Nem bírunk egymásra figyelni, hát nem érted? – Magunkra ismertünk a Rengeteg – Mindenhol látlak című filmben

–

Sok mindenen lemérheti az ember az öregedés folyamatát – van, aki a Jóbarátok – Reunionon teszi, engem meg most épp az ütött meg, hogy Fliegauf Bence Rengeteg című filmje 18 éves lett, és a nagykorúsága alkalmából kapott egy folytatást: Rengeteg – Mindenhol látlak címmel, ami pár napja elérhető az HBO GO-n. (Sajnos kicsit nehezebb megtalálni, mint a Jóbarátok nosztalgiaesztrádot, de keressétek rendületlenül.)

Ez kétszeresen is a „vissza a gyökerekhez” érzéssel ajándékozott meg: egyrészt, mert az alkotó visszanyúlt egy olyan korai munkájához (ez volt az első egész estés játékfilmje), ami az én hivatásos filmnézői „pályafutásomnak” is meghatározó élménye volt, másrészt, mert Fliegauf kénytelen volt újra olyan kis költségvetésből, barkácsmódszerekkel forgatni, ahogyan a pályája indult (vagy talán még annál is nagyobb kihívásokkal), amikor még tényleg nem a pénz mozgatta az embert, hanem a világmegváltó szándékok.

Ami Hajdú Szabolcsnak az Ernelláék Farkaséknál volt, az most Fliegaufnak a Rengeteg 2, és valószínű, hogy sok más filmrendező sorsa is lesz, akik hozzá hasonlóan az új filmfinanszírozó szervtől már nem remélhetnek támogatást, mert a „nem létező” feketelistára kerültek. Marad tehát a partizánfilmezés: szívességekért, lelkesedésből, hittel. És ahogy az lenni szokott: annál igazibb és jobb az eredmény – ami persze még egy berlini díjjal együtt sem kárpótolhatja az alkotót azért, mert a pálya szélére szorították, de némi elégtételt talán ad.

A becsületét, hitelét csak visszaadja az embernek. Meg az alkotás örömét is, szerintem – ez látszik legalábbis a filmen.

A Rengeteg 2 úgy fókuszál csak a lényegre, és követi megszállottan a szellemi-tartalmi-képi minőség útját, mint ahogy a kamerája tapad a szereplők arcára és kezére, levakarhatatlanul. Csak a lényegi, csak a mélyben rejlő mozgatórugók érdeklik, semmi sallang, semmi szemfényvesztés. Ilyen volt az első Rengeteg is, és úgy látszik, ez ma is működik. (Felírhatjuk arra a listára, amin a jól sikerült második részek sorakoznak.) 

Egybefüggő történet most sincs, csupán történetfoszlányok. Belecsöppenünk a budapesti középosztály hétköznapi életébe, ahol látszólag értelmes, tájékozott emberek vívják napi csatáikat egymással – mert valamiért csak csatázni tudnak. Nem egymásra figyelni, egymásra hangolódni, egymáshoz kapcsolódni és közös akaratot szülni, hanem mindig és újra meg újra csak megerőszakolni a másikat. És persze mindenki majd szétrobban a feszültségtől, amiért ez nem sikerül maradéktalanul, mert az a rohadt másik folyton ellenáll.

Hú, állati nyomasztó nézni. És baromi idegesítő meghallani az ismerős mondatokat, és látni az egész kudarcát. Mert naná, hogy így senki nem megy semmire, mindenki vergődik.

Előbb egy kamasz lánnyal (Kizlinger Lilla) nézünk szembe, aki beszorult a szülei rossz házasságába, amire az egyikük (az anyja) rá is ment. De a másik (az apa, Végh Zsolt) még ezután is csak a saját önigazolására akarja felhasználni a gyereket, és nem hallja meg a lázadása mögötti kétségbeesést. Aztán egy féltékeny barátnő (Jakab Juli) baszogatja addig a pasiját a féltékenységével (őt Cziffer László alakítja, aki már az első Rengetegben is játszott), míg az el nem menekül, és már túl későn szembesül az ösztönei helyességével.

Aztán van itt még egy ókori görög drámára hajazó felállás haldokló apával (Vígh Mihály), fiatal feleséggel (Gubík Ági), és gaz csábító fiúval (Fancsikai Péter), egy meddő pár (Kovalik Natasa és Pintér Zoltán), ahol a férfi nem tud beletörődni a kisbabájuk elvesztésébe, meg egy végletekig frusztrált anya (Balla Eszter), aki a vallási tébolyába szeretné magával rántani a kamaszodó fiát (Fliegauf János), és attól, ahogyan a gyerek a saját hiteltelenségével szembesíti, hisztériás rohamot kap. Végül a kuruzslás témakörébe is belekapunk azoknak a szemszögéből (Sodró Eliza és Gelencsér Gábor Terence), akik ennek révén veszítik el a hozzátartozóikat.

Csupa olyan helyzet, aminek fél perc alatt a közepében és a mélyén találjuk magunkat, és amiből két perc után már legszívesebben menekülnénk, de a kamera nem engedi, oda vagyunk láncolva a szereplőkhöz. És az a ritkább eset, amikor valakinek a pártjára állhatunk, valakinek drukkolhatunk, mert többnyire épp az a kínzó, hogy minden szereplő motivációja, esendősége nyilvánvaló.

Ahogy az életben sincsenek jók és gonoszok, és ha mégis ártunk egymásnak (mert hogyne tennénk), akkor az a saját sérüléseinkből, fájdalmunkból és félelmeinkből fakad.

Úgyhogy bármilyen lehangoló is szembenézni ezekkel az ismerős helyzetekkel, azért van benne egy kis irgalom is. És a végén kegyelem, amikor a kerettörténet főhőse, Lénárt István (aki a századik évében vállalta a forgatást a Covid-járvány kellős közepén – és nem, nem ebbe halt bele) felébred a tetszhalott állapotából, feláll a fotelből, és kisétál a fénybe, a levegőre. Azt üzeni: van kiút, ki lehet szállni ebből. Sőt, ki is kell. Vagy legalábbis kéne, miután végignéztük. 

Hát, én így nosztalgiázom. Olyan filmekkel, amik az eredeti értékekhez vezetnek vissza, és minden korban érvényesek – miközben Fliegauf párbeszédeinek legfinomabb mellékzöngéi azok a kulturális utalások, amiket mi, a kortársai tudunk a legjobban dekódolni. Kevesen tudnak ilyen jól dialógot írni. És a színészválasztáson is látszik a gondosság: szinte mindenki a helyén van, egy-egy arc, fejforma önmagában erőt és történetet hoz a képbe, például Végh Zsolt, akinek sokáig csak a démoni csöndje fortyog a háttérben, vagy Keresztes Felícián, akiből olyasmi szikár férfienergia süt, mint Cserhalmi Györgyből a legjobb korszakában. És bár a Berlinale a fiatal Kizlinger Lillát emelte ki a társulatból színészi elismeréssel, de ez valójában nem fair egy olyan film esetében, amelyikben minden szereplő egyenrangú, és a legtöbben remekelnek. Jakab Juli vagy Balla Eszter legalább annyira megérdemelte volna a díjat (mert őket ilyennek még sosem láttuk), és Fliegauf János (a rendező fia) is van akkora felfedezés, mint Kizlinger, ahogy azt sokan megírták. 

Lehet, hogy a mozinak vége – nem tudom, én még nem adtam fel –, de kivételesen jó és bátor döntés volt ezt a filmet kiengedni az online térbe, és lemondani az ünnepélyes bemutatóról és a vászonról.

Ez a szűkre szabott látványvilág (ami csak az arcokra és a kezekre koncentrál – úgy, mint az első részben) meg a töredékes történet amúgy is remekül megél a képernyőn, de ma ettől függetlenül is ritka ez a progresszív gondolkodás, miközben simán előfordulhat, hogy a többi filmes hiába vár egy ideálisnak hitt helyzetre a moziforgalmazáshoz. A Rengeteg – Mindenhol látlak viszont így nem pár hét alatt, hanem hosszú távon találhatja meg a közönségét: azokat a kultúrafogyasztókat, akiket nem hagy nyugodni az emberi kapcsolatok kifürkészhetetlen szövevénye, és boldogan tévednek el egy időre a viszonyaink labirintusában. Aztán egyszer csak tanulunk belőle, és kitalálunk onnan egy fényes tisztásra.  

Gyárfás Dorka

Forrás: HBO