3tél a Radnótiban: ülünk az étkezőasztalnál, csak bámuljuk és nem értjük egymást

–

A darab címe: 3tél – ugyanis három idősíkon keresztül ismerjük meg a Kos-család történetét, méghozzá az étkezőasztal körül forogva. (Amellett az otthonalapító Ruža édesanyjának Zima, azaz tél a vezetékneve.) Ahogy másutt, az ő életükben is az étkezőasztal tölt be fontos központi szerepet, ott gyűlik össze a család akár esküvőre készülve, akár halotti torra, vagy akkor, amikor egy új élet alapjait próbálják meg letenni.

A család tagjainak magánélete elválaszthatatlan egységbe forr a háttérben zajló politikai fordulatokkal, melyekből akad bőven, és amikhez a túlélés érdekében folyamatosan kénytelenek alkalmazkodni. 

1945-ben a kommunista hatalomátvétel után a baloldali érzelmű Ruža (Berényi Nóra Blanka) a jó kapcsolatainak köszönhetően lakást választhat magának: Marinko kommunista hivatalnok kulcskarikáján fityegő több tucat kulcs mind egy-egy élet, egy-egy sors, egy-egy otthon ígérete. Ruža a nevek közül egyet felismer, és arra esik a választása: a házra, ahol az anyja cselédként szolgált annak idején, és ahonnan egyik pillanatról a másikra utcára lett téve a kétnapos csecsemőjével a karján. Itt teremtenek otthont a férjével és a lányával, Mašával (Tóth Ildikó). 

1990-ben a család a nagymama temetésére gyűlik össze, ám nem csak a belső feszültségek vezetnek konfliktushoz, a ház falain kívül már a délszláv háború előszele érződik.

2011-ben Lucija (Sodró Eliza) esküvőjére készülődnek, amire a Londonban élő Alisa (Bata Éva) is hazautazik, miközben az EU-csatlakozás tartja lázban az embereket. 

A bő hetven év, amit a darab lefed, temérdek változást hoz magával, a ritmust azonban nem mindenki tudja egyformán felvenni, Maša már egyáltalán nem érti a saját gyerekeit, a férje, Vlado (László Zsolt) is csak közhelyekből és sztereotípiákból próbál magának hevenyészett fogódzkodókat gyártani – amin a családja néhol jót derül, de leginkább csak bosszankodik.

A lakás tulajdonlása azonban Ruža nagymama birtokbavétele óta kényes kérdés, mely most talán elrendeződhet.

De kit illet valójában az otthon? És kinek mit jelent a régi ház, amit szeretnének teljes joggal birtokolni, ám a lelkük mélyén ott motoszkál (személyiségtől függően különböző mértékben), hogy talán mégsem őket illetné meg.

De hát ez egy ilyen világ,

a politika, a történelem fordulatai közepette normálissá válik, ami tegnap még abnormális volt. Amit el sem tudtál volna képzelni egyik nap, az másnapra valósággá válik.

Nem mindig tud az ember a maga sorsának kovácsa lenni, és hogy kit merre dobál az élet, arra nem mindig lehet hatással. Jól szimbolizálja a zavaros körülmények között evicklő szereplők válságait Marko, a szomszéd fiú sorsa, akinek harcolnia kellett a háborúban, onnan lelki roncsként tért haza, miközben azt sem tudja már, ki ellen küzdött valójában, és mi is az a haza, aminek a védelmére behívták. A feketéből fehér lesz, a fehérből fekete, az arisztokrata vérrel járó kiváltságok először magától értetődőek, majd ugyanez a kék vér titkolni való szégyenbélyeggé válik, hogy az új szelek nyomán aztán ismét elő lehessen venni büszkén a kutyabőrt. (Kováts Adél úgy remekel a nagyságos asszony szerepében, hogy szinte biztos vagyok benne, ő már élére vasalt csipkeblúzban született.) És a csecsemő is ezért kap csak késlekedve nevet, mert a sok változás közepette a szülők próbálják kiókumlálni, mi lehet az, ami nem hoz majd rá bajt, vagy akár előnyös is lehet számára.

Ahogy haladunk a darabbal ebédről ebédre előre, úgy szépen lassan a kirakós utolsó darabja is a helyére kerül – de kell hozzá türelem. A darab egy szünettel több mint három óra hosszú, és elérkezik egy olyan pontra, amikor úgy érzed, tulajdonképpen bármeddig eltarthatna, hiszen a problémáknak, a családi konfliktusoknak soha nem lehet a végére érni.

Nemrégiben mondta egy barátnőm, hogy hiába hívták őket külföldre dolgozni jó pénzért, remek körülmények közé, nem bír elmenni innen, „szadomazo kapcsolatban élünk az országgal” – fogalmazott. Így érezhet a Kos család néhány tagja is, akiknek bár lehetősége lett volna egy jobb élethez Angliában vagy Németországban, és el is mennek ugyan, de a szívük minduntalan hazahúzza őket. Hiányzik nekik az otthon, a család, a ház, ahol felnőttek, a környezet, ami egyedül alkalmas arra, hogy a gondolataikat rendezzék. De azért sem tudnak külhonban gyökeret ereszteni, mert ott minduntalan azt érzik (vagy éreztetik velük), hogy ők gyanús kívülállók, bugris balkánlakók.

Hazajönnek, újra ott találják magukat a többiekkel az asztal körül, és már egy fél szóból lehet tudni, épp melyik lemez fog felkerülni, ki milyen sérelmeket hánytorgat fel. Közben folyik a szesz, mert mindig akad valami ünnepelni vagy felejtenivaló, amire inni kell.

A legmegragadóbbak a szereplők közül az erős női karakterek, akik (ha szabad e képzavarral élnem) tökösen küzdenek azért, hogy a nehéz körülmények között a felszínen tartsák a családot, hogy tudjanak egyről a kettőre jutni. Talán Sodró Elizát (a vele készült Elviszlek magammal-epizódot ITT nézheted meg) emelném ki mind közül, olyan átütő erővel hozza Lucija Kos figuráját, hogy beleborsózik a néző. 

„Errefelé – kelet-közép-európai tájakon – az elmúlt évszázadban nagyon sokszor változott, hogy mi az az egyedüli, kizárólagos üdvözítő út, ami a Kánaán felé visz minket. Aztán hirtelen másfelé kellett menni. Majd megint másfelé. És sem időnk, sem szándékunk, sem lehetőségünk nem volt, hogy feldolgozzuk, szembenézzünk ezekkel a nagyon sokszor változó irányokkal. És mára elveszettek vagyunk. […] És ha összeülünk az étkezőasztalnál, csak bámuljuk és nem értjük egymást. Ideje lenne letenni a kanalat. És tényleg ránézni a másikra. Vagy elsősorban magunkra” – írja a rendező, Alföldi Róbert a darab kapcsán. Amire nekünk, magyaroknak is nagy szüksége van, hiszen olyan sok minden van, amivel nem néztünk, nézünk szembe, és amit csak úgy besöprünk a szőnyeg alá, míg az egészen fel nem púposodik.

Fotók: Dömölky Dániel

Fiala Borcsa