„Szabadságot nyertünk a vírustól” – Így indult az Első Magyar Karantén-színház

–

„Nem akarok okosabbnak tűnni mindenkinél, de én tudtam, hogy ez lesz” – kezdi, amikor arról faggatom, hogyan tudott olyan gyorsan reagálni az eseményekre, ahogy senki. Mi, újságírók március 12-én kaptuk az első levelet arról, hogy megalakult az Első Magyar Karantén-színház – aznap, amikor még bent dolgoztunk az irodában, noha már az utolsó napunkon. De ki számított arra akkor még, hogy ez nem csak pár hétig fog tartani, hanem hónapokig? Ki gondolta, hogy a színháznak mint műfajnak, hosszú időre új formát kell találnia, és ezáltal újra is kell gondolnia magát? Úgy látszik, Magács László.

Gyors reagálású hadtest

„Még a karantén előtt vettem egy AM micro-antennát, és megbeszéltem a kollégáimmal, hogy ezentúl streamelni fogunk. Addigra Olaszországban két hete ment a dráma, nem volt meglepetés számomra, hogy itt is baj lesz. Csak én nem vécépapírt halmoztam fel, hanem elkezdtem azon agyalni, mit fogok ezalatt az idő alatt csinálni.

Mire a bejelentés megtörtént, már túl voltam a sokkon, nem kellett feldolgoznom a helyzetet. Körülbelül két lépéssel jártam előrébb, mint a legtöbb ember.

Kiültem a hajó teraszára, és elkezdtem felhívni azokat a művészeket, akik közel állnak hozzánk, hogy kezdjünk el valamit csinálni. Térültem-fordultam, hogy szerezzek megfelelő minőségű kamerákat, és nem hazudok: másfél órán belül megvolt az 50 fős társulat. Pár nap múlva pedig közülük negyvenen ültek a hajón – természetesen a kellő távolságot tartva – és elkezdtünk beszélgetni arról, mi történjen…”

Mindez tehát március közepén történt, míg mi, többiek azzal voltunk elfoglalva, hogy megfelelő mennyiségű élelmiszert halmozzunk fel és átrendezzük az életünket: megtanuljunk otthonról dolgozni és közben gyereket nevelni, takarítani, főzni, 0-24-ben együtt élni. Az Első Magyar Karantén-színház előadásaiban a legkülönfélébb művészek találkoztak: kőszínháziak és alternatívok, fiatalok középkorúak és idősebbek, zenészek, színészek, rendezők és írók, szerte az országból. Köztük volt többek között, Rába Roland, Láng Annamária, Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Szikszai Rémusz, Ördög Tamás, Hirtling István, Szenteczki Zita, Jordán Tamás (bejátszásról), de Divinyi Réka forgatókönyvíró, Lengyel Anna és Garai Judit dramaturg is.

„Láng Annamarival eszünkbe jutott, hogy tizenkét évvel ezelőtt készítettünk egy előadást a Merlin Színházban After the End címmel, amiben ketten szerepeltek Rába Rolanddal – az volt az első felolvasószínházunk egy kortárs angol drámából. Ezt vettük elő először” – folytatja a sztorit. „Aztán Annamari felvetette, mi lenne, ha csinálnánk Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című filmje nyomán egy websorozatot Jelenetek egy háztartásból címmel. Rájöttem, hogy van olyan haverom, akinek van Airbnb lakása, ami most üresen áll – kölcsön kértem. Bevonultunk egy ötfős stábbal: a két színész (Láng Annamária és Simon Zoltán), egy operatőr, egy hangtechnikus, és én mint rendező, majd improvizációk alapján leforgattunk hat részt belőle. Még vágni sem kellett: ezek egysnittes jelenetek.

Igyekeztünk betartani minden egészségügy szabályt, de az is lehet, hogy csak szimplán szerencsénk volt, mindenesetre senki sem betegedett meg. A hat részt pedig eddig összesen 145 ezer 800 ember látta. Számomra döbbenetes élmény.”

Színház is meg nem is

Tegyük hozzá: a Jelenetek egy háztartásból tényleg hamar beszippantja a nézőt, mert olyan, mintha a saját életét látná viszont kicsit szellemesebb mondatokkal, flottabb párbeszédekkel. A két főhős – akiket a Bergman-klasszikus nyomán Johannak és Marianne-nak hívnak – természetesen épp házassági válságot él át: a férj beleszeretett valakibe, és rászánta magát a költözésre, amikor beüt a karantén. Kénytelen tehát otthon maradni, és a krízist a feleségével – a szerető nélkül – átvészelni. A hatból öt rész egy olyan kérdéssel zárul, amire a nézők szavazással válaszolhatnak (például, hogy Johann visszatér-e, vagy végleg lelép), tehát máris interaktívabb élmény, mint egy színházi felvonás.  

„A hagyományos színház szerintem nem él meg videófelvételen, de a miénk teljesen más, mert ezeket az előadásokat eleve streamingre találtuk ki” – mondja Magács. „Még a Bánk Bánunk is interaktív: ott a nézők emojikkal szavazhatnak, és tök jól működik. Amint megjelent a kérdés, hogy „Bűnös-e Bánk vagy sem?”, rögtön jöttek a dühös és sírós emojik. És ebben egyedülállók voltunk. Később tartottunk koncerteket, és javult a technikánk is, mert az első előadásokat még a fiam házi kamerájával rögzítettük.

A képminőség ugyan nem volt még a legjobb, de a koncepció sikeres volt: én voltam a néző szeme. Ettől lett a felvételeknek intimitása, személyessége és dinamikája.”

Közben tartottak online koncertet, sőt egy szájmaszkdizájn-versenyt is – utóbbihoz készült videoklip is (a beérkezett szájmaszk-pályázatok felhasználásával), ami hamarosan debütál a Facebook-oldalukon. De Magácsnak március végén megint új ötlete támadt: drámapályázatot is kellene hirdetni, amiben a kortárs írók (vagy bárki, aki kedvet kap hozzá) a karanténhelyzet témáját aknázhatja ki. Ehhez megnyerte a Litera irodalmi portált, és pár nappal az ötlet megszületése után megjelent a felhívás, amire háromszereplős, maximum húszoldalas darabokat vártak. „Ha hiszünk abban, hogy a színház arra való, hogy reflektáljon a korra, akkor ez pláne egy olyan helyzet, amire reflektálnia kell – és reflektálni is tud, hiszen kódolva van benne a konfliktus” – meséli. Csak arra nem számított senki, hogy két hét alatt több mint háromszáz pályamű érkezik…

Megragadni az „itt és most”-ot

„Miután kitaláltam a drámapályázatot, felkértem pár kurátort, hogy segítsenek kiválasztani a legjobb műveket, amikből majd felolvasószínházat csinálhatunk. Azt mondtam nekik: nem lesz nagy munka, valószínűleg olyan tíz-tizenkét darabot kell elolvasni. Erre kaptunk több mint háromszázat. Eddig tizennégy darabot streameltünk közülük, és még tízet tervezünk. Június végén pedig az összes bemutatott darabnak készítünk egy egységes felületet a Facebookon, és a közönség lájkokkal szavazhat a kedvencére. Amelyik a legtöbb lájkot kapja, az nyeri a 300 ezer forintos fődíjat, a második helyezett 200 ezret, a harmadik pedig 100 ezret kap. Ezen felül lehet, hogy lesz még kurátori díj is, de addig még egy csomó dolgunk van.”

Ezen a ponton természetesen felmerül, hogy az egyre bővülő repertoárral működő karanténszínház mégis miből tartja fenn magát. A járvány elején még valóban sok művész készített tartalmat lelkesedésből, de azóta a legtöbben rájöttek, hogy az értéket nem szabad ingyen adni – azon felül miből is élne egy előadóművész ezekben az időkben, amikor közönség előtt nem léphet fel? 

„Az elején nálunk is minden puszira ment, mert az emberek azt mondták: legalább csinálunk valamit” – folytatja Magács. „Most már nehezebb, de még mindig vannak, akik elfogadják, ha nem tudunk fizetni a munkáért.

A TRIP havi tízmillió forintot bukott azon, hogy a hajón megállt az élet, és az előadásainkat, koncertjeinket nem tudtuk megtartani. Szóval azért volt itt baj, csak azt gondoltam: akkor is meneküljünk előre.”

Kitágult a világ

Tulajdonképpen ebben a szellemben is folytatta. Hiszen miután írt róluk a New York Times és forgatott náluk egy több száz milliós nézettségű kínai tévé, Magács rájött, hogy az előadásokat, videókat angol felirattal is el kell látni, valamint, hogy eleve angol nyelvű előadásokra is szükség van. Összetoborozta az itt élő, angol anyanyelvű színészeket, és velük is készített felolvasószínházat, például Zollman Péter Arany-balladák fordításából, és magyar szerelmes versekből. Ezeket már tényleg a világ minden táján nézték a beérkező üzenetek alapján – és talán hozzájárultak ahhoz, hogy megkeresse őket egy befektető cég, és segítsen kialakítani a karanténszínház közösségi finanszírozású rendszerét. Ma már minden tartalom végén látható egy üzenet, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy lehet támogatni a kezdeményezést – de továbbra sem kötelező fizetni az élményért. 

„Fontos a pénz is, ne érts félre, de amikor azon gondolkodtam, hogy mit tanultam ebből az egészből, akkor arra jutottam, hogy született egy olyan művészeti forma, ami a színház és a film között helyezkedik el.

Ráadásul az elején a nézőink annyira boldogok voltak, hogy valami történik, hogy nagy jóindulattal elnézték nekünk a technikai malőröket és egyéb hibákat is. Mindig tudtam, hogy az internet határtalan, de most megtapasztaltam, hogy tényleg az.”

És persze már folyamatban van a következő terv, a Shakespeare/37, amiben kortárs írók Shakespeare kiválasztott drámájából merítenek ihletet, és tovább gondolva valamelyik részletét egy új darabot írnak, nagyjából Tom Stoppard Rosencrantz és Guilderstern halott-jának mintájára. Ebből 37 film lesz. És mivel mára a karantén is enyhült, Magács azt is elképzelte (és le is szervezte), hogy ezeket a darabokat Budapest olyan helyszínein vegyék fel kamerával, ahová hétköznapi halandó nem jut el, vagy nem mehet. „Ez egy különleges Budapest-anzix lesz a végén, mert eddig be voltunk zárva a hajóra vagy egy-egy lakásba, de ezután végre kiléphetünk onnan, és rácsodálkozhatunk a világra. Marha jó darabok érkeztek már erre az ötletre is.

Gyanúsan szárnyaló sikertörténet az Első Magyar Karantén-színházé – az ilyeneket itthon fenntartásokkal szemléljük. Pedig Magács szerint tényleg arról van szó, hogy a krízishelyzet mindenkiből a legjobbat hozta ki. „Annak ellenére, hogy sok színházból kértem fel különféle tapasztalatú és stílusú alkotókat, mégis állati harmonikusan zajlott az együttműködés. Nem volt semmiféle méricskélés, rangsor, világnézeti differencia – minden ilyet maguk mögött hagytak az emberek. Ebből azt is megtanultam, hogy bárkivel lehet együtt dolgozni, mert azokat a korlátokat, amiket a normál színházi működés folyamán elfogadtunk, most már át lehet lépni. Szabadságot nyertünk” – mondja. Hát, akkor drukkoljunk annak, hogy ez kitartson akkor is, amikor a TRIP hajó – és vele együtt az ország egyéb játszóhelyei, színpadai – megnyílnak, és júliustól élőben (is) nézhetjük a produkciókat.

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Dr. Mangó Gabriella: Koronavírus című előadásból – Fotó: Kuttner Ádám