Dolák-Saly Róbert: Újjászületéseim

–

A macskám is megirigyelhetne: neki csak kilenc élete van.

Persze dicsekedni ilyesmivel eszem ágában sincs. És nem azért, mintha babonás lennék, mert nem vagyok az, vagyis nem félek a „sors” hencegésért rám rótt büntetésétől, hanem mert bízom benne, hogy talán fellelhető bennem némi kis ízléskontroll, ami ellenáll az efféle viselkedésnek. De azt sem képzelem, hogy valaki úgy „vigyáz” rám, hogy a szerencsés kimenetelű történetekről való mesélés védetté tesz a jövőben. Mert a lélek könnyen becsapja önmagát.

Meg aztán hányan élnek át és túl valódi katasztrófákat – az én történeteim jóval kisszerűbbek.

Például ez.

A minap hatalmas robajjal átestem a saját cipőmön. Négykézláb, egy leszúrt rittberger után az ember nincs a helyzet magaslatán. Néz bambán, és kevés energiája marad azon bosszankodni, hogy a családtagjai nem bírják ki röhögés nélkül. Inkább próbálja menteni a menthetőt, úgy emberileg, mint szakmailag.

Mert ugye, egy humorista mégsem egyensúlyozhat rémült tekintettel egy lábbeli-kataklizma után maradék önbecsülésébe kapaszkodva, hanem igyekszik győztesként kikerülni a nem kívánt figyelem fókuszából.

Na, ekkor szólalt meg a feleségem: „írhatnál a túléléseidről”, célozva arra, hogy velem mindig történik valami, és fel is sorolt néhány esetet a múltból. Hát igen, volt pár… És most nemcsak a majdnem végzetessé válókra gondolok, hanem azokra is, amelyek akkor vagy később halálra rémítettek. Mert ugye, az ember lelkében lejátszódó folyamatok néha félelmetesebbek a valóságnál, gondoljunk csak az álmokra. 

Mélységek és magasságok

Nyolc-tíz éves koromban többször is kihívtam magam ellen a sorsot. És itt mindjárt előre kell bocsátanom: világéletemben tériszonyom volt. A győri nagyszüleim egy öreg, emeletes bérházban laktak, ahol sokszor a működésképtelen lift aknájában közlekedtem le és fel, hogy megacélozzam a nem létező bátorságomat, frászt hozva a véletlen szemtanúkra, és nem utolsósorban saját magamra is.

Emlékszem, egyszer ugyanitt, a hátsó lépcsőház legfelső ablakából kilógatva mindkét lábamat üldögéltem jókedvűen, amikor falfehér arcú édesanyám, az udvarról, alattam három emelettel, szelíden, halkan megszólított: – Szia, kicsikém! Mit csinálsz ott, angyalom?

Gyanús volt a mézesmázos hangvétel, de a lábamat lóbálva örültem, hogy végre valaki észrevette vakmerő pozíciómat. – Gyere le, édesem, hoztam finom meglepetést. Most mássz vissza szépen a lépcsőházba, megvárom – suttogta anyám –, és találkozzunk az ajtóban, jó, kincsem?! Az én amúgy kedves édesanyám ezután ijedtében úgy elvert fakanállal, hogy egy hétig „állva ültem”, hogy Leopold figurámat idézzem Az Ezüst-tó kincse című diavetítésből. Ennek hatására a liftaknamászásaimat is nullára mérsékeltem.

A magassággal viszont később is csatáztam: közel ötvenévesen, ötven méterről történő bungee jumping fejesugrással igyekeztem halálra rémíteni magamat. De a motorcsónakkal húzott, vízi ejtőernyőzés sem kínált választ legnagyobb kérdéseimre. Ám végül is nem árultak zsákbamacskát a tengerparti fiúk: a parasailingben tényleg volt para.

Szabadesések

Már majdnem harmadikos gimnazista voltam, amikor nyár végén Dunaújvárosba, ahol laktam, egy másik városból vendégem érkezett: egy régi osztálytársam. Este elvittem a helyi vidámparkba, ami persze zárva volt. Átmásztunk a kapun, de vicsorogva ránk rontott egy grizzly méretű, fekete eb, és mögötte az őr azt üvöltözte: „Most megvagytok, szemetek, szét lesztek tépve.” Én kb. száz kilométer per órás tempóval vetettem át magamat az oldalsó drótkerítésen, majd a sötétben ötméteres szabadesés után egy beton vízelvezetőben landoltam.

A haverom, aki körültekintőbben ugrott, egy házba rohanva mentőt hívott hozzám: eszméletvesztés, combnyaktörés, kéztörés, agyrázkódás. Én a vidámparkból estem ki, a történet pedig a fejemből.

A másnap hajnali újrainstallálás: azt kérdezgettem a nővérektől, hogy hol vagyok, milyen évet írunk, és mi a vezetéknevem. Mondjuk, nem csoda, hogy utóbbit elfelejtettem, hiszen semmi értelme sincsen.

És ha már a zuhanásoknál tartunk: háromszor estem le sötétben a színpadról.

Kétszer a függöny mögött, a színpad mellé léptem véletlenül a jelenésem előtt. Egyik esetben a gitárom látta kárát, máskor meg a hátam, mert kontrollhangfalakra estem, amik nem szivacsból készülnek. Akkor tanultam meg, hogy rossz látási viszonyok között nem szabad félrelépni.

Egyszer meg a közönség lábai elé pottyantam „Vasmacsóként”, de mindenki azt hitte, hogy ez is a műsor része, tapsoltak. Kevés olyan műfaj van, amelynek mellékhatásaként röhögve néznék végig, hogy nyakát töri az ember.

1989-ben a színpadon egyszerre két bordám törött el. A turnén egy pantomimszerű vicces jelenetben a királylány mindig rám esett. Egy dupla előadás elején aztán egészen életszerű lett a mutatvány, de kicsit sem kacagtam. Másnap az orvos leszúrt, mondván: adjak hálát a jóistennek, hogy a törés után lejátszott két előadás alatt nem szúrta át a bordám a tüdőmet, mert akkor az lett volna a finálé.

Ütközések, majdnemek

A közlekedési anomáliák is korán megtaláltak. Hatéves lehettem, amikor a győri Dunakapu téren, a bérelt biciklimet fogva mellettem szaladt a nagyapám, de én ráléptem a pedálra, hogy jól „lehagyjam” őt, megfeledkezve arról, hogy két dolgot nem tudok még: kanyarodni és fékezni. Pedig az úttestre zöttyenés előtt hasznát vettem volna e jártasságoknak.

Döntenem kellett: dömper vagy fal. Én az utóbbit választottam, és a jobbról érkező nagy kerekes vasaló viszonylatában hajszálon múltam, de a fal adta a másikat.

Érdekes, hogy nem a fejem sérült meg a legjobban, viszont még férfivá válásom előtt sikerült a városrész figyelmét felhívnom hangszínem szépségeire.

De mielőtt még azt hinnéd, kedves olvasó, hogy felnőtt koromra kihevertem a hülyeséget, megelőzlek. Sajnos már harmincéves is elmúltam, amikor „megtanultam” autót vezetni.

Késő este beültem a Škodámba, indítottam, gázt adtam, de elfelejtettem levenni a kormányzárat. A fékre lépve kiderült, hogy arra akasztottam. Zavaromban jobb híján újra a gázra léptem – senki se kérdezze, miért –, és az előttem harminc méterre álló autóig gyorsítva a két kocsiból egyet sajtoltam. A tulajdonos szintén zenész volt, de ez sem mérsékelte az örömét.

Aztán ’83-ban egy kis előjáték a későbbiekhez: november 28-án egy gitáros-énekes lány vezette – hangszerekkel, hangfalakkal telerakott – Trabant kombinak messze szállt a szélvédője, amikor az árokban fejre álltunk Biharnagybajomnál. Nagy bajom nem lett, a többieknek sem. Pár másodperces csend után, a tarkóján támaszkodó hangtechnikus, Lantos P. István barátom szólalt meg először: „Úgyis meg akartam állni pisilni.” (Kicsit durvábban mondta, de később irigyeltem ezért a megszólalásért.)

Az ezredforduló utáni években pedig indult a közlekedési heavy metal!

Elszenvedtem első frontális ütközésemet a házamtól kb. ötven méterre, a saját autómmal: totálkár.

Csoda folytán itt sem sérült meg senki, viszont a technikus kollégámtól kölcsönkértem egy lepukkant autót, aminek a lengéscsillapítója az Árpád hídon megadta magát. Így a jármű teljes sebességgel, kormányozhatatlanul elkezdett szlalomozni. Három sáv állt rendelkezésemre, hogy túléljem… Nem kis mázli: a híd megépítése óta talán akkor volt először teljesen üres az az útszakasz. Úgy tűnik, volt még valami dolgom a Földön, ma sem tudom, hogy úsztam meg: mire az út kettéváló részéhez értem, úrrá lettem a helyzeten.

Egy hét múltán, a lengéscsillapítós kocsi megjavíttatása után meglátogattam a tulajdonost, aki még nem kérte vissza a járgányt, de a kormányhoz ült, hogy autóban furikázva dumáljunk egy kicsit. Kifordultunk egy főútra, és ott újra felidézhettem, hogy milyen is egy valamirevaló frontális találkozó: totálkár megint.

Mentő nem kellett, de százórás rendőri beavatkozás igen, utána busz, villamos, majd sétáltam hazáig.

És az igazi hard rock: 2008 augusztusában éjjel kettőkor, az Üllői úton, egy kereszteződésben, balról – a záróvonalat és a sebességhatárt átlépve, egy álló kamiont előzve, a piroson át – megtalált egy másik kocsi szeretettel.

A ringlispíllé változott verdám letarolta a KRESZ-táblát, a vaskorlátot és a jó hangulatomat: totálkár.

Én sem értem, hogyan éltem túl, nem csak a „nézők”, a rendőr, a taxis, és a mentős, aki kórházba vitt azonnal. Hála az oldallégzsáknak (amin keresztül lefejeltem az oldalsó ablakot), nemsokára újra megsimogathattam az akkor egyéves kislányom buksiját.

A feleségemmel különben az ütközés pillanatában éppen vonalban voltunk, és miközben körbeforogtam, azt tudtam mondani neki diszkréten (nem kiabálva, mert ahhoz túlságosan meg voltam ijedve), hogy „ááá”. Aztán megemlítettem neki, hogy karamboloztam. Mondta, hogy oké, csak siessek. Azt hitte, mivel a robajból ő semmit sem hallott, hogy megint hülyéskedem. (Ismétlem: Kevés olyan műfaj van, aminek mellékhatásaként röhögve néznék végig, hogy nyakát töri az ember.)

Esztelenségek

És volt még jó pár, a maradék jó hírem megőrzése érdekében nem szellőztetett, önveszélyes kísérletem. Kb. hétévesen „óvatosan” felakasztottam magamat az ajtókeretre. Gondosan lemértem, hogy hány fürdőköpeny övét kell összecsomóznom ahhoz, hogy ne legyen baj, ha azt a nyakamra kötve leugrom a kis fiókos szekrényről. Csak azzal nem számoltam, hogy az ember nem vigyázzállásban érkezik a földre, hanem hajlott háttal, vagyis hosszabb zsinór kellett volna.

De az sem volt kifejezetten veszélytelen kísérlet, amikor a forró kakaóba mártott, szétpattanó hőmérő higanyát próbáltam golyócskánként kikanalazni, mert sejtettem, hogy az nem innivaló. Úgy tűnik, sikerült, mert most leírhatom, hogy „úgy tűnik, sikerült”.

Aztán mesélhetnék a tiniként elkövetett, magányos éjszakai folyóátúszásoktól kezdve a közeledő mozdonnyal incselkedős, super 8-as filmezésekig sok mindenről, amiknek még a gondolatát is elhessegetem, nehogy végigfusson a hátamon az a bizonyos hidegcsík, amit ma már nem szeretnék érezni.

Érdekes, hogy az idők során ezektől a tapasztalatoktól nem lettem bátrabb vagy bölcsebb. Ezt onnan tudom, hogy egy cipőn való átesés is faragatlan kifejezésekre ragadtat. Na, ebben viszont talán fejlődhetnék.

Máris megvan az újévi fogadalmam: szalonképes új évet kívánok!

Dolák-Saly Róbert

A képek a szerző tulajdonában vannak