–

Drága Laci!

Most hallottam a hírt.

Az ember a hozzá közel állók elvesztésekor érzi igazán, hogy az anyanyelv, még ha az oly édes is, a sok ezer kifejezésével együtt mennyire szegényes. És szégyelli ugyanazokat a szavakat leírni, amiket a hétköznapokban kiejt a száján, vagy amiket más is használ, mert nem érzi méltónak, és alkalomhoz illő súlyúnak a megfogalmazhatatlant, ami a lelkünkben kavarog ilyenkor.

Éppen tegnap jelent meg a WMN-en egy írásom Lennonról, egy személyes, arról, hogy negyven éve, egy decemberi reggelen miként ért a halálhíre. Erre ma reggel arról kellett értesülnöm, hogy mi történt veled. Órákig őrlődtem, hogy ha most írok rólad, neked, senki se mossa le rólam, hogy nekrológíró lettem. De nem érdekel.

El akarom mondani, hogy azok közé a ritka emberek közé tartoztál, akik a legnépszerűbb időszakukban is jó fejek voltak, és önzetlenek. Akik a sztárságukat nem a mások hülyítésére vagy alázására használták, hanem a segítésére.

1976 tavaszán csöngettem be a Múzeum körúti lakásod ajtaján. Törülközővel körbecsavarva nyitottál ajtót, és mondtad, hogy üljek csak le a nappaliban, mindjárt jössz, majd eltűntél a fürdőben. Utána kikérdeztél, miket csinálok. Az összes protekcióm az volt, hogy egy régi iskolatársnőd ajánlott be hozzád. Átvetted tőlem a magnókazettát néhány dalommal. Pár nap múlva jött a telefonhívás: – Gyere fel, és beszéljünk! 

Aztán amit kérdeztél, alig hittem el: – Van kedved az Omega előzenekaraként turnézni velünk? 

Komolyan azt hittem, tréfálsz.

Én akkor egy vidéki srác voltam, aki három éve jött fel Pestre, és akinek a legjobban prosperáló zenekar vezetője ezeket mondja! Képzelheted, hogy mit éreztem.

Beszélgettünk. Bizonyítva, hogy önmenedzselésre mennyire alkalmatlan vagyok, még azt is elárultam, hogy nekem az Illés zenekar a kedvencem. Visszakérdeztél, hogy: azért eljössz velünk? Röhögtünk, és imádtam, hogy ennyire laza, és aranyos ember vagy. Azt hittem, álmodom. Nem is emlékszem, hogyan mentem haza, gyalog vagy tömegközlekedéssel. Szerintem hazaszálltam a Mester utcába.

És betartottad az ígéretedet. Úgy alakult, hogy próba nélkül, élesben kellett megtapasztalnom a rockszínpadi jelenlétet. Nehéz volt rögtön egy többezres közönség elé állni. 1976-ban, az első turnéállomáson, Pécsett, falfehér arccal vártam a jelenésemre.

Mellém léptél, átkaroltál, és a színpadon lévő állvány felé mutattál: – Látod, az a mikrofon, ne ijedj meg, nagyon hangos! Alatta, a másik meg a gitárodnak lett odarakva. Állj közel, ha besípol, majd a Nemes Laci korrigálja. Nyugi, itt vagyok, bármi lesz, segítek!

Itt jegyzem meg, hogy a roadok roadja, Nemes Laci szintén pár napja hunyt el.

Azt hiszem, talán a pályám legszebb történése volt, amikor a hihetetlen ’76-os nyári turné után próbáltam feldolgozni, hogy 21 évesen részt vehettem ebben a nem mindennapos őrületben, és egy őszi estén, 11 óra körül csengettek. Négyes társbérletben laktam, és szokatlan volt a késői vendég. Amikor ajtót nyitottam, ott álltál, Laci, a küszöbön, és azt kérdezted: – Jössz a téli, sportcsarnokos turnénkra is?

Mentem.

Mivel ORI-engedélyem (Országos Rendező Iroda – a szerk.) még nem volt (akkor anélkül még nem lehetett fellépni), elintézted, hogy ideiglenes engedéllyel veletek mehessek. Aztán, miután az ORI még évekig nem adott működési engedélyt (és ízlésem ellen való volt segítséget kérni), megelégelted, és bejöttél, hogy megnézd a vizsgaszereplésemet, majd utána az egyik tisztviselő irodájának asztalára ülve kérted számon, hogy miért szórakoznak velem. (Én sejtem, mert például ettek, vagy beszélgettek, vagy olvasgattak, vagy kombinálták ezeket, miközben énekeltem, és látványosan kicsit sem érdekelte őket, hogy mi folyik tőlük öt méterre.) 1979-ben aztán megkaptam az engedélyt.

És sorolhatnám hosszan az angyali, segítő megnyilvánulásaidat. Nem is értettem, hogy lehet, és hogy marad egy ekkora sztár ennyire közvetlen, és érdek nélkül segítőkész.

Remélem, tanultam tőled emberségből, igyekeztem. Kimondhatom, hogy azokban az években apám helyett apám voltál. Érdekes, hogy sokkal később is, akárhányszor hívtalak telefonon, a beszélgetésünk vége felé mindig azon agyaltál, hogyan segíts, pedig nem volt mit, mert jól elvoltam én már akkor. Valahogy ez az atyai gondoskodó hangulat mindig áradt felőled irányomba.

Van három emlékvillanás, ha eszembe jutsz: amikor 2014-ben, egy Bencze Attila által szervezett Eiffel téri zenésztalálkozóról volt szerencsém hazavinni téged autóval, lebeszélve a taxis közlekedésről, és Budán, a házatok előtt álldogálva olyan hangosan röhögtünk, hogy önmagunkat kellett csendre intenünk. Aztán pár éve az egyik L’art pour l’art-előadáson ott voltatok a feleségeddel a közönség soraiban. A műsor után pár szóval köszöntöttelek, ügyetlen mondatokkal, megilletődötten próbáltam elmondani, milyen fontos vagy nekem.

Végül: egyszer megláttalak a Tabánban kutyát sétáltatni, és nem bírtam magammal, kitettem a vészvillogót, és kiugrottam az autóból, hogy megöleljelek.

Most jöttem rá, hogy nincs közös képünk.

A gondolataimban viszont ott leszel, míg élek.

Giccses gondolatok? Nem baj! Most ez sem érdekel! Szeretlek, Laci! Köszönök mindent!

Dolák-Saly Róbert

Kiemelt kép: Stekovics Gáspár/ Wikipedia