–

Néhány nappal ezelőtt új dalt adott ki Lorde, ami érthető módon nagy hullámokat vetett: az új-zélandi énekesnő 2017 óta nem jelentetett meg nagylemezt. A Solar Power című kislemezhez viszont belengetett egy albumborítót és némi promót is azt illetően, hogy fellélegezhetünk mi, rajongók: érkezik az új lemez. Na, a borító már önmagában jókora kalamajkát okozott: az egyik (állítólag „csak” kiszivárgott) verzión nem más látható, mint Lorde – alulnézetből. Mármint fürdőruhában, és lényegileg nem látszik semmi, ugyanakkor maga a fürdőruha sem, úgyhogy egy csomó rajongó Twitter-fiókját felfüggesztették az erotikus tartalom miatt, amikor örömében megosztotta a fotót.

Egy másik verzióban a nap sugarai világítanak a szóban forgó helyre, hogy diszkréten kitakarják az intim látványt. Vagy épp hogy felhívják rá a figyelmet? Napenergia = puncienergia? A punci hozza mozgásba és táplálja a világot?

Ne röhögjetek, nézzétek csak meg a borítót.

Lorda Solar Power című albumának borítója

Némileg idevág (majd mindjárt érthető lesz, miért), hogy a koronavírus miatti karantén alatt a világ egyik legmeghatározóbb női előadója, Taylor Swift – szembemenve mindenféle iparági elvárással – kiadott egy meglepetésalbumot Folklore címmel, amelyben visszatért a gyökereihez zeneileg és vizuálisan is. A természet szeretete, védelme, a visszatérés valamiféle ősi világhoz kulcsfontosságú téma több fontos előadónál is: Lorde június tizedikén adta ki a meglepidalt: a déli féltekén napfogyatkozás volt ezen a napon, szóval nem véletlen az időzítés. Az énekesnő az interjúiban elmondta, hogy az első klip sem véletlenül hippis: ez a lemez az ő visszatérése a természethez.

És ha már a girl powernél tartunk: a címadó dalban két amerikai énekesnő vokálja is hallható Lorde hangja mellett: Phoebe Bridgersé és Clairóé.

A zeneipar által évtizedek óta gúnyosan emlegetett (sőt: olykor cinikusan a menedzsmentek által erősített) sztereotípia, a cicaharc helyett itt barátság van, közös alkotás és összefogás. 

Apuci hazajött

A St. Vincent művésznéven alkotó Annie Clarke 2017 után szintén most jelentkezik új nagylemezzel (a 2019-es MassEducation egy akusztikus újraértelmezése volt a 2017-es Masseduction címűnek, tehát nem új zenei anyag). A Daddy’s Home című album első klipje a Pay Your Way in Pain című számhoz készült, és elég világosan fogalmazza meg Annie Clarke művészi célkitűzéseit – képileg is. Az egyik fő inspirációforrás Cindy Sherman kortárs képzőművész volt, aki sajátos önarcképeivel rengeteg különféle karaktert jelenít meg, és a legkülönfélébb dolgokra reflektál az alkotásaival.

Kate Bush hatása is erősen érezhető – aki ugyan a kritikusok és az obskúrus zenerajongók szemében mindig is emblematikusnak számított, elvontsága azonban túlságosan nehezen emészthető volt a szélesebb közönség ízlésének. Ugyanakkor örök inspiráció valamennyi generáció női előadói számára – és hála az égnek meg az emancipációnak, mára elérünk oda, hogy a legünnepeltebb női előadók nyíltan közelíthetnek Bush ellentmondást nem tűrő esztétikájához.

Földanya bosszúja

A Marina and the Diamonds művésznéven 2010-ben berobbanó walesi Marina Diamandis az első két album hatalmas sikere után sokáig kereste a helyét, pontosabban azt, hogy ki is ő valójában – már legalábbis zenei téren. Ugyan tavalyelőtt már kiadott egy Love + Fear című nagylemezt Marina néven – jelezve, hogy levetkőzte a múltat és megújulva keresi az új irányt. 

Bátran kimondható ugyanakkor, hogy idei, Ancient Dreams in a Modern Land című nagylemezén érezhető igazán, hogy rá is talált: az album bitang erős zeneileg és szövegileg is. Ehhez segítségül hívta görög gyökereit, az isteneket és a természetet (mondom, hogy mindez központi téma most szinte mindenkinél!). A megjelenéskor

az énekesnő külön megköszönte kiadójának a türelmet, azt, hogy sok éven át támaszkodhatott rá az útkeresése során – hozzátéve, hogy ez milyen ritka.

Különösen az volt az utóbbi időkig a női előadók esetében, efelől ne legyenek kétségeink. Mintha ez látszana változni azzal, hogy egy sor sokszínű és kreatív dalszerző-énekesnő-producer egyesíti erejét.

Nézzük például Marina új lemezét: a Purge The Poison című számban Földanya nevében leckézteti meg az emberiséget mindenért, amit az a bolygó és az élővilág ellen elkövetett a rasszizmustól a környezetszennyezésig, a Harvey Weinstein-félék bűneitől Britney Spears tönkretételéig. És mindez egy masszív, brutális erővel ható anyaggá áll össze:

itt van egy harmincöt éves nő, aki ahelyett, hogy az ipar által eddig mindenkire erőltetett kislányos bájt sugározná, kőkemény társadalmi témákról énekel, hagyja lenőni a haját, hogy ne kelljen elfednie ősz hajszálait, és nyíltan beszél saját mentális problémáiról, útkereséséről is.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Marina (@marinadiamandis) által megosztott bejegyzés

Mindezt pedig a még mindig fájóan kevés női producerek egyikével, a zseniális Jennifer Decilveóval együttműködve, aki egyébként számos fontos női előadóval dolgozik Beth Dittótól Miley Cyruson át a Bat For Lashes művésznéven alkotó Natasha Khanig.

A képlet tehát világos: erős nők támogatnak erős nőket, a végeredmény pedig az egyes összetevők hatványa.

„Nem kell olyannak lenned, mint mindenki más,
nem kell a norma szerint élned,
nem azért vagy itt, hogy igazodj”

Apropó, Britney: az ő története a zeneipar elképesztő hímsovinizmusának legbicskanyitogatóbb lenyomata – hogy pontosan mi is történt vele, arról ebben a cikkben írtam.

És ha valaki még mindig túlzásnak érezné, hogy ebben az egymásra utalgatásban ilyen fokú tudatosságot vélek felfedezni, az nézze meg Marina egyik outfitjét saját klipjében és St. Vincent megjelenését a Pay Your Way in Pain című dal klipjében:

Elvont kislány világ(űr)uralomra tör

Kevés olyan internetező létezhet, aki az utóbbi napokban nem találkozott még a Chanel Coco Rouge reklámjával. A fura vokálhang és a földöntúlinak ható dal, ami a reklámfilm alatt megy, azonnal belemászik az ember agyába. A szám címe Genesis, és a kanadai producer-énekesnő, Grimes egyik legnagyobb slágere még 2012-ből, a Visions című albumról. Grimes teljesen elvont stílusa (ami nagy vonalakban a dream pop, a synth pop és egyéb experimentális műfajok elegye már akkor kultikussá tette az énekesnőt, amikor jelenlegi párja és fura nevű („X Æ A-12” – igen, ez a kisfiú neve…) gyermekük apja, Elon Musk még a kanyarban sem volt a Teslájával.

Grimes autodidakta és teljes mértékben öntörvényű előadó, aki vizuális művészként is kézben tartja karrierjét: a Myspace-generáció egyik legnagyobb karriert befutó előadója, emellett igazi kritikuskedvenc. (És nála is áll egyébként a Kate Bush-hatás.)

Grimes egyik legfigyelemreméltóbb kollaborációja a Venus Fly című dal (és annak lenyűgöző látványvilágú klipje) Janelle Monáéval. A szöveg simán tekinthető feminista kiáltványnak, ugyanis arról szól, hogy valaki úgy harcol a tárgyiasítás ellen, hogy elijeszti a férfit, aki tárgyiasítani akarja őt:

„Mit bámulsz? Mit bámulsz már megint? És ha kihúzom a fogaimat meg rövidre lenyírom a hajam?”

A 2015-ös, Art Angels című albumról való dal címe utalhat Vénuszra, a szerelem istennőjére és a Vénusz légycsapója nevű növényre (Dionaea muscipula), amely légycsapószerű módosult leveleivel elkapja a rá szálló rovarokat, és elevenen megemészti őket.

Marina pedig 2020-ban azt kérdezi Venus Flytrap című dalában:

„Why be a wallflower, if you can be a venus flytrap?” – azaz: miért lennél viola, ha lehetsz Vénusz légycsapója? (A wallflower szót másodlagos jelentésében olyasvalakire használja az angol, aki magának való, különc.)

A szöveg tehát arra buzdít, hogy különcségünkből ideje erőt kovácsolni.

A kapcsolati háló tehát összetett, de kibogozni igazi popkulturális csemege: ki kire utal a szövegeiben, kit tekint elődjének és kit tud elképzelni utódjaként. Csupa-csupa izgalmas karakter, egyéni és egyedi hang – ezer közül is megismerni őket. Elvégre nem azért vagyunk itt, hogy igazodjunk, ugye? Na, ők sem. 

Csepelyi Adrienn