Az én hősöm nem érte meg azt a napot.

1967-ben vesztettem el, két évvel azelőtt, hogy az első ember a Holdra lépett.

Nekem az apám mesélt először csillagokról, bolygókról, galaxisokról. Ő volt az ablak a világmindenségre.

Ő ültetett esténként a lekerekített sarkú Orion AR612-es Pacsirta rádió elé: az Amerika Hangja közvetítette Walter Schirra vagy éppen Gordon Cooper amerikai űrhajósok űrutazását élőben, erős háttérzajjal fokozva a titokzatosságát azoknak a fantasztikus történéseknek, amiknél akkor nem érdekelt jobban engem semmi más.

Ő rakta elém a mérnöki távcsövét, hogy a második emeleti lakásunk erkélyéről bámulhassam a Hold krátereit, a Szaturnusz gyűrűjét, valamint a sok-sok vibráló csillagot.

Dolák-Saly Attila

És mesélt, mesélt apám, magyarázta az összefüggéseket az űrrepülés rejtelmeiről, a szökési sebességről, a súlytalanságról, az űrversenyről, a jövőről, a holdra szállás előkészületeiről, az űrállomások megépítésének szükségszerűségéről, és mindarról, amit akkor tudni lehetett és érdemes volt.

Kiváltságom 1967. február 12-ig tartott, amikor éjjel két rendőr becsöngetett egy tragikus balesetről értesítve kétfősre apadt családunkat.

És mi maradt nekem? Az a sok minden, vagyis az a nagyon kevés, amit 12 éves koromig fel tudtam fogni negyedkész lélekkel és aggyal.

Az én hősöm nem érhette meg azt, amit együtt vártunk.

1969. július 20-át, amikor Neil Armstrong az Eagle holdkomp létrájáról a Holdra ejtette magát.

Egyedül ültem a rádiónál.

Egy másiknál. Nagyapám tekert egyet időnként az állomáskereső pálcán, az állomások neveit feltüntető üveglap mögé nyúlkálva, javítgatva a zajos Szabad Európa Rádió-adás hangminőségét, mégis egyedül voltam.

 rádió, amin szerzőnk a holdra szállást hallgatta, szinkronban a történésekkel
A rádió, amin szerzőnk a holdra szállást hallgatta, szinkronban a történésekkel

Igaz, Papi az apám mellett a másik nagy tanítóm volt, de más területeken.

A csillagászat, az űrhajózás apámé volt.

Azt hiszem, akkor, a holdra szálláskor hiányzott a legjobban. Akkor fogtam fel, hogy már sohasem fogom hallani a biztonságot jelentő hangot, a magyarázatait, melyek által minden olyan nyilvánvalónak és könnyen érthetőnek tűnt.

Azt hittem, végigkísér életem nagy részén, és arra terelget majd, amerre a legjobb lesz nekem, és megvéd mindentől, amitől meg kell védenie.

A holdra szállás a miénk volt. A miénk lett volna.

Rettentően méltatlannak éreztem, hogy nélküle kényszerültem végighallgatni a célba érésről szóló közvetítést.

Később azt hallottam, Armstrong egy szótlan, magának való, fura alak volt. Pont, mint apám.

Az én hősöm csak néhány hónappal később született a nagy utazónál.

Évtizedekkel később beültem a moziba a Contact (Kapcsolat) című amerikai filmre, amely kedvenc csillagászom, Carl Sagan azonos című regényéből készült. A történet egy Földre érkező üzenetről szól, amely egy űrhajó megépítésének a tervrajzát kódolta. Az üzenet megfejtője egy kiváló kutató, dr. Ellie Arroway (Jodie Foster), akit édesapja tanítgatott arra gyerekkorában, hogyan kell amatőr rádiósként kapcsolatot teremteni más rádiósokkal. Az apja korán meghal, és a kislány kétségbeesetten próbálja rádión elérni őt. A fordulatokban gazdag történet végén a felnőtt Ellie repül el a megépített űrhajóval a rejtélyes, csillagközi útra, amelynek során „találkozik” az apjával, aki azt mondja neki, sosem felejtem el:

„Érdekes faj vagytok, érdekes keverék. Olyan szép álmokra képesek, és olyan szörnyű rémálmokra. Olyan elveszettek és magányosak tudtok lenni. Csak te nem. Tudod, az ürességet csak egyetlen dolog teszi elviselhetővé: a kapcsolat.”

Negyvenegynéhány éves voltam, apám harminc éve halott volt, a moziból kifelé jövet egy nő tekintetéből mégis azt olvastam ki: nem tudja eldönteni, hogy orvost hívjon hozzám, vagy hagyjon magamtól felépülni.

Fura dolog a gyász, hullámokban támad.

Pár évvel később megismertem egy másik, égi perspektívát, (elárvult) gyerekből apa lettem.

És nemrég – egy Dunakanyarban töltött pár napos kiruccanáson – a 11 éves lányomat a leglátványosabb augusztusi „csillaghullásos” éjszakán kézen fogtam, és egy fénykosztól mentes, a lámpáktól fákkal árnyékolt területen, háttal a rétnek, arccal az égnek a pázsitra feküdtünk, farkasszemet nézve a pöttyös mindenség kicsiny szeletével.

Fenébe is, ezt a hatalmas, fekete mennyezetet olyan ritkán van alkalmunk nyugodtan szemlélni.

Meséltem a lányomnak én is akkor sok mindent. Beszélgettünk.

Emlékszem, apámra sokáig dühös voltam, mondván, hogy jóval kevesebbet foglalkozott velem, mint más apukák a gyerekükkel. Folyton dolga volt, rajzolt, festett, szalmaképeket készített, gitározott, bármikor összerakott egy tévét, a bérházunk tetejére forgatható antennát szerelt, amit emeletekkel lejjebb, a szobából irányított, enyvvel ragasztott újságpapírból fémkeménységű bukósisakot varázsolt – munkaidőben pedig hidakat, utakat tervezett, kiváló matematikus volt, felsorolhatatlan, hogy mi mindenhez értett. Mintha érezte volna, hogy nagyon kevés időt kap – 36 évet mindössze ezen a világon. 

Sokat gondolkodtam, miért határozza meg olyan erősen a sorsomat, a gondolkodásomat az apám annak ellenére, hogy tényleg nagyon keveselltem a velem való törődését.

Amíg élt, addig is folyton hiányzott.

De a legfontosabb dolgot megtanította nekem. Azt, hogy ne dőljek be akárminek, ami rám akar dőlni. Ne higgyek el mindent, legyek kíváncsi és kérdezzek, figyeljek, gondolkozzak.

Apám, az én Armstrongom, az összes ismeretterjesztő könyvben ott van, amit olvasok, a tudomány, a természet és az élővilág örök szeretetében és csodálatában.

Dolák-Saly Róbert édesapjával és a mérnöki hadfelszereléssel

Mi lenne, ha találkozhatnék vele legalább pár percre, mint a Kapcsolat című film hősnője a saját apjával? Amilyen marha szkeptikus vagyok, ha összejönne valahogy, biztos mondogatnám – ahogy a filmben is volt – nem, nem is vagy igazi, ez nem a valóság – és akkor, asszem, jól elvitatkoznánk az időt.

Ég veled, Armstrong, ég veled, Apám!

Dolák-Saly Róbert

Kiemelt kép montázsa: Dolák-Saly Róbert, Wikipedia/NASA