–

Edith Piaf, Ray Charles, Josephine Baker vagy épp Johnny Cash nevét jól ismeritek, és a viszontagságos életükből készült filmeket is, hiszen többnyire Oscar-díjakat hoztak. A klasszikus balett azonban nem az a műfaj, amiben a világsztárság széles ismertséget jelent, és bombát robbant a mozikban. Manapság még a legnagyobb balettlegendákat is be kell mutatni, el kell mesélni, kik voltak és honnan jöttek, és meg kell győzni az embereket arról, hogy isteni szférába pillanthatnak be általuk.

Ez alól talán csak a balett „fenegyerekének” elkönyvelt Szergej Polunyin kivétel (főként a botrányai miatt), de most nem róla lesz szó, hanem egy még nála is fontosabb, pontosabban jelentősebb balett-tehetségről, aki végül sokkal többé is vált, mint egy korszak legnagyobb balett-táncosa. Carlos Acosta életútja olyan elképesztő ívet ölel fel, hogy az már-már felfoghatatlan, így mindenképp érdemes arra, hogy belepillantsunk, akár érdekel valakit a balett, akár nem, – hiszen a műfaj maga szinte mellékes a történetben. 

’80-as évek, Havanna külvárosa. A fekete bőrű teherautósofőr és spanyol felesége (akivel már tulajdonképpen elváltak, de még azt sem engedhetik meg maguknak, hogy külön költözzenek) tizenegy gyereket nevel. A filmben csak hármat, de valójában tehát sokkal többet. Nevelnek? Igen, próbálják őket ellátni, némileg terelgetni, és megóvni őket a még tragikusabb lecsúszástól (vagyis a bűnözéstől). Yuli, a legkisebb a többi utcagyerekkel szeret táncolni – főleg breaket, salsát és moonwalkot. Michael Jackson a példaképe.

Apja, Pedro eleinte fenékriszálásnak csúfolja, amit csinál, és elrángatja a bandától, aztán egy nap ráébred, hogy nem is olyan hülyeség ez a tánc. Vagy arra, hogy nem egyszerűen ügyes benne a legkisebb fia, hanem valódi tehetség – vagy mindkettőre egy időben.

Mindenesetre ő az, aki végül elviszi a kis Yulit (így becézik Carlost) a havannai balettintézet felvételijére (a valóságban részben abból a megfontolásból, hogy ott ingyen ebédet kaphat), és onnantól ő az, aki tűzzel-vassal küzd azért, hogy ebből a gyerekből balett-táncos legyen. Elsősorban épp vele, Yulival kell harcolnia, mert ő még sokáig nem akar kötélnek állni. 

Olyan egyszerűen hangzik mindez, szinte már közhelyesnek. Az Út a királyi operába azonban mégis úgy tudja megmutatni, hogy minden banalitása ellenére megtelik élettel. Például azzal az egyszerű kis jelenetsorral, ahogy a balettrúdnál gyakorló gyerekek között Yuli kibámul egy ablakon, és rabul ejti a képzeletét egy kiscica. Máris átérezni, mit jelent reggel ötkor kelni, hogy a szegénysorról az elegáns belvárosi intézménybe beérjen az ember, hogy mit jelent számára ebben az idegen környezetben tengetni a napokat, hogy milyen érzés ennyi idősen magányosnak lenni, és inkább valódi gyerekkora áhítozni, mint arra a kemény és szikár munkára, amire rá van szorítva. 

De ez csak egy apró mozzanat, nem is olyan hangsúlyos. Sokkal szívbemarkolóbb pillanat, amikor a zord apa, Pedro (Santiago Alfonso) elviszi Yulit arra az ültetvényre, ahol az őseik rabszolgaként dolgoztak, és átadja a fiának az örökséget, amit a génjeiben hordoz. Ahogy megtanítja őt arra, hogy a transzgenerációs traumákkal tisztában legyen, de azoktól ne hagyja magát letörni, hanem épp ellenkezőleg: erőt merítsen belőlük és szárnyakat kapjon tőle – ez talán a film egyik legütősebb pillanata.

Mert nincs mese, az Út a királyi operába szentimentális film, ahogy egy latin történettől szégyenszemre várja az ember. Csupa szín és szenvedély – tragédiák és dicsőségek, szenvedés és örömkönnyek váltják egymást benne. De nem egyszerű felnövekedés-történet ez, és végképp nem sportfilm (csak balettváltozatban), vagy karriersztori.

A fő kérdés ugyanis az, hogy megéri-e kiverni valakiből a legjobb teljesítményt, és ezzel egy jobb jövőt biztosítani neki, ha mindeközben elvesszük tőle az otthonát és a családját (vagyis a legfontosabbakat). 

Ha már Szergej Polunyint emlegettük, tulajdonképpen a róla készült dokumentumfilm, A táncos is hasonló dilemmákat feszeget – csak ott nem egy keménykezű apa, hanem egy ambiciózus anya állt a háttérben, aki olyan terhet helyezett a fia vállára, amitől a fiú összeroskadt – labilissá és drogossá vált tőle, sikerei csúcsán pedig odadobta az egészet (hogy aztán romjaiból próbálja újraépíteni magát). Carlos Acosta erősebb volt nála, sokkal-sokkal erősebb.

Elég csak Acosta arcát nézni a vásznon – hiszen maga is játszik a filmben –, hogy az ember mindent megértsen. Ami abban az arcban, abban a tekintetben ott van, azt semmi más nem tudja elmondani. Még a koreográfia sem, amit ő maga készített a gyerekkori élményeiből ihletet merítve, és amiben táncosként is részt vesz. A film legfontosabb pillére, hogy ő is közvetlenül részt vett a készítésében, hogy nemcsak a történetét adaptálták (amit először könyvben írt meg No Way Home címmel), hanem executive producerként és szereplőként a szívét-lelkét adta hozzá. Ezt nem lehet nem érezni, és felülír minden más szempontot. 

És nemcsak ez az arc és a lelke, ami áthatja az egész történetet, hanem az a pár archív felvétel, ami bekerült a jelenetekbe, és amin a valódi Acostát láthatjuk táncolni. Mert bár kiváló a casting – egészen lenyűgöző a kisfiú (Edlison Manuel Olbera Núñez), és remek a fiatal alteregója is (Keyvín Martinez kubai balett-táncos, aki Acosta saját társulatának is tagja), sőt, az Acosta apját alakító Santiagó Alfonso is bivalyerős jelenléttel bír (egyébként maga is balett-táncos, majd balettmester volt) –,

de csak akkor érzi az ember, hogy mindent megértett, amikor Acosta tehetsége a maga valójában tárul a szeme elé. 

Elég csak pár pillanat a híres lausanne-i balettversenyből, amit tizenhat évesen megnyert, vagy a londoni Királyi Balett Rómeó és Júlia előadásából, hogy az ember felmérje ennek a tehetségnek a mértékét, és tisztába kerüljön Acosta lehengerlő stílusával, eleganciájával, pontosságával, színpadi intelligenciájával és férfiasságával. Nem hinném, hogy van ember, aki ezután nem rohan fel a netre, hogy befalja az összes fellelhető videóanyagot Acosta életművéből. 

Természetesen a film sem érhet véget anélkül, hogy egy forgáskombinációt ne ajándékozna nekünk a ma már 46 éves világsztár. És ha az már nyomába sem ér a fénykora mozdulatainak, ez nem számít, hiszen azóta annyi minden mást tett le az asztalra – és ennyi idősen nem is lehet csúcsformában. Tizenhét év után elbúcsúzott az Angol Királyi Balettól, és visszatért Havannába, hogy ott saját társulatot alapítson (Acosta Danza), alapítványt hozzon létre (Carlos Acosta International Dance Foundation), és végül iskolát nyisson (Acosta Danza Academy) – mind azért, hogy fiatal táncosokat lehetőséghez és tréninghez segítsen. Januártól pedig a Birmingham Királyi Balett társulatvezetője lesz.

A legenda tehát továbbépül, és ehhez a korábbi dokumentumfilmeken túl nyilván az Út a királyi operaházba is sokat hozzáad. De talán nemcsak a kultusz megerősítése volt a cél, hanem inkább az, hogy megmutassa: léteznek valóra vált mesék. Iszonyatos erőfeszítés, emberfeletti munka, komoly áldozatok és fájdalom árán, de lehetséges kitörni. És annak hosszú távú hatása lesz: Acosta egyik unokaöccse is balett-táncos ma már, és ki tudja, hány havannai – vagy bármilyen nemzetiségű gyereket – inspirált arra, hogy kezükbe vegyék a sorsukat, ahogy ő is egykor a Kubai Nemzeti Balett táncosa láttán. Mert ha az elhatározás megszületik valakiben, akkor egy nap minden hátrányból előnyt lehet kovácsolni – ahogy a kis Yulinak tanította az apja.  

Gyárfás Dorka