–

A lambéria mellett óriásposzter, a kép néhol megfakult, egy helyen el is kezdett leválni a falról. Csodás hegyi tájat ábrázol, gyakran bámulom tanulás közben, ezért pontosan ismerem az összes részletét. Két lecke között különböző történeteket képzelek oda, harcoló indiánokat, bátor indián nőket. Azt gondolom, hogy a poszteren szereplő hegy Amerikában van, de valójában sosem tudom meg.

Szilveszter van. A GoldStar televízión percek óta megy az adás. Ott ül az egész család, almaízű Kölyök pezsgőt bontunk, a szüleink egy-egy pohár bort (annak is otthagyják a felét, nálunk senki nem iszik, csak néha kényszerből), majd bejelentkezik a Besenyő család, és akkor, abban a furcsán ünnepélyes pillanatban nem tudjuk, mit fognak jelenteni később a magyar kultúrában. Mi csak szépen, nyugodtan, szinte gyanútlanul várjuk az újévet, még gyerekek vagyunk, szó sem lehet róla, hogy elmehessünk bárhová, ezért több mint egy évtizedig a szilveszteri tévéműsor a mi újévi ünnepünk.

Egy ilyen Kölyök pezsgőtől mámoros év utolsó napján találkozunk először az abszurd humorral, amikor még azt se tudtuk, mit jelent, és azt sem érhettük fel ésszel, mire lesz gyógyír. 

Egyszerűen csak behúznak bennünket a karakterek, mindenkinek egységesen ugyanaz lesz a kedvence, akit most nem nevezünk meg, mert illetlen volna. Ettől függetlenül hallgatólagos egyezmény ez, mint az, hogy a Forma–1-ben a Ferrarinak, és azon belül is Schumachernek szurkolunk. A húgom később a nagypapát játssza farsangon, meglepően tehetséges benne, én meg a Bombanő dalát éneklem, és sosem felejtem el a szöveget: „Én vagyok a bombanő, a hajlataimban gomba nő […] A bombanő száján ragyog a rúzs, bár lehelete egy kissé gyanús...” Hát hogyan is lehetne ezt elfelejteni? Hiszen ezek énekelni is tudnak, bármikor dalra fakadnak. 

Több évtizednyi humorban kialakított, jól látható pozíció, a közönség szívében kivívott szeretet és elismerés – ezt jelenti a L’art pour l’art Társulat, aminek a gárdája ennyi idő alatt többször alakult át. Az a rengeteg karakter, az a sok hülyeség, az a sok agyzsibbasztó baromkodás, az a végtelenített röhögés viszont örök gyógyír. Ezt a humort nem szereti mindenki, nem is érti akárki, de nem is baj, hogy így van. 

A L’art pour l’art Társulat mára két nőből és két férfiból áll. Szászi Mónihoz, Dolák-Saly Róberthez és Pethő Zsolthoz most Stefanovics Angéla színésznő csatlakozott, mit csatlakozott:

fogták és beillesztették az ezerdarabos puzzle elveszett darabkáját. Jó sokáig kereshették, de mintha mindig is itt lett volna, és az a legjobb benne, hogy szinte észre sem vehető, hogy valaha elveszett.

Angéla – amellett, hogy nagyszerű színésznő – többször megmutatta komikusi képességeit is, például Anzselika Habpatronként, egy olyan karakterként, aki az influenszerek csudálatos, varázslatos világát mutatja be nagy adag iróniával, sok fricskával, roppant szórakoztatóan. Stefanovics pedig tovább növeszti magában a komikusi vénát, egészen a fejbúbjától megrezegteti, hogy leérjen a kislábujja körmének utolsó morzsájáig. Ornitológusnője egész egyszerűen zseniális – most csak ennyit mondok róla anélkül, hogy bármit elspoilereznék.

De a L’art pour l’art Légitársaság (ezen a néven fut az új előadás-sorozatuk) nemcsak Habpatron miatt üdítő, hanem azért is, mert megtudhatjuk, min akad ki Mona Lisa Leonardo DiCaprióra, akarom mondani, Da Vincire, miért nem lehet letenni a forró lábost, ha az ember romantikázni akar, miért jön be mindig rosszkor a színpadra egy eltévedt pilóta, és hol van a plázacicáknak az eszük tokja.

Ezeken kívül pedig jön még Zigóta és Margit is, akik nem értik, miért ült be annyi ember a nappalijukba, természetesen megjelenik nagypapa, aki egy percet sem öregedett – ezt főleg onnan lehet tudni, hogy ugyanolyan elánnal nyalná meg a sót (ha hagynák neki), jön aztán Boborján, aki húszas iker, és ezt be is bizonyítja, meg Naftalin Ernő, aki keresi a megfelelő hangot, és Leopold ismét mesél Winnetou csodálatos kalandjairól. 

Az egész annyira frenetikus, hogy újra a lambéria mellett ülök, bámulom, ahogy a poszteren lévő hegyvidék megelevenedik.

Elképzelem, érzem az almás Kölyök pezsgő ízét a számban, pedig nincs is szilveszter, és itt van apám, anyám, meg a tesóim, és mindenkinek ugyanaz a kedvence, mindenki érti a humort.

Csak annyi a különbség, hogy most már tudom is, hogy odakint a világ annyira röhejesen abszurd, hogy enélkül lehetetlen volna elviselni.

Fotó: L’art pour l’art Társulat

Szentesi Éva