„Lehet, hogy mi, nők néha elég hülyék vagyunk, de a férfiak is” – Interjú Horvát Lili rendezővel

–

Gyárfás Dorka/WMN: Azon gondolkoztam, hogy szerinted a filmben látható szerelmi történet mennyi idő alatt zajlik le.

Horvát Lili: Pár hónap alatt. Szerinted?

Gy. D./WMN: Akár fél év is lehetne, ha nem lenne végig ősz közben…

H. L.: Az alkotótársaimmal bennünk is felmerült, hogy egy évszakváltással nyilvánvalóvá tehetnénk, hogy mindeközben telnek-múlnak a hónapok. Eljátszottunk a gondolattal, hogy apró képi elemekkel esetleg jelezzük, hogy közben beköszöntött az advent. De ez a vágásnál nagyon megkötötte volna a kezünket – sokszor előfordul, hogy egy kép vagy egy jelenet a filmben végül nem a forgatókönyvben meghatározott helyén landol, hanem a történet egy más pontján. Meg aztán azt is tudtuk, hogy a tél nem az ideális közege ennek a történetnek. 

Gy. D./WMN: Mert azt akartátok, hogy ez végig egy őszi film maradjon?

H. L.: Igen.

Úgy gondoltuk: ez semmiképp nem nyári, és semmiképp nem téli film.

A tavasz és az ősz között vacilláltunk – miközben íródott a forgatókönyv, figyeltük a fényeket, a színeket a városban. A forgatást megelőző évben döntöttünk az ősz mellett Maly Róbert operatőrrel és Csernátony Dórával, a film egyik producerével.

Gy. D./WMN: Az írást is közösen csináltátok? 

H. L.: Nem, egyedül írok. De Dóra volt a film dramaturgja is, így ő nyakig benne volt a forgatókönyv világában. Robival pedig az egyetem eleje óta dolgozunk együtt – nem félek neki megmutatni egy még munkában levő szöveget, sőt nagyon számítok a visszajelzéseire írás közben.

Gy. D./WMN: Két verziót is olvastam már arról, hogyan született meg a film a fejedben: az egyik szerint a címét fedezted fel évekkel ezelőtt (mert az valaha Halász Péter egyik előadásának címe volt), a másik szerint egy olyan jelenet játszódott le a lelki szemeid előtt, amiben egy nő megbeszél egy randit egy férfival, de az azt is letagadja, hogy ismeri őt.

H. L.: A második verzió az igaz. Halász Péterék előadásáról sok évvel ezelőtt olvastam valahol. De a forgatókönyvnek már elkészült az első változata, amikor eszembe jutott, hogy ez a – szerintem nagyon szép, titokzatos – cím mintha a történet esszenciája lenne: Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre. 

Gy. D./WMN: És a jelenet honnan jutott eszedbe?

H. L.:

Rejtély, hogy egy ötlet honnan származik. Először csak annyi volt meg a fejemben, hogy jön egy szerelmes nő, és a férfi, akihez megérkezik, hogy elkezdjék a közös életüket, azt mondja erre: „Nem ismerem magát, most látom életemben először.”

Sok ilyen kis ötletet őrizget az ember akár évekig, aztán egyszer csak az egyik bemelegszik, és további elemek épülnek köré. Itt például az, hogy legyenek mindketten negyven körüli orvosok, vagy az, hogy a nő érkezzen messziről, egy másik kontinensről. Csak ezután kezdtem el mélyebben foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy pontosan miről is szól ez a történet, és vajon miért foglalkoztat ennyire. Mire elkezdtem leírni, már nagyjából tudtam, mire fókuszáljak: a szerelem és a képzelet kapcsolatára. 

Gy. D./WMN: Érdekes, számomra legalább annyira szólt arról – a végkifejletet tekintve –, hogy van, aki azonnal bele mer állni egy szerelembe, van, aki meg először megijed tőle, és idő kell neki, míg be tudja engedni. 

H. L.: Igen, és szól arról is, milyen radikálisan különbözően tudja két ember értelmezni ugyanazt a helyzetet – az, ami sorsfordító találkozásnak tűnik az egyiknek, a másiknak lehet, hogy csak egy futó felvillanás. Az egyik utolsó jelenetben igazságot akartam szolgáltatni a férfinak is – Drexler Jánosnak nem csak a saját háttere miatt van oka arra, hogy megijedjen Vizy Mártától, aki megjelenik nála teljes fegyverzetben. 

Gy. D./WMN: Hát, igen… amikor egy kolléganőmmel együtt néztük a filmet, ő is ugyanazt mondta, mint Lukáts Andor karaktere a filmben, hogy rémes, milyen hülyék tudunk lenni mi, nők. 

H. L.: Lehet, hogy mi, nők néha elég hülyék vagyunk, de a férfiak is. Nagy örömömre a férfi nézők is hevesen reagálnak a filmre.

A felszínen ez egy női rendező női története, de a férfiaknak éppúgy van élményük arra, hogy lélekben egy kicsit előreszaladva megéltek belül egy szerelmet, és ezt aztán feladat volt szinkronba hozni a valósággal.

A szerelem amúgy is olyan területe az életnek, ahol – nemtől függetlenül – olykor olyan dolgokat is megengedünk magunknak, amiket máskülönben nem tennénk meg. 

Gy. D./WMN: Valahol azt is elismerted, hogy a saját életedből is merítettél ehhez.

H. L.: Nem álltam ott a Szabadság hídon, hiába várva egy randevút – a személyes dolgok ennél azért jobban el vannak rejtve. Velem is megtörtént, hogy egy szerelem elején magamban a saját kényem-kedvem szerint alakítottam a másik képét – de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.

Gy. D./WMN: Számomra ez a nő, Vizy Márta végül is a legnagyobb szerelmi téboly idején is próbált kapaszkodni a realitásba, ezért ment el pszichológushoz. Kicsit olyan volt ezzel, mint Odüsszeusz, aki kikötötte magát a hajóárbóchoz, hogy ne tudjon teljesen behódolni a szirének énekének.

H. L.: Ez nagyon jó hasonlat! És közben azt is megmutatják ezek a jelenetek, hogy Vizy Márta nagyon zárkózott ember, nehezére esik megosztania, hogy mi van vele. Te vagy én valószínűleg egy barátnőnket előbb hívnánk fel ezzel, mint egy pszichológust.

Gy. D./WMN: Amikor egy pszichológussal beszélgettem a filmről – és egy hasonló történetről, ami a való életben esett meg –, ő azt mondta, itt a szerelemmel tulajdonképpen az identitás kérdése csenget be, ezért nem véletlen, ha húsz év külföldi lét után az ember egy magyarba szeret bele. Ez mennyire volt tudatos a forgatókönyvben?

H. L.: Egyáltalán nem volt tudatos, de aztán örültem, hogy ez a réteg is belekerült a filmbe: a hazatérésé. A képi megfogalmazásban aztán sokat foglalkoztunk is azzal, hogy Budapestet egyszerre ismerős és idegen helynek láttassuk. De eredetileg nem ezért helyeztem Vizy Márta karrierjét Amerikába, hanem hogy történjen áldozathozatal a részéről a szerelemért, legyen minél nagyobb az ügy tétje. Az a gondolat, hogy át kell jönnie az óceánon a szerelemért, jelképes értelemben is tetszett. A forgatókönyv első változata egyébként egy amerikai nő története volt, Párizsban. Kizárólag gyakorlati megfontolások miatt helyeztem át a történetet Budapestre. Egyrészt egy amerikai nő Párizsban egy magyar rendező filmjében… Ez egy nehezen megfogalmazható termék lett volna, mert egy film bizony termék is. A másik ok, ami miatt átírtam a történetet Budapestre, még egyszerűbb: közben megszületett a gyerekem. Eleve merész vállalkozás volt kisgyerekes anyaként belevágnom egy nagyjátékfilmbe – mindezt ráadásul Párizsban véghez vinni elképzelhetetlen, kivitelezhetetlen lett volna.

Gy. D./WMN: Az első filmedet, A szerdai gyereket még terhesen forgattad, a mostanit pedig egy négy és fél éves kislány mellett. Melyik a nehezebb? Terhesen dolgozni vagy anyaként?

H. L.: Egyértelműen anyaként. A szerdai gyereknél elsősorban abban láttam a feladatot, hogy fizikai értelemben vigyázzak magamra: egyek, aludjak rendesen, ez könnyen kivitelezhető volt. Most viszont ott volt velem ebben a helyzetben egy óvodás gyerek, aki egészen a film előkészítéséig ahhoz volt szokva, hogy rengeteg időt tölt a mamájával. Nem járt bölcsődébe, és az oviból is mindig elhoztuk ebéd után.

A forgatókönyvet még meg tudtam írni suttyomban, hajnalban meg éjszaka – Enyedi Ildikóval beszéltem abban az időben arról, hogy milyen értékes, addig ismeretlen idősávok bukkannak fel az ember számára, ha gyereke van. Korábban nem sokat láttam a felkelő napot.

A forgatáson viszont már nincs mese, kint kell lenni napi tíz-tizenkét órát.

Gy. D./WMN: Hogy tudtátok ezt megoldani? Kivitted néha a forgatásra?

H. L.: Igen, sőt, neki szinte külön gyártási tervet készítettünk. Szerencsére szuper, összetartó családban élünk – mindenki összeszaladt, hogy ezeket a hónapokat megoldjuk, bébiszittert nem is kellett fogadni. A férjem, az anyukám, a nagynéném és a testvérem beosztották egymás között a feladatokat. És igen, a kislányom majdnem mindennap töltött időt a forgatáson.

Gy. D./WMN: És te tudtál úgy dolgozni, hogy ott volt?

H. L.: Igen. De mindig volt ott vele valaki a családból.

Gy. D./WMN: De szeretted volna, hogy lásson téged munka közben?

H. L.: Igen. Egyrészt azért, mert úgy gondoltam, hogy a mi szoros együttlétünkből nem tűnhetek el csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Másrészt nem akartam, hogy a film egy ellenség legyen a szemében, ami elrabolja tőle a mamáját. Nem szeretném szégyellni előtte, hogy dolgozom. Nagyon szeretem a munkámat, szerintem ez nem rossz minta a számára. A forgatás előtt csináltunk egy hosszú szalagot, azon bejelöltük az összes forgatási napot, a nappali és az éjszakai forgatásokat, a szabadnapokat, mindent. És mindennap levágtuk belőle az előző napot. Nem tagadom: ahogy rövidült a szalag, és aztán az utolsó nyisszantás azért nagy megkönnyebbülés volt. Szerencsére a kislányom van olyan okos, hogy megértette: ez egy nehéz időszak volt, de ilyen csak pár évente egyszer van, máskor viszont sokkal rugalmasabban tudom végezni a dolgomat, jóval több időt tudok ővele tölteni, mint a klasszikusabb beosztásban dolgozó anyukák.

Gy. D./WMN: De fejben ilyenkor le tudod hasítani magad az anyaszerepedről?

H. L.: Nem, hiszen ami én vagyok, ahhoz ő, amióta a világon van, már mindig hozzá tartozik. Nem érzem úgy, mintha különböző, egymásól élesen elkülöníthető nőkből állnék: a mama, a dolgozó nő, és a többi… Az anyaság egyébként esetemben nem ártott a munkának, sőt. Nagyobb munkafegyelemre nevelt, hiszen rendkívül behatárolt lett a munkára fordítható idő. És a rendezői egónak is jót tesz – nem tudsz eltelni a saját fontosságoddal, ha a szakmai életed legfontosabb pillanatai is úgy történnek meg, hogy egy perccel előbb még a gyereked dolgaival voltál elfoglalva.

Persze ez sem teljesen igaz, hiszen azért én rendezőként nagyon kivételezett helyzetben vagyok. Volt a forgatáson egy külön lakókocsim, hogy ha kijön a kislányom, legyen neki egy fix helye. És egyáltalán: a forgatáson csak nekem volt kint rendszeresen a gyerekem, pedig hát nem egyedül vagyok szülő a stábban. Gondolkoztunk is Csernátony Dórával azon, hogyan csinálhatnánk ebből a forgatásból egy példaértékű munkahelyet, de sajnos nem fért bele, hogy létrehozzunk egy stábovit, és az sem volt megoldható, hogy huszonöt gyerek szaladgáljon közöttünk.

A filmesek közül sokan élnek nehéz családi életet – ez nem egy normális életforma. Én nem is tartom magam igazi filmesnek – a stáb nagy része végigcsinál egy ilyen harmincöt napos forgatást, mint a miénk, aztán alszik három napot, és megy a következő produkcióba, ugyanúgy napi tizenkét órát dolgozni.

És velem ellentétben semmi ráhatásuk nincs arra, hogy mit mikor veszünk fel, mikor van szabadnap, forgatunk-e hétvégén… Ők megkapják a diszpót, és ott kell lenniük. Vigyáztam is, hogy a kislányom, aki nagyon nyílt, barátkozó természetű gyerek, és a stábból is rögtön szerzett magának barátokat, ne zavarjon senkit túl hosszan – tudtam, hogy senki sem fogja neki azt mondani, hogy most már kopjon le.

Gy. D./WMN: Van egy olyan gyanúm, hogy ilyen gondolatok csak egy női rendező fejében fordulnak meg… Már eleve az, hogy nem ő az atyaúristen csak azért, mert a film miatta jön létre.

H. L.: Pedig igaz a közhely, hogy a film csapatmunka. Talán a legfontosabb rendezői erény, hogy sok ember kreativitását tudd szintetizálni. Még a forgatókönyvről érzem leginkább, hogy az tényleg az én teljesítményem. A filmkészítés minden más területén összemosódik egy csomó ember tehetsége és munkája. Pont ez a szép benne. Nem tudod, hogy hol ér véget a Stork Natasa munkája, és hol kezdődik az enyém, vagy a Maly Robié…

Gy. D./WMN: Érdekes, hogy egy fiatalabb színésznőt választottál a negyven körüli főhősnő szerepére. Inkább fordítva szokott lenni: idősebb színésznők szoktak fiatalabb szerepeket játszani. Ez hogyan alakult így?

H. L.: Az, hogy Natasa mennyire filmre való jelenség, szerintem nem kérdés. És ő állt a legközelebb ahhoz az Amerikából hazatérő nőhöz, akit elképzeltem, aki szinte egy buborékban megy végig a történeten, mert a megérzés ereje hajtja végig. Minden racionális érv ellenére megy a saját feje után – mint heilbronni Katica, akiről szintén csak a darab végén derül ki, hogy az intuíciója helyes volt. A szerephez elengedhetetlen intenzív belső világot, na és egy idegsebész eljátszásához elengedhetetlen intelligenciát Natasában éreztem meg a leginkább, ezért választottam őt.

Egyébként szerintem ma egy harmincas és egy negyvenéves nő között nincs nagy különbség megjelenés szempontjából – mondom ezt magamnak is, harmincnyolc évesen.

(Nevetünk.) 

Gy. D./WMN: Tartasz már a negyventől?

H. L.: Egyébként nem, a harminc rosszabb volt. Most úgy érzem, a helyemen vagyok.

Gy. D./WMN: Ott vagy, ahol tartani szeretnél… És ez a film elég gyorsan magasba repített, bekerült két olyan fesztiválra is – a velencei és torontói filmfesztiválokra –, amik a legfontosabb visszaigazolások ma egy filmesnek. 

H. L.: Ez fantasztikus, és nyilván részben szerencse is.

Gy. D./WMN: Miért szerencse?

H. L.: Oké, nagy része teljesítmény. De nagyon sok film készül manapság, és köztük bizony sok kiváló mű van, ami láthatatlan marad. Ezeken a híres, nagy fesztiválokon pedig egyáltalán nem minden film jó. Nagyon nagy a verseny a helyekért. Külön szerencse, hogy Velencében egy olyan szekcióba kerültünk, ahol nagyon értették és értékelték a filmünket – elsőként válogatták be. Toronto pedig filmes szempontból Amerika kapuja. Elsősorban az ottani szereplésnek köszönhető, hogy olyan újságok figyeltek fel a filmünkre, mint a Variety, a New York Times vagy a Rolling Stone. Úgy tűnik, komoly nemzetközi útja lesz a Felkészülés…-nek.

Gy. D./WMN: Szerintem azért is szuper ez a film, mert teljesen időtlen, egyáltalán nem úszik a mai trendekkel. Nem egy igazi fesztiválfilm, mert például nem a társadalmi üzenet áll a középpontjában, hanem egy örök emberi történet.

H. L.: Örülök nagyon, hogy így látod. Fontos a társadalmi jelenségek hiteles ábrázolása a számomra, de sohasem ez a kiindulópont. A történetnek például fontos alapeleme volt, hogy a nő hozzon áldozatot a szerelméért – ez hozta magával azt a dramaturgiai döntést, hogy egy amerikai top orvoskarrierből áthelyezzem a magyar egészségügybe, ahol a kórházban nincsen vécépapír, és az idegsebészeti osztályon csak férfi orvosok vannak körülötte. Érdekes egyébként, hogy Velencében mindezt az egzotikumnak kijáró udvarias érdeklődéssel figyelték – a ráismerés ereje csak itthon hat. A velencei vetítésen senki nem nevetett a kórházi portáson például, itt meg dől a terem a röhögéstől.

Gy. D./WMN: Az a portás tényleg maga a magyar abszurd. 

H. L.: Bodó Viktorral voltam épp az Amerikai úton, az Országos Idegtudományi Intézetben, hogy a műtétjelenetre készüljünk, és amikor kifelé jöttünk, megpillantottunk Ernő bácsit a portán. Egymásra néztünk Viktorral – mindketten arra gondoltunk, hogy ennek az embernek a filmben a helye. Visszamentem megbarátkozni vele, és felkértem a szerepre. A jelenetet végül a Péterfy-kórházban forgattuk le, tehát Ernő bácsinak a szerep kedvéért át kellett ülnie egy másik portásfülkébe. 

Gy. D./WMN: És Bodót hogy sikerült felkérni? Híres arról, hogy bár remek színész, ma már csak rendezőként akar dolgozni. Te rögtön benne gondolkodtál? 

H. L.: Az első ötletek között volt. Egyrészt, mert fantasztikus színész, másrészt meg…

Gy. D./WMN: Bocs, hogy közbevágok, de te tudod, hogy miért hagyta abba?

H. L.: Körülbelül tudom, de erről inkább ő beszéljen, ha akar. Mi egyébként inkább arról beszélgettünk, hogy ezt a szerepet miért vállalta el mégis.

Azt hiszem, eljött egy pillanat az életében, amikor megint megnyílt a színészi munka számára benne egy szellemi, lelki tér. Már amikor megkerestük, nyitottan reagált

– ez még nem ennek a konkrét projektnek szólt. A többit a forgatókönyv, illetve a személyes találkozásaink intézték. Nem kérleltem egy percig sem – csak abban az esetben akartam ezt a közös munkát, ha mindkettőnket egyformán izgat a feladat. Csináltunk egy próbafelvételt vele meg Natasával, és ott rögtön nagyon szép dolgok születtek. Utána csak egyet kérdeztem tőle: van-e kedved ezt, amit tudsz, odaadni ennek a filmnek? Egy napig gondolkodott, aztán azt mondta, van.

Gy. D./WMN: Érdekes lehetett nekik, hiszen ő tanította Natasát a Színművészetin. Ez a tanár-diák viszony már ott megszűnt, a próbafelvételen?

H. L.: Az, hogy ők tanárként és diákként ismerték egymást azelőtt, azt jelentette, hogy eleve volt bennük egymás iránt érdeklődés, de mindig a szükséges távolságból. Ez inkább használt a filmben megjelenő viszonynak. Úgy láttam, nagyon jól tudták egymást segíteni a forgatáson. 

Gy. D./WMN: Mennyire tudod már elengedni ezt a filmet?

H. L.: Valóban nehéz egy ilyen nagy munkát elengedni – a filmkészítés ráadásul olyan folyamat, amiben lehetőség van egy-egy gondolatot, jelentést évekig csiszolni, a forgatókönyvírástól egészen a vágásig, míg a lehető legpontosabban meg nem jelenik a vásznon. Amikor úgy tűnt, hogy kész a film, tartottunk egy vetítést az utómunkában részt vevő stábtagoknak, és utána elmentünk vacsorázni, hogy megünnepeljük ezt. Én elég rossz érzéssel ültem ott az étteremben – a vetítés alatt a sötétben írtam még egypár oldal jegyzetet a hangutómunkához meg a fényeléshez. Nagy nehezen bevallottam ezt a többieknek. Szerencsére producere is voltam a filmnek, és a társaim, Csernátony Dóra és Miskolczi Péter is nagyon támogatók voltak ebben – végig csak a film javát tartották szem előtt. Addig sakkoztunk, míg valahogy kiszorítottunk két plusz munkanapot, hogy végrehajthassuk ezeket a változtatásokat – így végül tényleg jó érzéssel zártuk le a filmet, a karantén előtt pár héttel. Most már a következő filmtervemmel foglalkozom.

Gy. D./WMN: Ilyen gyorsan át lehet lépni a következő filmbe?

H. L.: Ezt a filmet például még A szerdai gyerek előkészítése alatt kezdtem el írni. Nagyon jó, ha amikor kész vagy egy filmmel, máris van mit előhúzni a fiókból, ami őszintén izgat. Ami most beszippantott, azzal télen kezdtem el komolyabban foglalkozni, és nyáron jutottam el oda, hogy már le tudnám írni. Aztán most jött ez az úthenger, vagyis a Felkészülés… kijövetele a fényre – hirtelen megint csak ezzel a filmmel foglalkozom, de ez most nagy öröm.

Gy. D./WMN: És ezután már mindig te leszel a saját filmjeid producere is, hogy teljesen nálad legyen a kontroll? 

H. L.: Ez nemcsak a kontrollról szól, hanem arról, hogy ne legyen a film készülése során semmi, ami nem a konkrét film érdekeit szolgálja. Ezt egy pörgő, sok munkával egyszerre foglalkozó filmgyártó cégben nehéz megvalósítani.

Gy. D./WMN: Akkor a ti cégetekben csak a te filmjeid készülnek majd?

H. L.: Nem ez a terv, már csak azért sem, mert nagyon nagyra tartom a cégtársam, Csernátonyi Dóra kreatív produceri képességeit – elképesztően jól tud segíteni abban, hogy egy gondolat a lehető legpontosabban artikulálva kerüljön vászonra. Abban mindenesetre megegyeztünk, hogy csak olyan filmbe vágunk bele, ami szerelem.

 

Gyárfás Dorka

Az interjú képei: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography