–

Mindannyian ismerünk embereket, akik akármilyen rettenetes dolgot követnek el, egyszerűen nem vállalnak érte felelősséget. Nos, az imposztor-szindrómában szenvedőkre épp az ellenkezője igaz.  

Alulbecsült képességek és a külső környezeti elvárás

Onnan lett gyanús, hogy illik rám a kifejezés, hogy mindig a végső eredmény alá lőttem be, mire is vagyok képes. Amikor egy célt kitűzök, rendszeresen messze felette teljesítek – amin aztán magam vagyok a leginkább meglepődve. (Noha mindig tudom, hogy kőkeményen dolgozom és a maximum fölött igyekszem beletenni erőt és energiát egy-egy feladatba. Legyen szó munkáról, anyaságól vagy magánéletről.)

A másik egyértelmű jelzés az élettől és a környezettől, hogy már rég kineveznek egy pozícióra, amikor én még meg vagyok róla győződve, hogy nem állok rá készen.

Aztán önfeledten lubickolok a feladatban, sikereket érek el, és később szinte félszegen ismerem el, hogy jogos volt a belém fektetett bizalom. (Még ezt a cikket megírni is furcsa érzés, mintha nagyképűsködni akarnék mindezzel. Ez is egy folyamatos belső feszültség: nehogy bárki azt gondolja, hogy fenn hordom az orrom, hogy sokat képzelek magamról. Amiben persze közrejátszik a Való Világos múltam is.)

A történetemhez az is hozzátartozik azonban, hogy egész fiatalkoromban rettenetesen öntudatos, majdhogynem nagyképű voltam. Hideg páncéllal járkáltam a világban, abban a hitben, hogy az én popsimból süt a nap. Mígnem jött az életnek nevezett predátor, és letörte a szarvaimat. Szerencsére.

De talán túlságosan is. Ebben szerepet játszott egy bántalmazó párkapcsolat és egy tartós határátkelés is, de végül átestem a ló túlsó oldalára. Teljesen elvesztettem minden önbizalmam.

Amikor a világ úgy látta kívülről, hogy „megfogtam az isten lábát”, amikor Angliában egy vezető napilapnál lettem állandó munkatárs, én valójában rettenetesen szenvedtem belül. 

Folyamatosan megfelelési kényszer gyötört, amit csak tetézett a kívülről jövő elvárás. „Ez a sok ember most mind azt hiszi, hogy kiemelkedően tehetséges vagyok és nagyon boldog. Meg kell felelnem ennek az ideának.” Mindeközben az ország-, és kultúraváltás miatt állandóan UFO-nak éreztem magam, aki idegen nyelven próbál minőségi újságírást művelni, és megfelelni a saját, illetve a külső sztenderdnek. Magyar anyanyelvű újságíró lévén elvesztettem az eszköztáramat, az édes anyanyelvet, aminek minden kis nüanszát magabiztosan birtokoltam. 

Hadd ne mondjam, ez érzelmileg milyen megrázkódtatást jelent – és mennyi álmatlan éjszakát eredményezett.  

Állandó önmarcangolás 

A helyzetet tovább rontja, hogy egy imposztor-szindrómában szenvedőnek hiába mondja a környezete, „milyen fantasztikus, amit elért”, ez sajnos mit sem segít rajta. Természetesen nagyon jólesik, és rettenetesen hálás voltam/vagyok minden őszinte jó szóért, de valahogy nem jut a bőröm alá.

Azt szoktam mondani, hogy olyan ez, mint amikor a drog- vagy alkoholfüggőn próbál segíteni a környezete. Mindaddig úgysem tud, amíg az illető el nem jut odáig, hogy belülről érzi a változás igényét. 

A helyzet akkor változott, amikor elkezdtem a brit újságíró iskolát. Két szemeszteren át brit médiajogot hallgattam, amit imádtam. Amikor az első szemeszter végén angol nyelven négyesre vizsgáztam, akkor éreztem először valamiféle belső büszkeséget. Akkor férkőzött be először a felszín alá a saját teljesítményem tudata. 

Ez korántsem az út vége, csak egy apró, de fontos állomás afelé, hogy önmagam a helyemen kezeljem. Ma már középvezetőként dolgozom Angliában, de írtam már arról itt is, hogy ebbe a pozícióba sem volt egyszerű megérkezni érzelmileg. A mai napig előfordul, hogy a női mosdóba elvonulva gondolom végig, ha hibáztam, és ettől azonnal tehetségtelennek érzem magam. Aztán rendre kiderül, hogy túl nagy hangsúlyt fektetek egy-egy hibára, miközben kapok egy csomó pozitív visszajelzést. 

Csakhogy a pozitív hangokat számomra sokkal nehezebb meghallani, és főleg magamévá tenni, mint a legapróbb negatív kritikákat. Szegény nővérem folyton azt hallgatja tőlem, éppen mit követtem el, és nem győz emlékeztetni, hogy „aki dolgozik, hibázik”. Esküszöm, ezt már mantraként emlegetem magamnak, amikor egy-egy pillanatra kizökkenek a önkontrollból, és magam elé vizionálom, hogy mindjárt elbocsájtanak. 

A kemény munka és a tudás, mint gyógyír

Sorstársaimnak is csak javasolni tudom azt az eszközt, ami nekem rendszeresen segített: a kemény, szisztematikus munkát. Hiperaktív-figyelemzavaros emberként nem rólam mintázták a precizitás szobrát, de manapság egyre többször fordul elő, hogy olyan mélyen beleásom magam a feladatokba, szövegekbe, témákba, míg teljesen el nem merülök bennük.

A tudás ugyanis megnyugtat. Talán ez az egyetlen dolog, ami valóban lelki békét nyújt szakmai téren. Mert ha a tények ismeretében és a kemény munka ellenére csúszik hiba a teljesítményembe, akkor legalább tudom, hogy mindent elkövettem, és a lehető legjobbat nyújtottam.

Egy imposztor-szindrómás számára ez elengedhetetlenül fontos érzés. Én személy szerint nem hiszek a szerencsében, mégis meseszerűnek tűnt, amikor annak idején lehetőséget kaptam arra, hogy egyik napról a másikra egy brit napilapnál dolgozzak, vagy hogy bejutottam egy nívós brit újságíró iskolába, vagy hogy végül marketingmenedzseri pozícióba vettek fel (a meghirdetett supervisor pozíció helyett). De visszamenőleg tudom, hogy mindezekért a lehetőségekért kőkeményen megdolgoztam. Nem ismerek más utat, csak a kemény munkában hiszek. 

A nők hajlamosabbak imposztorkodni

A kutatások szerint ez a szindróma főleg a sikeres nőket érinti, a férfiak többnyire sokkal magabiztosabbak. (Nyilván akadnak kivételek.) Ehhez az is hozzátartozik, hogy egy sikeres nő rögtön stigmatizált is, mert a siker férfias attribútum – a mai napig. Egy férfias világban egy sikeres nőnek mindig kompenzálnia kell, ha magas beosztásban dolgozik. Ha viszont nem hatsz magabiztosnak, nem vesznek komolyan. Ha magabiztosnak hatsz, akkor meg rögtön nagyképűnek vagy erőszakosnak bélyegeznek. (Félreértés ne essék, ez nem a férfiak ellen szól, hanem a rendszer ellen, amit évszázadok alakítottak ilyenné.)

Nagy baj az imposztor-szindrómával kapcsolatban, hogy sokszor a különösen tehetséges embereket sújtja, akik ezáltal nem járatják csúcsra a képességeiket. Egész egyszerűen azért, mert nem hisznek magukban. 

Képzeljük el, mi mindent elérhetnénk, ha nem lenne önbizalomhiányunk, ha nem folyamatosan azon agyalnánk, mi van, ha elbukunk, vagy mi van, ha kiderül, hogy az egész létezésünk hamis? Ahogy Orvos-Tóth Noémi írta, ha „kiderül, hogy a király(nő) meztelen”… Hegyeket tudnánk megmozgatni, hiszen még kételyekkel telve is hatalmas dolgokat viszünk véghez. 

Kégl Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Westend61