–

Gyárfás Dorka/WMN: Mostanában mintha gyakrabban lennél Magyarországon, egyre több hazai magazinban is látni. Hogyhogy?

Mihalik Enikő: Úgy indult, hogy családlátogatásra jövök haza, amit összekötök egy kis munkával, és ez így összesen elvileg tíz napba bele is fért volna, de aztán kiderült, hogy három nap híján egy hónap is összejön – némi európai utazással –, mert közben átugrottam Prágába és Párizsba egy-egy munkára.

Gy. D/WMN: Ilyenkor hol laksz?

M. E.: Ismerősöknél és egy hotelben, ami a budapesti tartózkodásom alatt mindig egy szobát biztosít nekem – illetve a családnál. Három-négy napnál többet nem töltök egy helyen.

Gy. D/WMN: Nem vágysz rá, hogy legyen itt is egy bázisod?

M. E.: De, nagyon szeretném. New Yorkban van egy lakásom, ami most ki van adva, mert összeköltöztem a barátommal, de már azt tervezgetem, hogy két év múlva eladom, és helyette veszek Budapesten egy szép, tágas lakást.

Fiatalon nagyon jó ötletnek tűnt, hogy saját lakásom legyen New Yorkban, de rájöttem, sokkal fontosabb, hogy a hazámban legyen egy biztos bázisom, és így a családomhoz is sokkal közelebb legyek.

Gy. D/WMN: Kivételes helyzet, hogy harmincegy évesen azzal kell foglalkoznod, hogyan fektesd be okosan a magad által megteremtett vagyont.

M. E.: Ennek azért van hátulütője is. Amikor egy fiatal először kezd el hirtelen több pénzt keresni, mint amennyit el tud költeni, még nem tud mit kezdeni vele. Ha folyamatosan úton vagy, utazol, hol modell apartmanban, hol bérelt lakásokban laksz, kicsit gyökértelenek érzed magad. Mindeközben rengeteg pénzt keresel, és elkezded olyan dolgokra költeni, amik pillanatnyi boldogságot adnak. Ugyan én nem szegény családban nőttem fel, de voltak bizonyos vágyaim, amiket az elején ész nélkül ki akartam elégíteni. Cipők, táskák, ruhák… Idő kellett hozzá, míg egyszer csak belenéztem a szekrényembe, és azt mondtam: nem vagyok normális. Mennyi pénzt dobtam ki olyan dolgokra, amiket egy fél év után már nem is használok? Kiéltem a kislányos vágyamat, azt, hogy „nekem minden kell”, de sajnos kicsit későn vettem észre, hogyan lehetett volna jobban használni a pénzemet – akár ingatlanba fektetni, akár legalább utazásra, világlátásra fordítani, és többet adakozni belőle.

Gy. D/WMN: Volt bárki, aki ezekben a kérdésekben tanácsot adott?

M. E.: 

Persze, édesanyám mindig mondta, hogy gazdálkodjak okosan, de a tengerentúlról nehéz egy gyereknek a szüleire hallgatni.

Képzeld el, hogy épp egy bevásárlóközpont kellős közepén cipőt próbálok, miközben anyukám a telefonban azt mondja, hogy ne erre költsem a pénzt, hanem inkább sportoljak. Én meg, ugye: „Jó, jó, de még ezt a pár cipőt megveszem. Meg még azt a táskát…”

Gy. D/WMN: Ezeket a cuccokat fogod most jótékony célra, az UNICEF javára felajánlva kiárusítani egy pop up store-ban?

M. E.: Többek között. Nem tudom, mennyit tudsz az ötletről…

Gy. D/WMN: Azt például nem tudom, hogy kitől származik.

M. E.: Tőlem! Tudod, az UNICEF Bajnokok Programjában mindenki sajátos módon segíti az adománygyűjtést, és nekem eszembe jutott egy német modell kezdeményezése, aki hasonló módon segített egy másik jótékonysági szervezetet – tőle inspirálódtam. Annyi különbséggel, hogy én szándékosan nem exkluzív vásárt tartok – úgy gondolom, Magyarországon a magas árak elriasztanák az érdeklődőket, pedig én kifejezetten a fiatal lányokat szeretném megszólítani. Egy jókedvű eseményt szeretnék létrehozni, ahol lehetőségem van találkozni új emberekkel, és közvetlen kapcsolatot alakíthatok ki velük. De remélem, nem csak ezért jönnek majd el. Egyébként nem kizárólag az én cuccaimat adjuk el – van egy hosszú listám arról, kiket kérek még fel arra, hogy adják nekem a már nem hordott ruháikat és kiegészítőiket, de lehetőleg azokat, amiknek története van, amikhez valamilyen élmény kapcsolódik. Én pedig majd átválogatom és beárazom őket. Egy Victoria Secret-modell barátnőm is megígérte már, hogy adakozik majd.

Gy. D/WMN: Tényleg te magad csinálod végig az egészet?

M. E.: Önkéntesekkel és az anyukámmal együtt, de igen. Pár nappal korábban érkezem majd Magyarországra, hogy legyen időm mindent elrendezni.

Tudod, én olyan típus vagyok, aki szereti rajta tartani a szemét mindenen, szeretem magam csinálni a dolgokat.

Gy. D/WMN: Szóval nem az az „elérhetetlen sztártípus” vagy.

M. E.: Nem, én szeretek közvetlen kapcsolatba kerülni az emberekkel. Ez is egy olyan kezdeményezés, amire bárkit, illetve mindenkit szívesen várok. Az pedig külön öröm, hogy mindezzel támogatják az UNICEF-fel közösen vívott küzdelmemet a lánygyerekekért. Nagyon örülnék, ha különböző hátterű emberek jönnének össze, és azt a fajta „elérhetetlenséget” is szeretném „elsatírozni”, ami olykor az ismert embereket övezi.

Gy. D/WMN: Szerintem hatalmas sor lesz az üzlet előtt.

M. E.: Remélem! Az a vágyam, hogy az épület előtt tekeregjen a sor. Már jeleztük is az önkormányzatnak, de hál’ istennek nem jelent gondot.

Gy. D/WMN: Volt olyan élményed, ami felébresztette benned a szociális érzékenységet?

M. E.: Szerintem mindenkinek az életében akadnak ilyen pillanatok. Én akkor fedeztem fel magamban egy erősebb indíttatást, amikor a nagyapám meghalt rákban. Utána akkora düh volt bennem a rák ellen… úgy éreztem, ha egy személy lenne, behúznék neki egyet… vagy megrugdosnám. Nem sokkal később elmentem egy rákellenes gálára, és potyogtak a könnyeim. De végül mégsem a rákellenes küzdelembe álltam bele komolyabban, mert csak fokozatosan fogalmazódott meg bennem, milyen szerencsés helyzetben vagyok. És még akkor sem tudtam, mi mellé tudnék odaállni, csak tavaly jött el az a pillanat, amikor konkrétan felmerült, hogy keressük meg az UNICEF-et. Először csak találkoztunk, ismerkedtünk, és felsorolták, milyen célokat lehetne támogatni, engem pedig megfogott a fiatal lányok ügye.

Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy vannak lányok, akik boldog gyerekkor és biztatás nélkül nőnek fel, és maximum abban reménykednek, hogy takarítónő lehet belőlük, nagyobbat nem mernek álmodni. Miattuk mondtam azt, hogy valakinek oda kell állni példát mutatni nekik.

Én csak egy átlagos családból származom, de talán meg tudom mutatni, hogy érdemes célokat kitűzni magunk elé, és küzdeni értük.

Gy. D/WMN: Anyagilag talán átlagcsaládból jössz, viszont azt ki lehet olvasni a megnyilvánulásaidból, hogy érzelmileg biztos hátországot kaptál. Ennek szerinted mekkora szerepe volt a karrieredben?

M. E.: Nagy, mert abban a pillanatban, hogy tizenöt évesen belecsöppentem a modellszakmába, voltak, akik elkezdték lebontani azt az önbizalmat, amit addig otthonról kaptam. Ha gyerekként nem álltam volna stabil lábakon, a modellszakma nem lett volna nekem való, valószínűleg ott is hagyom az egészet.

Gy. D/WMN: A divatiparnak ez az oldala kevésbé ismert, a kislányok végképp csak azt látják, hogy tökéletes külsőd és tökéletes életed van.

M. E.: Ez a szakma elsősorban érzelmileg visel meg, főleg az elején, amikor még nagyon fiatal vagy. Én tizenöt évesen kerültem ki külföldre, és hiába tanultam előtte angolul, de még nem használtam a nyelvet, és bizonytalan voltam. A felnőtt ügynökök, megrendelők kezembe adtak egy térképet meg a heti zsebpénzt, és egyedül kellett boldogulnom. Persze segítenek és irányítanak, de sokszor elég határozottan rá is mutatnak arra, miben kell változtatnod. Még ha egészséges önbizalommal rendelkezik is valaki tizenöt évesen, amikor felnőttek veszik körbe és, centiről centire átvizsgálják, mi az, amin változtatni kellene, az elég kemény. Ehhez adódik hozzá, hogy napi tíz castingra mész el, és többségében nem kapod meg a munkát, folyamatosan nemet mondanak neked – a külsőd miatt. Ettől az ember elkezdi megkérdőjelezni, hogy ő akkor jól van-e úgy, ahogy van. Mindez úgy történik, hogy nincs a közeledben a családod, a barátaid, magadra főzöl, mosol, takarítasz egy olyan nagyvárosban, mint Párizs vagy Milánó. Elég nagy változás a kisvárosi gimnazista életforma után… Hirtelen az ember nagyon picinek érzi magát. 

Gy. D /WMN: Hogyan küzdötted le ezt a nehézséget?

M. E.: 

Én sem értem, mitől és hogyan fordult át bennem a dolog, mikor lettem szégyenlős kislányból felnőtt, de az élet rákényszerített. Az ember alkalmazkodik, és hamarabb felnő.

Gy. D/WMN: Nincs senki, aki a fiatal lányok lelkével törődne közben?

M.E.: Nincs, mert hatalmas a kínálat, mindenki be akar futni, és mindig áll mögötted egy másik fiatal lány a sorban. Ha te nem csinálod meg, jön a következő. De nem muszáj csinálni, ki is lehet szállni, csak én az a típus vagyok, aki ha kap egy lehetőséget, azt megragadja, és ha igent mondott valamire, azt száz százalékosan csinálja. Én csak akkor sétálok ki egy helyzetből, ha tényleg beletört a bicskám.    

Gy. D/WMN: De nyilván voltak fájó pillanatok, egyet meg is osztottál a vlogodon: amikor egy példaképeddel, Daria Werbowy-val találkoztál, lelkesen megszólítottad, ő meg elég durván lepattintott.

M. E.: A legtöbb helyzetben azért a lányok barátságosak egymással. Nem mondom, hogy nincs rivalizálás, például akkor, ha valakit egy másik modellhez hasonlítanak (mint engem Daria Werbowy-hoz), amivel az idősebbet arra emlékeztetik, hogy lehet őt helyettesíteni. Emiatt akkor én voltam a naiv és butuska: nem vettem észre, hogy ez számára fenyegetésként csapódhatott le. De legtöbbször barátságosak vagyunk, még akkor is, ha ugyanarra a munkára pályázunk. Már rég rájöttem, hogy nem akkor kapom meg a munkát, ha mást kifúrok, hanem ha én magam a legjobb formámat hozom. Különbözők vagyunk: van, akit azért válogatnak be, mert barna a haja, mást meg éppen azért, mert szőke. Mindannyian más adottságokkal rendelkezünk.

Gy. D/WMN: Azért kell ahhoz egy bizonyos érettség, hogy az ember ne nézzen se jobbra, se balra, csak magára koncentráljon.

M. E.: Igen, nem akarok álszentnek tűnni.

Én is sokszor hasonlítom magam másokhoz, csak közben próbálok belül egy Buddha maradni, és megtalálni a lelki békém meg a pozitivitásom. Nehéz. És néha bevallom, úgy vagyok vele, hogy ha az ember időnként féltékeny vagy mérges, ahhoz is joga van.

Gy. D/WMN: Alakultak kint szakmai barátságaid is?

M. E.: Igen, de nem sok, és szerintem ez így van rendjén. Eleve nagyon kevés az őszinte baráti kapcsolat. Egy barátom épp azt mondta, hogy ha halálod előtt mind az öt ujjadra jut egy ember, akit a barátodnak nevezhetsz, akkor kivételesen szerencsés vagy. Én is így látom. Nem sértődöm meg, ha azt mondják rám, nincs sok barátom. Egy-kettő közülük még a békéscsabai gyerekkoromból maradt meg, a többi néhányat pedig Budapesten és New Yorkban szereztem, ahol nincs családom, így még fontosabbak a ritka, őszinte baráti kapcsolatok.  

Gy. D/WMN: Tényleg meg tudtad őrizni a gyerekkori barátságaid úgy, hogy nyilván egész más életet éltek?

M. E.: Igen. A békéscsabai legjobb barátnőmmel hároméves korunk óta ismerjük egymást. Nem beszélünk gyakran, van, hogy csak havonta egyszer, de mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Olyan mély kötődés van köztünk, amire nem kell ráerőltetni a napi apróságokat.

Gy. D/WMN: Az, hogy most gyakrabban jársz haza, azért is van, mert a gyökereid egyre fontosabbak lettek számodra? Vagy inkább azért, mert a karrieredben most nem New Yorkban, hanem itt nyílnak jobb lehetőségek?

M. E.: Mindkettő. Fura, ha belegondolok, akkor a családom az elmúlt egy évben kezdett el nagyon hiányozni.

Eddig a karrierista lendület hajtott, aztán egyszer csak elkezdtem a szüleim fizikai hiányát érezni. Arra gondoltam, milyen szerencsés az, aki csak Budapesten él, és hétvégén meg tudja látogatni a családját vidéken, tud enni a nagymamája főztjéből.

Talán az is szembesített ezzel, hogy a barátom – aki francia – úgy él New Yorkban, hogy a nővére is ott lakik, és az anyukája is ingázik New York és Párizs között. Szóval hiába él külföldön, mégis a családja közelében van, megteheti, hogy találkozik velük vasárnapi ebédre, hétvégi kirándulásra, én pedig nem. Talán miatta kezdett el hiányozni a családom, és lettek fontosabbak a gyökereim.

Gy. D/WMN: És egymás családjába nem épültetek be valamennyire? Ő járt már például Békéscsabán veled?

M. E.: Egyszer, még tavaly, de Budapestre már háromszor-négyszer is elcsaltam.   

Gy. D/WMN: A párod anyukája, Carine Roitfeld, a francia Vogue főszerkesztője volt, így általa bekerültél a divatvilág arisztokráciájába. Mondhatjuk így?

M. E.: Igen, de én igazából a párom édesanyját ismertem előbb, 2007 óta dolgoztunk együtt, ebből három-négy éven keresztül havi szinten. Nekem ő volt a szakmán belüli „nagynéném”, kicsit a mentorom volt. Kedves nő, de nagyon őszinte, mindig van benne egy kis csipkelődés. Ő mondta nekem egyszer, hogy van egy fia, és megmutatta a fényképét, én meg – emlékszem –, azt gondoltam magamban: „hát, nem az én esetem”. Aztán hét-nyolc évvel később elkezdtünk beszélgetni… Ma már ő vezeti az anyukája cégét.

Gy. D/WMN: Az egész életed a divat körül forog?

M. E.: Nem. Például ott van a kiskutyusom, de hozzá kell tennem, New Yorkban több időm marad rá és magamra, mint amikor hazajövök. Viszont épp azért járok haza, mert itt szeretném tovább építeni a karrieremet, ami igazából szorosan kapcsolódik a divathoz. Szeretnék egy nap saját ruhamárkát indítani, ami a fenntarthatóságra épül.

Gy. D/WMN: Miért épp itthon indítod el, miért nem ott, ahol sokkal nagyobb a piac?

M. E.: Kevesen értik meg, hogy az az ismertség, ami engem itthon körülvesz, külföldön nem ilyen formában létezik. New Yorkban nem jönnek az asztalomhoz étterem-tulajdonosok, hogy elbeszélgessünk, és nem pacsiznak le velem filmproducerek. A szakmán belül vagyok ismert, és ott valóban vannak jó kapcsolataim, de végtére is én egy magyar lány vagyok. Egy békéscsabai magyar lány. Sosem fogom megjátszani magam, nem fogok akcentussal beszélni magyarul.

Sosem tudnám örökre elhagyni Magyarországot, annál sokkal jobban vonzódom a gyökereimhez. Annyi mindent köszönhetek a gyerekkoromnak, annak, hogy itt nőhettem fel, hogy szeretnék ebből valamit visszaadni.

Ha pár év múlva lesz egy ruhamárkám, és abból esetleg egy jól menő vállalkozás, akkor miért ne magyaroknak adjak vele munkát? Miért ne Magyarország büszkesége legyen ez a márka? Magyar vagyok! Bocs, lehet, hogy kicsit elragadtattam magam.

Gy. D/WMN: Tényleg nagyon szenvedélyes voltál. Ezek szerint inkább érzelmi alapon döntesz fontos dolgokban?

M. E.: Nagyon makacs vagyok, és azt szeretem, amikor összeér nálam az érzelmi és a racionális oldal. És ha ez megtörténik, akkor nem tudom magam visszafogni, nagy hévvel hadonászok, és hangosan magyarázok hozzá. Meg is szoktam ilyenkor kapni, hogy „Nyugi, nem kell idegesnek lenni.” De én nem ideges vagyok, csak szenvedélyes – hatalmas különbség.

Gy. D/WMN: Mi tud még ennyire lázba hozni?

M. E.: Például a környezetvédelem. Sajnos mindenkivel veszekszem is miatta, kezdve a New York-i bejárónővel, aki olyan zsákba teszi a műanyag szemetet, amit nem visz el a kukásautó, folytatva az anyukámmal, akinek mindig én mondom el, hogyan vásároljon úgy, hogy minél kevesebb zacskót és műanyagot használjon. De én vagyok az is, aki könyékig túr a szemétbe, hogy kihalássza onnan, ami a szelektívbe való, és közben azon dohog magában, hogy a barátja már megint nem oda dobta a papírt, ahová kéne. Iszonyúan zavar, hogy az ember milyen kényelmes és lusta. Nem konkrét személyek, hanem általában az emberiség. Tudnék még olyasmit mondani ezzel kapcsolatban, amivel megbotránkozást keltenék, de nem akarok. Engem például rettentően megijeszt, hogy 2030-ra kilencmilliárdan leszünk a Földön. De az is, amennyi élelmiszert pazarolunk, pusztán azért, hogy a szupermarketek polcai jól nézzenek ki. Állítólag, ha Amerikában csak annyi élelmiszert dobnának piacra, amennyi el is fogy, és nem annyit, amennyit most, akkor a megmaradt feleslegből az egész világot jól lehetne lakatni, és nem lennének harmadik világbeli éhezők. Mert Amerikában hiába csak a kirakott áru negyedét veszik meg, a polcoknak mindig roskadásig kell lenniük, és az árunak mindig frissnek kell lennie.

Gy. D/WMN: Hajlandó vagy tenni is ez ellen? Mert a lustaságból és a kényelemből tényleg nehéz feladni.

M. E.: Elkezdtem tenni is érte, persze.

Egyre ritkábban járok taxival, főleg a tömegközlekedést használom (jogosítványom nincs). A barátomnak is mindig mondom, hogy lehet busszal járni akkor is, ha cégvezető az ember. Repülőn is csak turistaosztályon vagyok hajlandó utazni. Az egyetlen dolog, amiben nehezebb alább adnom a kényelemből, a kutyámmal kapcsolatos.

Előbb áldozom fel a saját kényelmemet, mint az övét. De már neki is inkább maradékot adok, vagy főzök neki, minthogy gyári eledelt vásároljak, vagy ha mégis, akkor jó nagy kiszerelésben veszek, hogy minél kevesebb csomagolóanyagot fogyasszon. És a kakiját is lebomló műanyag zacskóba gyűjtöm.

Gy. D/WMN: A saját ruhamárkád hogyan lenne környezetvédő?

M. E.: Csak természetes anyagokkal szeretnék dolgozni majd, és ha lehet, organikusokkal. Szeretném, ha a kollekció nem függene majd sem kortól, sem szezontól, sem a divattól. Örök darabokat szeretnék kreálni, és saját tempóban jelenni meg az új darabokkal, ahogy nekünk jó, nem a divat által diktált sebességgel. Olyan ruhákat szeretnék tervezni, amiket tíz év múlva is lehet árulni. Szeretném, ha a csomagolás és minden más – árcédula, márkajelzés, szatyor – is természetes anyagból készülne majd. Remélem, a lehetőségek engedik majd, hogy mindezt meg tudjam valósítani. Nem akarom elsietni. Szeretném kitapasztalni a működését és a buktatóit, hogy ha egy nap sikeres vállalkozássá érik, már mindent tudjak róla. Én olyan „lassú víz, partot mos”-típus vagyok.

Gy. D/WMN: Te is környezettudatosan öltözködsz?

M. E.: Egyre inkább. Már nem vagyok hajlandó folyton új dolgokra költeni, többnyire örök darabokat veszek. Például a farmer, amit most viselek, legalább hat-hét éves, és azóta nem vettem másik fekete farmert. Csak olyan darabokra költök, amik szinte kötelező elemei egy női ruhatárnak: egy szép blézer, egy olyan táska, amit bármihez fel lehet venni, és nagyon ritkán vásárolok színes, hóbortos dolgokat. Amire évente többször költök, azok az alapdarabok: zokni, bugyi, atléta, mindez feketében, fehérben.

Gy. D/WMN: Végül is az UNICEF-nek szánt pop-up store is képviseli a környezettudatosság elveit is.

M. E.: Igen, mert ami neked már nem kell, az másnak még jó lehet, nem kell kidobni. Úgy képzelem el, hogy ha egy tinilány péntek délután kijön a suliból, és szeretne elmenni shoppingolni, akkor ne egy fast fashion boltba menjen, és hagyjon ott húsz-harminc ezer forintot egy-két darabért, hanem nézzen be hozzánk, és vásároljon olyan ruhát, ami visszakerül a körforgásba, és ezzel még az éhező gyerekeket is támogatja. Az újrahasznosítás, az adakozás, és hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy kevéssel is lehet jót tenni, mert sok kicsi sokra megy – ez mind benne van az akcióban. Sok pozitív üzenetet küldünk, és én személyesen is ott leszek, mert tényleg fontos nekem.     

Gyárfás Dorka

Ha te is szeretnél segíteni a világ legrászorulóbb gyerekein, csatlakozz Mihalik Enikő mozgalmához! 

Az első tíz legsikeresebb adománygyűjtőt külön is vendégül látják nyitás előtt, hogy elsőként válogathassanak az Enikő által összegyűjtött darabokból.

Képek: Csiszér Goti/WMN - Goti Photography