek nem szerették, ha a deportálásról beszéltek, pedig nekik szükségük lett volna rá. Talán zavarba jöttek, talán nem akartak vele szembesülni, talán nem bírták elviselni. Olykor azzal az érzéketlen megjegyzéssel ütötték el a helyzet élét, hogy „ha túlélték, nem is lehetett olyan kibírhatatlan a helyzet”. Férje, akivel közel hetven évet éltek együtt, nehezen viselte, ha a koncentrációs táborról beszélt – márpedig gyakran tette, a családjával is visszatért később Auschwitzba, illetve évekig a Fondation pour la mémoire de la Shoah (Alapítvány a Soá emlékére) elnöke is volt. Az élményeiről szóló interjújában így fogalmazta meg, miben határozta meg későbbi életét a holokauszt: „Nagyon érzékeny vagyok a szabadságra, annak korlátozására […] a megalázás minden formájára. A megalázás elviselhetetlen. A saját, de a mások megalázására is gondolok. Az emberi mivoltunkat tiszteletben kell tartani – minden emberi élőlényét […]” A másik:

„Az ember a legrosszabbra és a legjobbra is képes.” A gondok pedig ott kezdődnek, ha „az egyik ember nem tudja elfogadni, hogy egy másik embernek mások a szokásai, gondolkodása, nyelve, kultúrája, vallása, bőrszíne, nemzete, és a sajátját akarja ráerőltetni”.

A végső üzenetét így összegezte: „Küzdeni kell az intolerancia, mindenféle intolerancia ellen.” 

2. Simone, a nem aktivista feminista

Simone Veil 1945 őszén beiratkozott a jogi egyetemre és a Politikai Tanulmányok Intézetébe is. 1946-ban ismerkedett meg Antoine Veillel, akivel hamarosan összeházasodtak, néhány éven belül három fiuk született. Az első években hagyományos, „jó” feleségként követte férjét annak kirendelt állomáshelyeire, egyebek között Németországba is. Az ötvenes évek közepétől azonban, noha a férje először ellenezte, megfogadta az anyja tanácsát, és folytatta jogi tanulmányait, majd dolgozni kezdett.

Számos jelentős igazságügyi posztot ellátott, sokszor egyedüli nőként egy szinte homogén férfiközegben. Később betöltötte az egészségügyi miniszter (1974–1979), a szociális és városügyekkel, valamint az egészségüggyel foglalkozó államminiszter (1993–1995) tisztségét is. Jogászként fontosnak tartotta, hogy a férfiakat és nőket, akiket nem tartott egyformának, egyenlő jogok illessék meg. Az 1968-as diáklázadások idején támogatta a változást, a modernizálást, a nők helyzetének javítását előremozdító célokat, bár nem értett egyet a radikálisokkal. Jobboldali kormányok minisztereként gyakran baloldalinak címzett, progresszív álláspontokat képviselt. Önmagát nem szerette mindenáron besorolni egy zászló alá, véleményét pártoktól függetlenül alakította.

3. A Veil-törvény

Amikor 1974-ben Valéry Giscard d’Estaing elnöksége alatt Jacques Chirac miniszterelnök a politikai életben teljesen újonc Simone Veilt felkérte egészségügyi miniszterének, megbízta, hogy készítse elő a művi terhességmegszakítást legalizáló törvénytervezetet, ami az újdonsült elnök egyik választásikampány-ígérete volt. Az abortusz (amelyet egy, az 1920-as években hozott törvény tiltott) jókora társadalmi problémát jelentett ekkor Franciaországban, évente több százezer nőt érintett. Voltak, akik szervezetten mentek külföldre a műtétért, másokon helyben végezték el, veszélybe sodorva a nőt és az orvost egyaránt. Egyes bírók szinte keresztes hadjáratot hirdettek a nők ellen – ezt a jogász Simone Veil elfogadhatatlannak ítélte. 

A fogamzásgátlást 1967-ben legalizálták, az 1968-as diáklázadások követelései jóval tovább mentek. Több kiáltvány – amelyet a műtétben részt vevő nők és orvosok írtak alá – nagy visszhangot keltett. A tervezetet 1974. november 26-án terjesztették elő, és óriási botrányt okozott. A szinte csak férfiakból álló Nemzetgyűlés előtti beszédében Simone Veil hangsúlyozta: „Teljes meggyőződéssel mondom: az abortusznak kivételesnek kell maradnia, végső megoldásnak a kilátástalan helyzetekben. […] Szeretném megosztani önökkel egy nő meggyőződését – elnézést, hogy megteszem e szinte csak kizárólag férfiakból álló Nemzetgyűlés előtt –, hogy

egyik nő sem választja jó szívvel a terhességmegszakítást. Elég lenne meghallgatni a nőket. Ez mindig is drámai és mindig is az lesz.”

Lényegesnek tartotta, hogy ha már valaki rákényszerül e tragikusan nehéz döntésre, azt megfelelő egészségügyi körülmények és törvényben előírt keretek között tehesse meg. Egyaránt támadták a szélsőséges vallási csoportok (keresztények, zsidók egyaránt) és saját kormánypártjának képviselői is. Van némi kellemetlenül ellentmondásos felhangja annak, hogy némelyek a náci kivégzőosztagokat emlegették. Talán nem tudták, hogy a hosszú ujjú Chanel kosztüm milyen tetoválást takar. A törvényt végül elfogadták, és 1975-ben hatályba lépett. Általános vélemény szerint az egyik legnagyobb előrelépést jelentette a női és emberi jogok XX. századi francia történelmében.

4. Megbékélés, Európa

Simone Veil már a háború után úgy gondolta, és később is sokszor hangoztatta: ha nem akarunk újabb háborút és borzalmakat, el kell ásni a csatabárdot. A Németország és Franciaország között több évtizede húzódó ellentétet megbékélésnek kell követnie. Nem könnyű feladat, de az egyetlen megoldás a békés jövő érdekében. A két állam az európai együttműködés keretei között egyre közeledett egymáshoz. Álláspontja is és élettörténete is hozzájárult ahhoz, hogy 1979-ben éppen ő lett az Európai Parlament első női elnöke – aki nem elég, hogy nő, de még zsidó és holokauszttúlélő is. Ennél kifejezőbb szimbólumot nehezen lehetett volna találni a megbékélés és az európai béke zálogának.

5. Akadémiai tagság, Panthéon – a megdicsőülés

Szinte vég nélkül sorolhatnánk, milyen kitüntetésekkal, díszdoktori címekkel, elismerésekkel méltányolták Simone Veilt hosszú élete során, hány iskola, utca, kórház viseli a nevét, vagy ki tartja őt példaképének (többek között Leïla Slimani írónő, aki Simone Veil, mon héroïne [Hősnőm, Simone Veil] címmel adott ki könyvet 2017-ben). Csak kettőt emelnék ki. 

2007 őszén Une vie (Egy élet) címmel megjelent az önéletrajza, amelyet több mint 15 nyelvre lefordítottak, és csak Franciaországban félmilliónál több példányt adtak el belőle. Ezután 2008-ban tagjai közé választotta az 1635 óta működő, rendkívül szigorú és elitista Francia Akadémia, amelynek soraiban természetesen nem sok nőt találunk: eddig tízet tartottak magukhoz méltónak, ebből Veil a hatodik volt a sorban. 

Simone Veil 2017. június 30-án, 90 évesen hunyt el. Július 5-én az Invalidusok házában nemzeti megemlékezésen vett tőle búcsút a francia és nemzetközi közélet számtalan neves képviselője. Macron elnök javaslatára a Veil házaspár koporsója 2018. július 1-jén ünnepélyes körülmények között átkerült a Panthéonba, a nemzet „halhatatlanjai” közé: a nyolcvan kiválasztott közül ötödik nőként. 

Kis Zsuzsa

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT; továbbá Simone Veil: Une vie. Essais – Documents. Stock, Paris, 2007

Kiemelt kép: Getty Images/Keystone-France/Gamma-Keystone