Levetkőztél, áruló vagy! – Férfiak szexfantáziája vagy felszabadító módon meztelenkedő forradalmár?

–

Billie Eilish, az „áruló”

Amikor márciusban egy miami koncertjén, Billie Eilish bejátszott egy videót, amelyben leveszi fekete felsőjét, és egy egyszerű, bikininél nem többet mutató fekete melltartóra vetkőzik, a rajongók két táborra szakadtak. Sokan tombolva ünnepelték, hogy a kisfilmben kiállt a testszégyenítés ellen (a vetkőzés alatt olyasmikről beszélt, hogy nem is látták eddig a testét, mégis megjegyzéseket tesznek rá, és manapság a méreteik alapján ítélnek meg embereket).

A közönség másik fele pedig virtuális lincselésbe fogott: „hát tessék, az eddig megbízhatóan csak buggyos, túlméretezett ruhákat hordó Billie Eilish is egy lett a sok közül, beállt a sorba, lefeküdt a zeneipari elvárásoknak”.

Itt nyilván hozzáteszik azt is: közönséges lett, mint például Ariana Grande. Abba a kétes dicséretbe tehát, hogy Eilish korának és a társadalmi elvárásoknak megfelelően öltözik, vegyül egy kis burkolt leribancozás is: mindenki más, aki nem úgy öltözött tehát, mint Billie Eilish, az kizárólag a külsejével akar érvényesülni.

Igazságot tenni persze nehéz, hiszen egyrészt érthető, ha sokaknak Billie épp amiatt vált megnyugtatóvá, hogy azt éreztette: nekik sem kell mutogatniuk a testüket. Azt pedig tudjuk, hogy a nők tárgyiasítása és eszközként való használása nagyon is létező minta a popzenében, a szexiség és a lenge öltözet valóban alapkövetelmény volt, amióta az eszünket tudjuk.

De támpontjaink azért vannak.

A melegítő mint lázadás

Billie Eilish persze nem találta fel a spanyolviaszt: Missy Elliott például már az ezredforduló táján részben arra építette fel a saját imázsát, hogy szinte mindenhol Adidas melegítőt viselt – igen, még a vörös szőnyegen is. A háromcsíkos márka nyilván azonnal lecsapott a lehetőségre, és együttműködést indított Elliottal, aki éveken át tervezett a márkának hatalmas sikerrel. Korábban ilyen típusú együttműködése kizárólag férfiaknak volt a sportszermárkával: például a Run DMC-nek, amely még számot is írt Adidas cipőjéről.

Elliott tehát igazi úttörő volt a tekintetben, hogy a személyén keresztül létjogosultságot nyert a „viselj, amit csak szeretnél, és amiben jól érzed magad”.

Igen, a Spice Girls tagjaként ideát, Európában Mel C is hasonló elveket vallott, ugyanakkor ne feledjük: az ő megjelenése, pontosabban az, hogy ő eleve Sporty Spice-ként került az együttesbe, nem függetleníthető a menedzsment ténykedésétől – hiszen patikamérlegen rakták össze a karaktereket a lánybandába.

Néhány évvel később meg már létezett az úgynevezett „szexi melegítő” műfaja, amelyben lehetett hasat villantani, meg szépen kiemelte a feneket – így aztán, ami egykor lázadásnak számított, az hirtelen a „légy szexi mindenáron” kurzus része lett. Bumm.

Sok ruha jó; lenge öltözék rossz?

A kérdés persze önmagában is baromság, de fel kell tennem, hogy érthetővé váljék a dilemmám: jobb előadó, értékesebb művész lesz-e valaki attól, hogy decensen öltözik? Vagy fordítva: ront-e a művészi értéken az, ha az illető szexin vonaglik a színpadon?

Térjünk vissza egy pillanatra Billie Eilishhoz, akivel, ugye, sokan úgy példálóztak, hogy na, tessék, ugye, hogy valaki magakelletés és kihívó ruhák nélkül is lehet világsztár! A valóság azonban ennél egy fokkal árnyaltabb.

Eilish bad guy (hivatalosan kisbetűkkel írandó) című gigaslágere 2019-ben jelent meg, az énekesnő nagykorúvá válásának idején. És ugyan a klipben a lány végig fiúruhákban látható, talán nem érdemes olyan apró részletek fölött elsiklani, mint hogy

• Eilish az egyik jelenetben szándékosan úgy jelenik meg, mintha egy férfin lovagolna szex közben
• máskor a véraláfutásos térdét látjuk, amiről erotikus szöveget hallva elég könnyű orális szexre asszociálni
• merthogy a tizenéves Eilish arról is énekel ebben a szövegben, hogy ő az a típus, aki elcsábítja az édesapádat

Akkor gondoljuk át újra a kérdést: biztosan a ruha meglététől vagy annak hiányától lesz valami „szexuálisan túlfűtött” vagy „fiatal korához képest közönséges”?

És még mielőtt bárki azzal vádolna, hogy bármi gondom van azzal, ha egy énekesnő (akár Billie Eilish, akár más) nyíltan kifejezi a szexuális vágyait, hát jelzem: téved. Hadd utaljak e ponton Missy Elliott egyik emblematikus szövegrészletére, amelyben nagyjából arra buzdít: „lányok, tegyétek csak, ami jólesik, de járjatok mindig egy lépéssel előrébb”. 

Vagy vegyük Madonna aranykorát, amelyben művészi szintre emelte a szexuális önkifejezést. Igen, a színpadon is. Nem épp azok voltak a legizgalmasabb, legikonikusabb évei, amellyel nők és LMBTQ rajongók tízmillióinak adott erőt az önelfogadáshoz és egy teljesebb élethez?

Arról nem is beszélve, hogy a férfiak esetében ez a kérdés SOHA nem merül fel. Simán elfért a slágerlistán Tom Jones Delilah című dala, amelyben egy férfi arról beszél, hogy a megölt nő hibája az, hogy neki meg kellett ölnie őt (!!!). Számos „klasszikus” magyar dalszöveg van, amelyik tárgyiasítja a nőket, netán serdülő lányokat helyez szexuális szövegkörnyezetbe.

Tehát: az nem gond, ha a férfiak tárgyiasítanak bennünket, csak azért az engedélyük nélkül mi ne nagyon „tárgyiasítsuk” magunkat.

És te hányas vagy a Britney-skálán?

Afölött ellenben simán szemet hunyunk, ha valakit totálisan megfosztanak az önrendelkezésétől.

Noha bőven találunk még a közelmúltban is elképesztő példákat arra, milyen amikor a közvetlen környezet és a zeneipar egyaránt visszaél a helyzetével, és kihasznál egy előadót (ajánlom mindenkinek az Amy Winehouse-dokumentumfilmet például). Britney Spears esete, amely most újra terítéken van, minden idők egyik legszörnyűbb ügye ebből a szempontból.

Ami azért lehetett ennyire szélsőségesen durva, mert a piaci elvárások mellett szerepel benne egy súlyosan elnyomó, hatalmával visszaélő apuka, akit a saját haszna jobban mozgat, mint a lánya boldogsága vagy mentális egészsége.

Britney Spears úgy robbant be 16 éves tinisztárként, hogy ennél jobban nem hangsúlyozhatták volna a gyereklány mivoltát: copfba fonott haj, térdzokni, iskolai egyenruha (helló, pornós klisé!), lihegős-nyögős, elvékonyított hang. Nem tudom, van-e még ennyire hajmeresztő példa a tárgyiasításra, mint az övé, az mindenesetre bizonyos, hogy a lemezkiadó illetékesei éveken át azt erőltették Britney-re, hogy énekeljen kislányosan, csakis olyan alapokra, amelyek megfelelnek a trendeknek, és hadováljon a nászéjszakáig megőrzött szüzességéről, miközben hosszú ideje egy párt alkotott Justin Timberlake-kel.

A vinnyogásnak köszönhetően Britney-t rendre olyan vádak érték, hogy valójában nem is tud énekelni, csak a szexi imázsával akarja eladni magát – eközben pedig a vele nagyjából egy időben induló „rivális” Christina Aguilera pedig mindinkább ráfeküdt arra, hogy hangi adottságait hangsúlyozza.

Ez a cicaharc is milyen szép példája a zeneipar ostoba eszköztárának: két női előadó csakis rivális lehet, ugye?

Toxikus rendszer

Az iszonyatos nyomás és az, hogy Britney művészileg sohasem tudott igazán, tartósan kiteljesedni (bár a Toxic-korszak kétségtelenül ikonikus) mentális problémákhoz, alkohol- és drogfüggőséghez vezetett, és aztán következett az a bizonyos, sajnos jól dokumentált összeomlás, amelynek során az énekesnő leborotválta a fejét.

Itt is érdemes megállnunk egy pillanatra: valóban összeomlás volt ez (mármint maga az akció), netán nagyon is világos segítségkérés, lévén, hogy nagyjából ez az egyetlen eszköze maradt Britney-nek (a végső lépésen, az öngyilkosságon kívül), hogy végre saját döntést hozhasson önmagáról?

Vajon nem azért könyvelte-e el mindenki „megőrülésként” ezt az aktust, mert a hosszú, szőke haj még mindig a női szépség megfelelője, és önszántából attól senki nem szeretne megszabadulni, hiszen az az alapvetés, hogy egy nő tetszeni akar a férfiaknak? Napjainkban egyre népszerűbb Bishop Briggs énekesnő, aki Instáján rendszeresen beszél arról, milyen atrocitások érik ma is, amiért ő rendszeresen nullásgéppel tolja le a haját. 

Britney összeomlása-segélykiáltása után rehabon járt és pszichiátriai kezelést kapott, ám eközben – akkor még csak átmenetileg – apja gyámsága alá helyezték. Most azonban ott tartunk, hogy a 38 éves Britney Spears még mindig gyámság alatt áll, és édesapja dönt MINDENBEN az ő élete felől.

Ha esetleg nem volna világos, ez mit jelent: Britney nem mehet hozzá szerelméhez, és nem vállalhat gyereket (a gyerekei felügyeleti jogát is elvették tőle).

Nota bene: Britney Spears az utóbbi tíz évben visszajött a pokolból, sikeres tévés karriert futott be tehetségkutatós zsűriként, önálló estje volt Las Vegasban, kiadott három nagylemezt, és dollármilliókat keresett. Ja, főként nem magának. Apucinak, aki persze az anyagiak fölött is szabadon rendelkezik.

Van még kérdés?

Szabadítsátok ki Britney-t!

A keményvonalas rajongók – különösen azok, akik indulása óta követik, és így helyesen tudják értelmezni Britney pályájának ívét és miértjeit – 2019-ben elindították a #freeBritney mozgalmat, amelynek lényege, hogy a gyámság felülvizsgálatakor adják vissza Britney-nek a szabadságát és az önrendelkezését.

Az énekesnő a közelmúltban néhány igen fura szöveget és videót posztolt a közösségi médiában. Sokak szerint azonban ezek nem véletlenszerű agyszülemények, hanem Britney így kommunikál a rajongóival: egész pontosan így kér tőlük segítséget. Ugyanis ha valaki végigmazsolázza a kommenteket, olyasmiket talál köztük:

„Britney, ha segítségre van szükséged, a következő videódban viselj sárga felsőt!”

„Fordulj egyet a tengelyed körül, ha segítségre van szükséged!”

@kbkazza

So sad to read this everywhere. She's always been and still is one of my favourite singers. Hope she's OK. ##freebritney ##fyp ##OneLoveOneHeart 😢

♬ Blinding Lights - Lynz

Mit gondoltok, mit csinál Britney a következő videójában? Pontosan. Megpördül a saját tengelye körül – egy sárga felsőben. Rémisztő. Azok, akik tiszta szívből szeretik kedvencüket, folyamatosan rejtett üzeneteket keresnek az énekesnő képein és az azokhoz tartozó szövegekben – kérdés persze, mit tehetnének, ha kiderülne, hogy Britney tényleg veszélyben van. Mondjuk, tehetetlenségében önmaga ellen fordul, ami, nyilván azt jelentené, hogy továbbra is beszámíthatatlannak könyvelik el. De tényleg, gondoljunk bele egy pillanatra: mi van, ha mi valóban ahhoz asszisztálunk több évtizede, hogy valakitől elrabolják a saját életét?

Hogyan történhet meg, hogy 2020-ban itt tartunk? Kell hozzá egy, a nőkről kétbites szinten gondolkodó, végletekig hímsoviniszta zeneipar (szevasztok, ’90-es évek!), egy hatalmával visszaélő apa – és egy olyan rendszer (beleértve a médiát, a kiadót, meg a kettőnél tovább nem látó bulvárfogyasztókat), amelynek kizárólag az eladott példányszám és a dollárjel számít.

🌺🌺🌺

Amikor közel sem egyértelmű, mit látunk

És igen, ez a fajta elvárás olyan, de olyan mélyen gyökerezik, hogy néha szinte lehetetlen megítélni, hogy most akkor mi volt előbb: az igény vagy a test megmutatása. Vagy hogy az illető önszántából vetkőzik-e, sőt mi több: a nőket felszabadítandó, vagy azért, mert azt hiszi, esetleg azt mondták neki, hogy ez a siker kulcsa.

Épp emiatt fontos tehát látnunk: az ipar, nem kis részben a fizikai lemezhordozók visszaszorulásának köszönhetően, és annak, hogy ezzel kissé kifogták a szelet a teljhatalmú kiadók vitorlájából, épp gyökeresen átalakul. Az utóbbi egy évtizedben a női előadók mozgatják (sőt, irányítják): Taylor Swift, Nicki Minaj, Adele – és a kritikai sikereket is mind gyakrabban aratják nők, például St. Vincent vagy épp a polgárjogi ikonná előlépett Beyoncé. 

Épp ezért egyáltalán nem egyértelmű, mit hogyan kell és lehet értelmeznünk.

Janelle Monáé és Grimes PYNK című dala például a női erő, élvezet, szexualitás szinonimájaként énekli meg azt a színt, amelynek közhelyes használatáról (lányruha, lányoknak szánt játék: rózsaszín) számtalan feminista tanulmány született már.

Mi több, a klipben jelenik meg az úgynevezett vulvanadrág, a Duran Lantink divattervező által megálmodott ruhadarab tánc közben – nehéz nem észrevenni – szeméremajkakat formáz.

Janelle Monáe ugyanakkor vélhetően az utolsó, akiről az jutna eszébe a munkásságát ismerőknek, hogy önmagát női nemi szervvé tárgyiasítaná. Épp ellenkezőleg: nála a vulva a női erő szimbóluma.

Napjaink egyik legsikeresebb énekesnője, Lizzo, aki nemhogy nyíltan, de egyenesen obszcén módon beszél a szexről, emellett pedig a közösségi médiában egészen naturalista módon mutatja meg a testét.

Ugyanakkor egyetlen másodpercig sem merülhet fel Lizzóval kapcsolatban, hogy „nem az ő kezében van a gyeplő”, és számára a meztelenkedés feminista eszköz: azzal szembesít, hogy a női test szépsége, kívánatossága nem a súlytól függ. 

Hoppá, ez nem ugyanaz az üzenet, mint amit Eilish megfogalmazott?

Blueface babyyy 💸

Lehet-e szexszimbólum egy feminista ikon?

Néhány évvel ezelőtt interjút készítettem Claudia Cardinaléval, minden idők egyik leghíresebb szexszimbólumával, aki amúgy a hatvanas évek óta nőjogi aktivista. A színésznő nevetve mesélte el, hogy feminista harcostársaival az volt az egyezményes kézjelük, hogy az ujjaikkal rombuszt formáztak. Igen, egy puncit.

Most akkor vajon Claudia Cardinale a patriarchátust szolgálta, vagy épp annak elefántcsonttornyán ütött réseket azzal, hogy önálló, független nőként lett sikeres és használta fel hírnevét más nők életének jobbítására?

Hasonlóan ikonikus példa Grace Jones, akinek Island Life című, 1985-ös lemezének borítója talán az egyik leghíresebb a zenetörténetben. A képen – amelyet Jean-Paul Goude fotóművész (Jones akkori párja) készített – az énekesnő íjtartásban pózol, lényegében szinte teljesen meztelenül. A dolgon még csavar egyet, hogy Goude elmondta: mivel akkoriban még nem léteztek számítógépes képmanipulációs programok, kézzel készített montázs segítségével jött létre az a póz, amelyből oly sokan merítettek már Nicki Minajtól Kylie Minogue-ig – és amelyet egy emberi test képtelen felvenni.

Mit látunk tehát? Egy manipulált, meztelen női testet természetellenes pózban – ráadásul egy fekete női testet, ami aztán végképp ezernyi plusz jelentésárnyalatot ad a képhez.

Mi a benyomásunk? Sokkal inkább az erő, a szépség, a hatalom jut az ember eszébe a képről, semmint az alárendeltség vagy a kiszolgáltatottság, szexuális tárgyiasítás.

A hatalom vajon mi? És kinél van?

Ahogyan azt Mérő Vera nemrég nagyon szemléletesen leírta: a fő kérdés az, kinek a kezében van a hatalom, amikor egy adott kép, klip, videó elkészül. Emily Ratajowski egy teljes karriert épített a testére, amikor „ledéren” megmutatta magát a sok szempontból iszonyú problémás (a „nem”-et magakelletésként magyarázó) szövegű Blurred Lines klipjében – közben pedig tudható róla, hogy jól szituált New York-i művészcsalád sarja, akinek az otthona tele van kortárs képzőművészeti alkotásokkal. Vethetünk-e követ Emily Ratajkowskira, amiért a teste többszöri, sőt rendszeres megmutatásával teremtett magának egzisztenciát?

Az vajon nem infantilizálás-e, ha Billie Eilishra gondolkodás nélkül rásütjük, hogy lefeküdt a zeneiparnak? Az a Billie Eilish, akit már közel sem köt úgy gúzsba a zeneipar, ahogyan, mondjuk, Britney-t kötötte húsz éve, hiszen a közösségimédiás elérésével akkora hatalom összpontosul a kezében, hogy senki (értsd: a lemezkiadó sem) nem szeretné összerúgni vele a port?

Nem kétes dicsőség-e, ha valakit azért tartunk nagyra, mert „tisztességesen felöltözik”? És nem épp arról teszünk-e tanúbizonyságot felháborodásunkkal, mely szerint az előadó „megadta magát a zeneipari elvárásoknak”, hogy valójában szerintünk neki nincs közlendője, ereje és épkézláb, önálló művészi gondolata?

Ahány előadó, annyi életút és annyi motiváció. A korábban sztriptíztáncosként dolgozó Cardi B például minden idők egyik legsikeresebb rappere, mégis kiátkozták számtalanszor, amiért klipjei tele vannak szexualitással. És persze megvolt a klasszikus leribancozás is, hisz neki még szinte papírja is van róla, hát minden sztriptíztáncos azt csinálja, nem?

Cardi egyébként igen elgondolkodtató választ adott arra, hogy miért vállalta fel előéletét: azt mondta, ő egy súlyosan bántalmazó kapcsolatból tudott kimenekülni a sztriptíz (és az abból befolyó rendes pénz) segítségével. Akkor most van-e bárkinek joga elítélni őt? Más színezetet kap-e a műfaj ettől?

Egységes megoldások, válaszok tehát nincsenek. Hacsak az nem, hogy

a teljesítményt ne az öltözék alapján ítéljük meg, és lássuk, az adott előadó mit jelent egy-egy társadalmi csoportnak: férfiak szexuális fantáziáját, vagy felszabadító módon meztelenkedő forradalmárt.

Vagy ha már annyira a ruhával akarunk foglalkozni, picit gondoljuk át Lady Gaga húsruhájának üzenetét, és vegyük észre, ha egy darab húsként tekintünk valakire, akinek úgy kell ugrálnia, ahogyan mi azt elvárjuk. Hiszen ő a sztár, nem?

Csepelyi Adrienn